mañana

Ne húzzuk az időt, képek itt.

A Colca kanyont a világ legmélyebb kanyonjának hirdetik, hangsúlyozva, hogy több mint kétszer olyan mély, mint a Grand Canyon. A "leg"-re rögtön rácáfol pár leírás miszerint az Arequipatól valamivel távolabbi (és ezért kevésbé látogatott) Cotahuasi kanyon még mélyebb...

A számháborúnak persze semmi értelme, pláne, mivel szerintem egyáltalán nem tűnik kanyonnak és a legalján sem volt kanyon-fílingem. Inkább egy nagyon mély és nagyon meredek folyóvölgynek mondanám, de valószínűleg ez már kimeríti a kanyon fogalmát. Mindenesetre viszonylag kevés olyan magas és függőleges fal van, mint pl. a Grand Canyonnál. Ettől függetlenül lenyűgöző a látvány mind a kanyonban, mind a Chivay környéki terepen.

A kanyon Peru harmadik leglátogatottabb látványossága, természetesen rengeteg iroda kínál túrákat, egynapostól háromnaposig. Hamar kiderül azonban, hogy a háromnapos túra napi 3 órás sétákat tartalmaz, a kétnapos ugyanaz, mint a háromnapos, csak az első két napot egybegyúrják. Az egynapos pedig gyakorlatilag csak buszozásból áll, mivel a kanyon kb. 4.5 órányira van Arequipától.

Szerencsére a hostelben a többi utazótól hamar megtudtam, hogy simán be lehet járni a kanyont saját szervezésben is. Nem kell vezető, nem kell szállásfoglalás előre. Az ember túrázgat faluról falura, aztán ahol elfárad, ott kap egy ágyat és kosztot. Így végül is saját szervezés lett belőle és mivel a 10 tagú Salkantay túrás társaságból 8 újra összejött itt (én a két holland lánnyal tervezetten jöttem együtt, az 5 angol srác véletlenül bukkant fel két részletben), természetesen együtt vágtunk neki a távnak. Mivel az angolok siettek tovább és a lányok nem vállaltak sok túrázást, a többiek csak egy éjszakával terveztek, én kettővel. Az első napot tehát együtt abszolváltuk (a lányok felmentést kaptak és rövidebb utat választhattak), a második és harmadik napon egyedül bandukoltam.

1. nap: Indulás hajnali fél négykor, reggeli fél hétkor Chivay-ban, rövid madárles Condor del Cruznál, majd a túra kezdete valamivel 10 előtt. A túraútvonal Pampa San Miguel (3280m) - San Huan de Chucchu (2300m) - Cosnirhua - Malata (2660m) - Sangalle Oázis (2180m). Vagyis jó magasról jó mélyre mentünk, kicsit visszakapaszkodtunk, majd megint le a mélybe. A lányok némi rövidítéssel egyből az oázisba mentek...

A terep nagyon változatos a kanyonban. Jórészt kopár köves-sziklás minden (és életemben nem láttam még ennyi kaktuszt és aloe verát - pláne természetes élőhelyén), ugyanakkor van ahol kukoricát termesztenek és vannak egészen zöld részei is a kanyonnak. Sőt, még eukaliptusz fákkal is találkoztam (koala nuku).

Az angolok valószínűleg világrekordot akartak dönteni, úgyhogy végül a 7 órásra kiírt túrát 4:45 alatt abszolváltuk és már kora délután az oázisba értünk. Úgy képzelem, hogy egy ehhez hasonló oázis mondjuk Thaiföldön maga lenne a földi paradicsom. Itt azonban minden két-három fokkal lerobbantabb, ami azonban nem is baj, mert egyrészt olcsó maradt (15 sol egy éjszaka), másrészt sokkal reálisabbak a viszonyok, mint ha minden csilivili lenne. Például villany nincs a szobákban, este fél hét után csak fejlámpával lehet közlekedni. Meleg víz nincs. Viszont minden lodge-nak van saját medencéje, amik viszont messze nem olyan tiszták, mint ahogy az ember elképzeli a távolból.

Az oázisba érkezve úgy tűnt, hogy megtörtént az első perui átverésem. Az indulás előtti napon ugyanis nyolcan nekiálltunk keresni egy irodát amelyikből ki tudunk csikarni valami csoportos kedvezményt. Meg is állapodtunk egy fickóval 35 solban fejenként az odafuvarért és egy éjszakáért az oázisban. A fuvarral semmi gond nem is volt, azonban mikor az oázisba értünk, nem tudott rólunk senki. Mindenki csak csóválta a fejét a számlát nézve, amin se cégnév, se telefonszám és még a lodge neve sem volt rajta (ez persze a mi naivitásunkat is jellemezte). Amikor a második lodge tulaj átlátva helyzetünket, javasolta, hogy szálljunk meg nála kedvezményesen és visszatérve Arequipaba menjünk a "turista rendőrségre", már-már elkönyveltük az átverést. Azért még javasoltam a bandának, hogy járjuk végig a maradék három lodge-ot is, hátha mégis tudnak valahol rólunk, bár igen kicsinek tűnt erre az esély. De, csodák-csodája, a negyedik helyen tudtak rólunk, úgyhogy végül is nem volt átverés...

Az egész kanyonban egyen árak vannak: éjszaka 15 sol, vacsora 10, reggeli 8. A vacsora mindenhol levesből, hús nélküli főfogásból és végül teából vagy kávéból áll. A reggeli pedig vastag palacsinta lekvárral plusz tea vagy kávé.

Vacsora után hamar nyugovóra is tért a banda, mert jól elfáradtunk a 30-35 fokban való túrázástól.

2. nap: a többiek már aznap visszatértek Arequipaba, úgyhogy nekik a célpont Cabanaconde volt, egy jó 3 órás kaptató nyílegyenesen felfelé... A lányok nagyon aggódtak, hogy lassúak lesznek, úgyhogy másfél órával korábban vágtak neki a távnak, amikor mi még aludtunk. A fiúkkal együtt megreggeliztünk, aztán elváltak útjaink és innen egyedül mentem tovább.

Meglepő módon, nagyon kevés emberrel találkoztunk/találkoztam a túra során. Úgy képzeltem, hogy legalább az első nap egymás sarkát fogjuk taposni a túrázókkal, mivel az a klasszikus két- és háromnapos túra útvonala mentén telt, amit minden sarkon hirdetnek. Ennek ellenére csak két lánnyal találkoztunk, akik nagy hátizsákkal eltrappoltak mellettünk. Biztos svájciak voltak... A második és harmadik napon is alig-alig találkoztam pár emberrel az utakon és a hostelekben is bőven volt hely.

A kijelölt túraútvonal a következő volt: Oázis (2180m) - Fure (2760m) - Húaruro vízesés - Llatica (2570m) - Llahuar Lodge (2020m). A térkép szerint ez kb. 12 órás túra lett volna, de azt már az első nap megtanultuk, hogy lehet bőven faragni az időkön (főleg mert nincs megkülönböztetve a felfelé és a lefelé menet). Végül is 8.5 óra alatt sikerült teljesíteni a távot, de a végén már örültem, hogy megérkeztem. Az út során kétszer tévedtem el. Először a kb. 40 épületből álló Fureban, ahol képtelen voltam kiigazodni. Sosem tudtam, hogy "utcán" sétálok vagy valakinek a kertjében. Szerencsére kutyák egyáltalán nem voltak a faluban, úgyhogy az esetleges területsértés büntetlen maradt. Végül az iskola tanárnőjétől kaptam némi útbaigazítást a vízeséshez, ami még másfél órára volt ettől a világvégi falutól.

A másik "eltévedés" a vízeséstől visszafelé történt. A vízesésnél ugyanis egy füves lejtő terül el, amit úgy összejárkáltak a szamarak, hogy mindenfelé ösvények látszanak és ebben az "ösvény labirintusban" nem könnyű megtalálni az egyetlen visszavezető utat.

A vízeséstől már szinte csak lefelé kellett mennem, egészen a folyóig, ahol a következő szálláshely volt. Az egyetlen nehézség a szamarak terelgetése volt, akiket szép lassan begyűjtöttem menet közben. Ugyanis annyira félnek az embertől, hogy a közeledtemre vagy előrementek az úton vagy kitértek. Az utolsó szakaszon azonban annyira szűk volt az út, hogy utóbbi opció nem volt módjukban választani. Így aztán az összes utamba kerülő szamarat (4 darab) szépen levezettem a völgybe...

A szálláshelyet egy idős nénike vezeti (aki a szamarakat meglátva beterelte őket az udvarba) és az egész nagyon jópofán van kialakítva (ld. fényképek), de a körülmények itt is elég nomádak. Sokat javít azonban a helyzeten a 38 fokos medence közvetlenül a folyóparton, ahol jó volt kilazítani a 8.5 órája gyűrődő izmokat. Épp négy fickó lubickolt, amikor megérkeztem. Együtt dolgoznak egy PSF nevű projekten, ami Pisco helyreállítását tűzte ki céljául a 2007-es földrengés után. Érdekes dolgokat meséltek és mivel megértően hallgattam őket, kaptam a rumoskólájukból is. Aztán sötétedéskor előjött a megszámlálhatatlanul sok csillag. Szédületes volt.

A néni fél nyolcra mindenkit vacsorához rendelt, ami után megint csak mindenki nyugovóra tért.

3. nap: az utolsó napra csak Cabanaconde elérése volt a cél, ahonnan sima távolsági busszal jó öt és fél óra Arequipa. Egy órányi laza túrázás után jó három és fél órás combszaggató kaptatás jött. A Salkantay túrához hasonlóan, ismét kaptam magam mellé egy kutyát. Tanulva a múltkori esetből, hamar túlestem az ismerkedésen egy kis buksizással és lapogatással. Ezzel megspóroltuk egymásnak a negyedórás tartózkodó méregetést. Ez is egy örökbefogadnivalóan aranyos kutya volt. Szegénynek olyan melege volt, hogy minden árnyat adó bozótot, sziklarepedést kihasználva bebújt az árnyékba.

Egy idő után átcsatlakozott egy mögöttem jövő francia pároshoz. De amikor lehagytak, velem jött tovább, úgyhogy kiderült, hogy nem átpártolt, hanem annyira szolidáris kutyus, hogy mindig a hátsókhoz csatlakozik! Cabanaconde-ba érve kaptam még egy kutyát, úgyhogy hármasban ütöttük el azt az egy órát, ami hátra volt a busz indulásáig. Amikor benéztem a templomba, tisztelettudóan lefeküdtek a bejárat előtt. Az egy óra pihenő és a negyedkilónyi zsemléből, fél liter kólából és egy csomag csipszből álló 4 solos ebédem egészen felfrissített a busz indulásáig. Cabanaconde meglepően érdekes kisvárosnak bizonyult, ahol teljesen keveredik a régi falu képe (vályogépületek, ólak) és az egyre inkább a turizmusra átálló életvitel (színes apartman épületek és éttermek). A főtér (meglepő módon, Plaza de Armas) viszont nagyon szép és a régi kőtemplom is nagyon szép, háttérben a hegyekkel (erről csak lopott képem van, mert ekkorra már lemerült az elemem).

A buszút elég nehézkesen indult, ugyanis Chivay-ig minden egyes ház előtt (de néha úgy tűnt, minden egyes kaktusz előtt) megálltunk. Aztán Chivay után már nem volt megállás Arequipaig, igaz, ház és kaktusz se nagyon. Teljesen kietlen táj, pár vulkáni heggyel a háttérben.

Ma pihenőnapot tartottam, ami meghozta az első Cevichet is. A Lonely Planet által javasolt helyen (csak Cevichet kapni, csak ebédre), ahogy Lonely Planet javasolja, sörrel.

Ez egy "Ceviche Mixto", ami azt jelenti, hogy hal is és tengeri herkentyű is van benne. Nem is kevés... A hagymát sem spórolták ki belőle. Elég erős, jellegzetes íze van, amitől egy idő után be is sokaltam. De azért összességében jó élményként maradt meg az első.

Holnap reggel nyolckor indulok meghódítani első hatezresemet, a Chachanit. Túrázásilag állítólag nem nehéz, az egyetlen kérdés, hogy a magassággal meg tud-e bírkózni az ember szervezete. Éjszakázás valahol 5200 méter körül. Hát, meglátjuk. Mindenesetre Bede Márton kollégámnak nem jött össze.

Most megyek is aludni, mert éjfél már elmúlt.

Immáron Arequipában, ahol végre jó meleg van és mindenfelé kaktuszok, pálmafák. A háttérben pedig hófödte vulkáncsúcsok (Misti, Chachani, Pichu Pichu).

Egynapi járkálás után egy modern, nyüzsgő városnak tűnik. Az emberek jól öltözködnek, vannak sétálóutcák, amik divatüzleteket, elektronikai üzleteket (van ahol egyszerre lehet motorbiciklit és mosógépet kapni!), bárokat, kávézokat, stb. sorakoztatnak fel. A főtér (kivetélesen Plaza de Armas-nak hívják) abszolút működik, mindig tele van és több a helyi, mint a turista.

Az öreg város épületei pedig mind fehérek, mivel mind egyfajta vulkánikus kőzetből épült. Persze a központtól távolodva visszaköszön a szokásos szegénység, mind épületek, mind emberek terén.

A jó idő ellenére, aki rövidgatyában jár az vagy gyerek vagy turista vagy mindkettő. Ezt egyelőre nem igazán tudom értelmezni, de talán azért van, mert estére lehűl az idő, úgyhogy a hosszú nadrág egész nap használható.

A piac itt is érdekesnek bizonyult. Két dolog ütötte meg a szemem: az eddigiekhez képest szokatlan nagy a kalap kínálat és úgy látszik itt többre értékelik a háziállatokat, mint máshol, mert rengeteg kutya- és macskaeledel árus van, sőt, még kutya- és macskaruhákat is árulnak...

Több arequipai piacos kép felkerült a többi közé.

Járkálás közben találtam egy szenzációs könyvesboltot, ahol szinte mindent lehet kapni pornóképregénytől Hessén át perui népdalok gitárkottájáig. Egyéb gyöngyszem például a '96-os perui Lonely Planet volt, aminek valószínűleg már csak a gyűjtők veszik hasznát. De 30 solért megvolt az aktuális kiadás Bolíviáról is.

A "minden 2 sol" asztalon böngészgetve vettem is egy ezoterikusnak tűnő könyvet (szabadfordításban "Hogyan lehetsz a legjobb"), na nem azért, mert annyira vágynék a legjobbnak lenni bármiben is, hanem mert az tűnt a legkönnyebb olvasmánynak, egész sokat értettem belőle. Képzelhetitek mennyire magvas tanácsokat tartalmazhat... Ott volt 2 solért a Dzsungel Könyve is, de abból nem sokat értettem. A hostelekben és a túrákon ugyanis főleg angolul megy a társalgás, úgyhogy kell valami eszköz a spanyoltanuláshoz.

A Lonely Planet könyvem megjegyzi egy ponton, hogy az itteniek nagyon szívükön viselik a dolgokat és szinte minden hétre jut egy tüntetés. Ezt abszolút alá tudom támasztani: mind szombaton, mind vasárnap volt egy-egy felvonulás vagy tüntetés; szombaton nem is tudtam eldönteni, hogy melyik.

De míg ma ment egy tüntetés a főtéren, a többiek nem zavartatták magukat és valamit ünnepeltek, mert sokan kiöltözve, páran meg népviseletben tündököltek.

Cuzcoban is és itt is be-benézek a misékre. Egyrészt érdekes, hogy felvételről játszanak hol meghittebb, hol pörgősebb zenéket, másrészt a papok olyan lassan és tisztán beszélnek, hogy öröm hallgatni. Vasárnaponként dugig megtelnek a templomok. Turisták ilyenkor elvileg nem mehetnek be, de ha az ember átszellemült képet vág, akkor át lehet jutni az őrökön.

Tegnap este vacsorafőzés közben két német lány meggyőzött, hogy a Colca-kanyon túrát szervezett csoport nélkül járjam végig és hogy érdemes nekigyürkőzni a 6000 méter feletti Chachaninak. Az ember szétfagy az éjszaka folyamán, nem tud aludni a magasságtól sem és a hajnali 2 órás indulás sem éppen egy pappaosztás, de amikor az ember a csúcsra ér, akkor minden nyűgöt elfelejt. Hát, meglátjuk.

És időközben a 9 Salkantay-társból 7-tel újra összeverődtünk (az 5 brit sráccal teljesen véletlenül) és holnap hajnali 3-kor együtt vágunk neki a Colca-kanyon felderítésének. A többiek csak egy éjszakát maradnak, én legalább kettőt. 

Mára virradóra egy 5.4-es erősségű földrengés is volt Arequipában; én kényelmesen átaludtam. Érdekes, hogy itt senki nem érezte, míg abban a hostelben, ahol az angol srácok vannak, többen felébredtek rá és egész reggel beszédtéma volt.

Ma este a Salkantay-os bandával vacsoráztam és első alkalommal ettem alpaca húst. Elég rágós volt, ami nem tudom, hogy általános jellemzője-e vagy csak abban az étteremben sikerült ilyenre. Úgyhogy ki kell még próbálnom máshol is. Attila kedvéért említem: megvan már a kiszemelt cevichés étterem is, de mivel a holland lányok nem esznek halat, ma nem oda mentünk. Úgyhogy majd a túra után. Addig a blogolás is szünetel!

Zárásképpen egy kis ízelítő az itteni tea-marketingesek munkájából:

Ezúttal csak egy szolgálati közlemény, hogy fellőttem egy-egy albumot Cuzcoról és a piacokról.

Tegnapelőtt, szerda éjjel érkeztem vissza az 5 napos Salkantay túráról. A tegnapi nap pihenéssel, cuzcoi csavargással, praktikus dolgok intézésével (pl. mosás) és fényképek pofozgatásával telt. Utóbbi okozott 2-3 órányi stresszt tegnap kora este, ugyanis addig bűvészkedtem a képek másolásával, rendezésével és törlésével, hogy sikerült az összes Machu Picchun lőtt képemet törölnöm… Olyan nagyon azért nem estem kétségbe, mert a csoportom biztos lőtt rengeteg jó képet, amit meg tudok szerezni, de azért jó lett volna pár saját kép is. Úgyhogy nekiálltam túrni a netet ingyenes „visszaállító” programokért és végül is hepienddel zárult a kísérlet, megvannak a képeim!

És akkor részletesebben a túráról. Megint csak, a szövegelést átugrani kívánóknak: itt vannak a képek a túráról és Machu Picchuról. Utóbbit csak azoknak ajánlom, akik nem készülnek oda a közeljövőben; nem szeretném elrontani senki szórakozását... Bár a képek sosem adják vissza teljesen a hely varázsát. Én is láttam már rengeteg képet Machu Picchuról, mégis fantasztikus élmény volt. Mindenesetre én szóltam!

1. nap: hajnali 4.15-ös kelés, mivel 4.30-ra voltunk a hostel bejáratához rendelve, teljes menetfelszereléssel. Össze kellett állítanunk egy kis, napi hátizsákot, amit viszünk magunkkal napközben, illetve egy pakkot, amit visznek nekünk lovakkal vagy minibusszal, mikor épp hogy. A pakkhoz csak esténként, a szálláshelyeken jutunk hozzá. Ide jellemzően hálózsák, váltóruha, necesszer ment, súlya max. 5kg lehetett. A csapatot 3 hostelből szedték össze és rajtam kívül öt brit srácból, egy brit lányból, egy amerikai lányból és két holland lányból állt. Úgyhogy sok esély spanyolgyakorlásra nem igazán adódott. A vezetővel (Juan) ismét nagy szerencsém volt, mert egy nagyon szimpatikus, kedves, lelkes srác volt. Kiderült, tud pár magyar nevet és szót is, mert rendszeresen dolgozik a Barakának a perui túráin. Juanon kívül, később, már a hegyekben, csatlakozott hozzánk még egy lóvezető, egy szakács és egy mindenes is.

Az első napi túrát gyakorlatilag elcsaltuk, mivel az igazi kiindulóponton (Mollapata) felraktak bennünket egy teherautó platójára és azzal mentünk fel egészen egy órányira az első szálláshelyhez. Az indokok: (1) időközben eléggé kiépítették az utat és nem túl nagy élvezet a poros úton sétálni 6-7 órán át (2) a szálláshely felett, kb. 4000 méteren van egy szép gleccsertó, ami egyrészt szép, másrészt jó akklimatizációs kirándulás. A szálláshelyre érkezve (Soraypampa, 3850 méteren), kis pakolászás után ebéd, majd felkapaszkodás a tóhoz. Hárman már ettől rendesen kikészültek, de végül nagy sokára ők is feljutottak. Lefelé menet eleredt az eső, de sikerült visszaérnünk mielőtt igazán eláztunk volna. Az éjszakát ugyan sátorban töltöttük, de nem a szabad ég alatt, hanem egy fedett és oldalról is nagyjából védett helyen, mivel állítólag ez a völgyszakasz nagyon szeles és hideg éjjelenként. Ez így is volt, nem volt melege semelyikünknek.

2. nap: előre lehetett tudni, hogy a második nap a legnehezebb, mivel fel kell kapaszkodni egy 4600 méteres hágóhoz, ami közvetlenül a Salkantay hegy (6271 méter) mellett vezet, majd le kell ereszkedni egészen 3000 méterre, a következő szálláshelyhez (Chaullay).

Kelés hajnali 5-kor, indulás reggeli után 6-kor. A kapaszkodás tisztuló időben kezdődött és kb. egy óra múlva meg is láttuk a Salkantay gyönyörű, világítóan fehér hósapkáját és gleccsereit. Aztán sajnos a lentről felszálló pára és köd kisvártatva be is takarta az egész hegyet. Mire 9-kor felértünk a hágóhoz, sajnos már csak foltok látszódtak a hegyből. Kis csúcs-örömködés és Unicumozás után nekivágtunk a lejtmenetnek, ami rögtön szemerkélő esőben kezdődött, ami, ahogy mentünk egyre lejjebb, egyre erősebb esőbe váltott. Szinte az egyetlen időszak, amikor nem esett, az egy órás ebédszünet volt…

Egy idő után a terep teljes dagonyába váltott át és az amúgy sem könnyű lejtmenet kisebb iszapbirkózásba váltott át. A tájból továbbra is viszonylag keveset lehetett látni a köd és felhők miatt, de azt azért ki lehetett venni, hogy egy mély folyóvölgyben vagyunk és idővel a növényzet teljesen átalakult. A fenti kopár, sziklás terep fokozatosan átváltott sűrű növényzetbe, amit rengeteg vízesés szabdalt.

A szálláshelyre érkezve mindenki alaposan elázott, de mivel már „csak” 3000 méteren voltunk, nem volt túl hideg.

A bandát alaposan megviselte ez a nap és úgy látszik nem mindenki volt vele tisztába, hogy mire vállalkozott, mert ment a nyivákolás, hogy úristen mennyit kell még gyalogolni…

3. nap: viszonylag könnyű napnak ígérkezett, mert csak 5 órányi út állt előttünk az 1000 méterrel lejjebbi La Playa-ig. Így aztán a kelés is csak reggel 7-re volt kitűzve, indulás 8-ra. Az idő is kitisztult a reggel folyamán és viszonylag napos időben meneteltünk.Az egyik pihenőhelyen egy másik csoport kihívott (illetve inkább kiprovokált) minket egy focimeccsre kb. 2400 méteren, de a meccs 5 elszánt huszonéves brit társaságában rendkívül simán zajlott, levertük az ellenfelet 2:0-ra.

Késői ebédidőre meg is érkeztünk La Playaba és ebéd után minibusszal mentünk le Santa Teresaba, a harmadik szálláshelyünkre. Ez persze alighanem újabb csalás az eredeti Salkantay-hoz képest, de olyan nagyon senki sem bánta, mivel délután elmentünk a Santa Teresahoz közeli meleg vizes fürdőbe. Ez egyrészt jól esett a három napos túrázás után, másrészt fantasztikus helyen van a fürdő. A völgy mélyén, közvetlenül a folyó mellett, a háttérben hatalmas hegyek és egy nagy vízesés. Három „medencéből” állt a fürdő, különböző hőmérsékletű vízzel és mindegyikbe természetes módon jut a meleg víz a kövek közül. A folyóhoz legközelebbi medence végén pár lyukon át természetes zuhanyzót alakítottak ki, aminek használata kötelező volt a medencék használata előtt, de ezt senki sem bánta, mert remekül masszírozta a fáradt izmokat. Képeim sajnos nincsenek innen, mert nem vittem gépet, de a többiek közül vittek páran, úgyhogy majd később szerzek. Addig is, google képei...

4. nap: a banda annyira kikészült, hogy Juan alternatív programot kínált: drótkötelezés egy közeli völgyben, majd minibuszozás Hidro-Electricaig és onnan séta Aguas Calientesig, az utolsó szálláshelyig. Rajtam kívül mindenki az alternatív utat választotta, úgyhogy Santa Teresatól Aguas Calientesig egyedül tettem meg az utat, ami nem is volt baj, mert jó volt kicsit teljes csendben sétálni a gyönyörű környezetben. Különösen a Hidro-Electrica – Aguas Calientes út lenyűgöző, ami hatalmas hegyek által szabdalt folyóvölgyben vezet, magashegyi trópusi környezetben. Ugyan végig a vasúti sínek mentén kell sétálni, ez semmit nem ront a dolgon; szerintem a világ egyik legszebb vasútvonala lehet… Az idő végig napos és nagyon meleg volt.

Nem sokkal Santa Teresa után, egy kanyarba csatlakozott hozzám egy kutya, és egészen Hidro-Electricaig kísért. Először kicsit tartottam tőle, mert egyedül voltam vele, de aztán úgy 15 perc elteltével megszoktam a közelségét, mivel teljesen úgy viselkedett, mintha az én kutyám lenne: mindig kicsit előre szaladt, majd hátranézett, jövök-e és ha igen, kocogott tovább, majd bevárt. Ha fényképeztem, odajött, megnézni mit látok. Ha a kompozícióm közepébe állt, kis noszogatás után arrébb ment. Ha „veszélyesebb” terepre értünk (pl. betonhíd), akkor szorosan a sarkamban jött. És mivel jó meleg volt, minden sáros pocsolyában megmártózott illetve ivott belőle. Aztán végül Hidro-Electricanál hűtlenné vált és egy másik, négyfős csoporthoz csatlakozott…

Aguas Calientesben megebédeltem, majd nekivágtam Putu Cusinak (Happy Mountain), egy hegynek, amit Juan ajánlott arra az esetre, ha még bírnám. A hegy tudománya, hogy a tetejéről lehet látni Machu Picchut. Egy helyi rendőrt kérdeztem meg, hogy honnan indul az út. Rendkívül készségesen elmagyarázta, de figyelmeztetett, hogy veszélyes terep, pláne esőben (már gyülekeztek a felhők a hegyek felett). Azért nekivágtam (annak ellenére, hogy le volt zárva karbantartás miatt) és egy futó zápor miatt rögtön egy sziklahasadékba bújtam. Pár perc múlva felbukkant egy amerikai fickó, aki egy másik csoporttal járta végig a túrát és szinte minden nap találkoztunk vele. Úgyhogy innen ketten mentünk tovább. Hamarosan kiderült, hogy miért tartják veszélyes útnak Putu Cusit: egy jó 50 méteren át meredek, majdnem függőleges falétrák vezetnek felfelé. Szerencsére a júliusi, dolomitoki edzés miatt nem okozott gondot. Az erdőből kiérve, a hegy felső részén fantasztikus kilátás nyílt a környező hegyekre, amit sűrű, trópusi növényzet borít. És persze szemben Machu Picchu. Lefelé szedtük a lábunkat rendesen, mert közeledett az eső, de végül nem volt olyan vészes, mint ahogy kinézett.

Mire leértem a faluba, már a csoportom is megérkezett. Ezen az éjszakán egy hostelben szálltunk meg, 2 ágyas szobákban. És ugyan mindenki forró fürdőre vágyott, meleg víz nem volt. Este étteremben ettünk és utána elmentünk egy bárba megünnepelni a túra végét. Perui utam során először ittam Pisco Sour-t, ami tényleg olyan jó, mint amennyire hírdetik!

5. nap: Juan hajnali fél ötre rendelt minket a buszállomásra, hogy az elsők közt lehessünk fent (persze gyalogolni is lehetett volna, de én elég fáradt voltam az előző napi túrától és a sötétben való gyaloglás sem ígérkezett túl izgalmasnak). Így aztán mi is voltunk a legelsők a sorban, de kiderült, hogy a buszok csak fél hatkor indulnak, úgyhogy a sor elején ácsorogtunk egy órát a töksötétben. Juan pedig csak 5.25 körül került csak elő a jegyekkel… A busz jó kis szerpentinezéssel jut fel a bejárathoz, ahol már egész komoly sor gyűlt össze a 6 órás nyitás előtt. Miután bejutottunk, Juan tartott egy kb. másfél órás vezetést, majd le is lépett. Innentől fogva szabadon voltunk eresztve. A csoport többi tagjának fél 3-ra szólt a vonatjegye Aguas Calientesből, én foglaláskor kértem az irodát, hogy későbbi vonattal mehessek, mert szerettem volna az egész napot Machu Picchun tölteni, ráadásul jelentkeztem Waynapicchu (a nagy zöld süveg a klasszikus Machu Picchu képek hátterében) megmászására is, ami elég sok időt vesz igénybe.

Machu Picchu, híréhez híven, valóban lenyűgöző. Egyrészt a rendezett város és a benne fekvő rengeteg munka fantasztikus, másrészt a környezet, amiben elhelyezkedik. A körös-körül tornyosuló hegyek, a sűrű növényzet és a mély folyóvölgy. A csoporttal pezsgővel és Unicummal ünnepeltük megérkezésünket. Az idővel baromi nagy szerencsénk volt. Reggel még felhős időben kezdtünk, de az ég szép lassan kitisztult és végül szinte egész nap meleg, napos időnk volt.

Waynapicchura naponta maximum 400 embert engednek fel két turnusban. Én a későbbi, 10 órás turnussal mentem, a csoportomból egyedül. A mászás után a csoportomnak már el is kellett hagynia a terepet a korai vonat miatt, úgyhogy innentől egyedül jártam be Machu Picchut egészen zárásig, 5-ig.

Hogy a hazamenet se legyen egyszerű, a vonat lerobbant (a hivatalos közlés szerint „the engine does not work very well”), úgyhogy másfél órás késéssel, 10-re értem Ollantaytamboba, ahol elvileg valakinek várnia kellett volna, hogy feltessékeljen egy buszra. Ez persze nem történt meg, úgyhogy colectivoval (minibusz) jöttem, amiből persze rengeteg várt a vonatállomáson. Másnap az utazási iroda szó nélkül visszaadta a kemény 10 sol-os költséget.

Ma este a két holland lánnyal elhagyom Cuzcot és egy éjszakai busszal átmegyünk Arequipaba. Cuzco nagyon jó helynek bizonyult. Egyrészt a város szuper, másrészt rengeteg mindent lehet csinálni a környékén. Sötétedés után még biztos bemegyek a főtérre egy búcsúkörre!

Ezúttal megpróbálok rövid lenni, mert 6 óra múlva (itteni idő szerint hajnali fél ötkor) indul az 5 napos Salkantay túrám, aminek az utolsó napja a Machu Picchun fog telni. 

Szóval. Cuzco környékének egyik látványossága a Szent Völgy, amiben jó pár inka rom található. A legtöbb turista befizet egy egynapos túrára, ami alatt körbeviszik őket a leghíresebb helyeken, hogy egy-két órát nézelődhessenek mindenhol. Na, ehhez nekem nem volt sok kedvem és a Lonely Planet (LP) meg útitársak is mondták, hogy az egészet meg lehet oldani magán úton is. Úgyhogy én végül három nap alatt jártam be: Pisac egy nap (Cuzcoba visszatéréssel) és Ollantaytambo két nap, ottalvással. Az utazás baromi olcsó: Pisac 3 sol, Ollantaytambo 10 sol minibusszal (colectivo), ami tényleg akkor indul, amikor minden ülés megtelt. Ez a reggeli órákban hamar megtörténik. A táj lenyűgözően szép a bitang nagy hegyekkel, dombokkal, völggyel. Míg a hegyek és dombok meglehetősen zordak, addig a völgy nagyon szép zöld és folyik a mezőgazdálkodás.

Akinek a szövegelésből ennyi elég is volt, annak itt a menekülőút a képekhez!

A pisaci romokat be lehet gyalog járni egy jó meredek kapaszkodással. Erről még a LP is lebeszéli az embereket, mondván, hogy túl nehéz. Pedig szerintem mindenképp érdemes ezt az utat választani. Kora délutánig egy lélekkel nem találkozni (a turistabuszok a túloldalon és fent érkeznek, ráadásul csak kora délután) és a kapaszkodás még katartikusabbá teszi az élményt. A pisaci romok simán lepipálják a Cuzco feletti 4 romcsoportot és a meredek völgyoldal fantasztikus látványt nyújt minden irányba.

Ollantaytambo is szép nagy inka romokkal rendelkezik, de ott inkább a város fogott meg. Az egész olyan, mintha 4-500 évvel repülne vissza az ember. Magas kőkerítések alakítják az utcákat, amelyek többségében nincs közvilágítás; a hegyekből érkező folyóvíz az utcák mentén folyik le és az emberek is nagyon régiesen öltöznek, mindazonáltal nagyon kedvesek. Szerencsém volt és éppen a város fennállásának százharmincvalahanyadik évfordulóját ünnepelték három napon át. Az első nap a mototaxisok versenyével indult, amiből rögtön azt tapasztaltuk, hogy nem engedték be a reggeli minibuszunkat a városba mindaddig, amíg az utolsó száguldó mototaxi el nem porzott mellettünk. A tegnapi nap hátralevő részében pedig a főtéren mindenféle gyerek- és serdülőcsoportok próbálgattak táncokat. És aztán ma délben kezdődött a főműsor: a 4-5-6 évesek bemutatói. Az egészen picikék irtó balfácánok voltak (a közönség nagy derültségére), de minden sikeres mozdulatot nagy ováció jutalmazott.

Igaz, mára nem a fesztivál megtekintését terveztem, de végül is ez lett belőle, mert a tegnap beadott mosás nem készült el a beígért délelőtti határidőre. Mikor se 11-kor, se 12-kor, de még csak 1-kor sem nyitott ki a mosoda (és semmi jel nem utalt arra, hogy ki fog még ma nyitni), kezdtem aggódni, hogy egy trikó-zokni-gatya szettel kell majd kihúznom az 5 napos túrát, de végül is kettőkor előkerültek a ruháim. Ráadásul mosottan!!

Szóval sóbánya helyett így aztán fesztivál lett, de végül is nem bántam meg, mert jó volt látni a helyiek ünneplését.

Most megyek turbó-hunyni; a túra végéig, csütörtökig szünetel a blogolás!

Cuzco közelében 4 fő inka maradványt tartanak számon. A legközelebbi (20 perces kaptatóval elérhető) Sacsayhuamán, amit a gringók előszeretettel csak "sexy woman"-nak hívnak. A legtávolabbi Tambomachay, ami 8 km-re van 3750 méteren.

A mai napra ennek a négy romnak a felkutatását tűztem ki célul. Pár fillérért felültem a helyi buszra, ami Pisac-ba ment (szintén nagy inka maradvány helyszíne) és lekéredzkedtem Tambomachay-nál. Majd innen ereszkedtem vissza a városba.

A romokkal senkit sem untatnék hosszabban, a lényeg, hogy a mai napig nem igazán tudják, hogy az inkák hogyan tudtak ilyen irdatlan méretű köveket megmozgatni és ennyire pontosan összeilleszteni. A falakon kívül voltak földalatti járatok is, bennük mindenféle szertartásra kialakított helyiség, asztal, szék - minden kőbe vésve.

A romok helyett inkább csak pár kép a tájról, ami számomra legalább annyira érdekes volt, mint a romok:

Középen a Plaza de Armas:

Az ócskaság-bizniszbe belefáradt Quechua:

Egyébként minden turistalátványosság kizárólag egy 170 solba kerülő jeggyel (boleto turistico) látogatható. A jegy a városon belüli és a környékbeli látványosságokra is érvényes (10 napig), sőt a Szent Völgy látnivalóit is magába foglalja. Van viszont egy másik jegy is (boleto religioso) 70 solért, amivel a templomokat lehet látogatni.
Szóval megkérik az árát a látnivalóknak, de megéri!

A szakszerű seggbeszuri megtette jótékony hatását, és tegnapra már teljesen használhatóvá vált a lábam. A sétám természetesen a Plaza de Armas-on kezdtem, ami minden városban a főteret jelenti. A hostel nagyon jó helyen van, kb. 5 perc alatt a főtérre lehet érni. Épp valami nagy hacacáré volt, kint volt a főpolgármester meg még pár nagyfejes és a fél város felvonult előttük nagy zenebona közepette. MIndenki szépen a saját zászlaja alatt: iskolák, egyetemek, orvosok, cserkészek, jogász szakszervezet, nővérek, rendőrök, stb-stb. és legvégül a katonaság sivatagi osztaga. 

A jobboldali zászló ne zavarjon meg senkit sem: mint megtudtam, az a 4 fő inkatörzs közös zászlaja. Én is kaptam kis kokárdát egy kislánytól, aki olyan ügyesen fűzte fel a trikómra, hogy mire ellenkezni tudtam volna, már fent is volt. 1 solért.

Miután minden élő városi lakos felvonult, szétszéledt a tömeg és a város egyéb terein folytatódott a muri.

A főtéren a perui brazil hét műsora kezdődött, természetesen kapoéra bemutatóval. A kislány még lehet, hogy sosem látott ilyet.

Én útikönyvem javaslatát követve sétáltam egyet. Az út átvezetett a piacon, ami nagyon tiszta (azokhoz képest, amit eddig láttam) és rendezett. Rengeteg "etető" is volt, ami azt jelentette, hogy egy vagy két ember működtette a "konyhát" (3-4 fazék plusz egy mobil gáztűzhely), miközben az arra járókat próbálták leülésre bírni szóval és mozdulatokkal. Engem végül egy igazi konyhásnéni méretű és korú kedves hölgy fogott meg, gondoltam a fizimiska kötelez a mínőséget illetően. Nem is csalódtam, 3 sol-ért megebédeltem nála.

Ebéd után folytattam a könyv által vázolt utat. Az estét az egyik nagy téren töltöttem, ahol ment a szokásos műsor: körben ülő közönség előtti mindenféle egyszerű, szórakoztató műsor, irtó olcsó utcai étkeztetés (2 solért főtt rizs+krumpli+tojás; 3-ért már csirkehús vagy hal is járt) és az elmaradhatatlan, 10 centimo alapú szerencsejátékok.

Utcai étkeztetés 2 solért:

Utcai szórakoztatás (itt éppen önként jelentkező kisgyerekek táncoltak a porondmester által felkevert modern zenére):

Szerencsejáték 1: pénzérmét kell úgy az asztalra dobni, hogy teljes terjedelmével az egyik üveglapkán landoljon. A nyeremény (nem túl gyakori), az üveglapra írt összeg, általában 20-30 centimos, maximum 1 sol.

Szerencsejáték 2: karikával kell dobni valamelyik nyereménytárgya, ami a bátor jelentkező markát kizárólag akkor üti, ha a korong pontosan körbeveszi azt.

Összességében egyelőre nagyon pozitív az itteni tapasztalat, Cuzco eddig az első város, ami igazán érdekesnek és élhetőnek tűnik. A házak be vannak fejezve (más városokban ez nem volt jellemző, mindenfele felfelé meredő acélgerendák éktelenkedtek), szép cseréptetősek és úgy általában viszonylag nyugi és tisztaság van.

Egyetlen probléma a hideg, ami már napközben is jelentkezik, ha nem süt a nap; esténként pedig mindig rendesen lehűl az idő. Persze 3400 méteren mit várjon az ember?

Sajnos már meg is adatott, hogy megismerkedjek a perui egészségügyi ellátással. Szerencsére nem azért "sajnos", mert olyan szörnyű lett volna (olyasmi, mint otthon), hanem mert hogy egyáltalán szükség volt rá. Történt ugyanis, hogy a huarazi túra után elkezdett fájni a bal lábfejem külső része, ami mára odáig fajult, hogy időnként járni alig tudtam. Ugyhogy a hostelbe való beköltözés után az első utam az egyik rendelőbe vezetett, ami szerencsére csak 5 percnyi járásra van a hosteltől.

A dolog azzal kezdődött, hogy 160 solt le kellett perkálnom, hogy a doki színe elé kerülhessek. Miután megtettem, rövid várakozás után bejutottam, ahol egy baromi fiatal orvos fogadott, aki az előzetes ígéretek ellenére nem nagyon tudott angolul. Rövid szemrevételezés után leküldött röntgenre, ahol újabb 70 sol kápéban való kifizetése jött. Jött volna. Annyi sol ugyanis már nem volt nálam, kártyával nem lehetett fizetni, úgyhogy itt megakadt a folyamat egészen addig, amíg el nem kullogtam a városközpontba egy automatához, majd vissza.

Röntgen után vissza a dokihoz, törés nincs, gyulladás van, kérdem mitől lehet, talán a hosszú kirándulástól. Lehet. Bár fura, mert a Laguna 69-nél sokkal komolyabbak szoktunk sétálni. Talán az is közrejátszhatott, hogy jól elázott a cipőm, amiben a túra után még a 3 órás hazautat végigültem.
Lényeg, hogy kaptam egy gyulladáscsökkentő szurit és gyógyszert (előtte újabb kör a gyógyszertárba). Jó tanácsokat, úgy mint jegelés, fáslizás, úgy kellett kihúzni a dokiból. Magától nem sokat mondott.

Remélem hamarosan újra használható lesz a lábam, mert anélkül nem sokra megyek (bár Huarazban másoltam egy csomó filmet a laptopomra a szobatársamtól).

Ennyit erről. Ezenkívül egy éjszakai buszozás történt Huarazból Limába, hajnalban Limában felkerestem kedvenc és eddig egyetlen limai hostelemet, hogy hadd üssem el ott a repülőútig hátralevő időt (szerencsére mint jó ügyfelet simán befogadtak), aztán repülés Cuzcoba. Az Andok feletti repülőút nagyon szép volt. Kietlen, fa nélküli zord hegyi táj, néhol kimagasló havas gerincekkel és csúcsokkal. És ebben a tájban egyszer csak előbukkant Cuzco. Csodálatos környezetben fekszik a város. Még csak a taxiból láttam egy nagyon keveset, de nagyon szép és érdekes városnak tűnik. Azt hiszem az első város nekem itt Peruban, ahol érdemes több időt szánni a város megismerésére.

A hostel nagyon hangulatos és barátságos. Egy régi, koloniális épület két belső udvarral és van minden ami a hátizsákosoknak kell (csocsó, ping-pong, biliárd, wifi, nagy bár terem, sok belső program /ma pl. közös Ceviche vacsora/). Ja, és a hostelben most először kaptak rajta hamis pénzzel való fizetésen. Hiába mondtam, hogy Iquitosban szereztem ATM-ből, szerintük hamis volt és nem fogadták el. Most már a kórház birtokában van... ott nem vizsgálták meg egyáltalán. Egyébként szinte mindhol jellemző, hogy alaposan megnézik a bankókat, ha dollárról, ha solról van szó.

Egy napos huarazi aklimatizálódás után bevállaltam a Laguna 69 nevű kirándulást. A terep nem nehéz, de magasan van, ezért ajánlják, hogy az ember az első magassági kirándulások egyikeként válassza. Ezen kívül állítólag az egyik legszebb túra is. 

Egy 3 órás microzással kezdődött a móka, amiből két óra elképesztően rossz minőségű földúton telt. A kisbusz felvitt minket 4000 méterre, ahol szabadon lettünk eresztve, vezető nem járt a túrához. Igazából nem is kell, mert adja magát az út. A tó 4600 méteren van és a kaptatókon kapkodtam is a levegőt rendesen, illetve rettentő gyakran meg kellett állnom. Talán a pár nappal korábbi gyomorrontástól sem voltam a legfittebb, de azt hiszem leginkább a magasság vett ki.

A csapat alaposan szétszóródott a távon, akik már teljesen hozzászoktak a magaslati levegőhöz, azok pikk-pakk felszaladtak. De volt pár túrázó, akinek nem is sikerült eljutni a tóig. Én egy három fős izraeli csoporthoz csapódtam és együtt "húztuk" fel egymást. Aztán amikor felértünk, persze elfelejtettük a fáradalmakat. A tó egy hatalmas hegyvonulat lábánal fekszik és testes gleccserek merednek lefelé és egy nagy vízesés zuhog a tóba. Amíg üldögéltünk a tónál, a túloldalon három lavina indult meg: egyszer kőtörmelék indult meg, kétszer pedig a gleccserből nagy morajlással kiszakadó jégtömbök. Ezeket az eseményeket mindig nagy üdvrivalgással fogadta a nézőközönség.

Lefelé menet jól megáztunk, csuromvizesen kifejezetten üdítő volt a 3 órás visszabuszozás.

Sajnos az idő továbbra sem lesz kedvező a többnapos túrának, amit terveztem, úgyhogy ma este tovább is állok innen és holnap délután már Cuzcoban leszek. A magassági "tudás" ott is kell, ugyanis a város 3400 méteren van, és sok túraútvonal ott is 4000 fölé megy.

Képek ezúttal Picasan (a dzsungeltúráról is tettem fel), ízelítőnek csak pár kép.

A kétéjszakás limai kényszerveszteglés után immáron Huarazban, 3000 méteren. A 8 órás út, ami tengerszintről indul és egy ponton 4100 métert is érintett, kb. a MÁV Déli pu. - Révfülöp viszonylat árába került. Mintha Japánban lettünk volna, percre pontosan 11-kor gördültünk ki a buszállomásról; és mintha az M7-es budapesti behajtón lettünk volna hétfő reggel, rengeteg reménytelennek tűnő dugón keresztül kikeveredtünk Limából az első óra alatt. Ezután már csak egy ebédszünet lassította az utat, amikor is egy étterem előtt a sofőr levezényelte az egész bandát fogyasztani.

Az eddig látott útminőségeket meghazudtolva, tökéletes burkolat volt végig, még itt egészen magasan a hegyekben is. Ami a tájat illeti, először homokos sivatag következett Lima elhagyása után, majd egyre ridegebb kőzet gyér növényzettel.

Az út mentén mezőgazdálkodással foglalkozó falvak voltak, az emberek, úgy láttam, sajnos itt is pocsék körülmények közt éldegélnek.

A buszon 3 filmet adtak egymás után, mindhárom népirtásról szólt és mindhárom rendkívül szemléletesen mutatta be. Az első valami afrikai etnikai tisztogatás körül forgott, a másodikban brúszvilisz mentette meg Nigéria lakosságának felét (és közben ölte meg a másik, feltehetően gonoszabbik vagy rosszabbul fizető felét), a harmadik pedig második világháborús volt. Nem tudom, mindez a sofőr pillanatnyi lelkivilágát tükrözte-e vagy csak érzékeltetni akarta, hogy Peru mennyire biztonságos és nyugalmas, mindenesetre én próbáltam inkább zenébe mélyedni. Kár érte, mert nyelvgyakorlásnak jó lett volna egy kis dallamos spanyol hallgatása.

Ami a legjobban tetszett, az a kemény politikai választási kampány, ami zajlott itt pár éve. Már mélyen bent a hegyekben, rengetek kőtömb tele volt pingálva. Először nem tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy itt választási plakátok helyett választási kőtömbök vannak. Végülis logikus. Csak hát mivel a köveket nem olyan egyszerű lepucolni, mint a plakátokat letépkedni, még mindig tündökölnek a 2010-es szólamok. Mondjuk annyiból előnyös, hogy most könnyebb szembesíteni a győztest az ígéretekkel...

A magasságot már itt 3000-en érzem rendesen, remélem a napokban sikerül hozzászoknom mielőtt nekivágnék a fő célpontnak, a Santa Cruz Treknek. Annál is inkább, mert az imént beszéltem a hostelben egy kanadai fickóval, aki jó pár pórul járt versenyzőről számolt be.

És végül pár kép a buszról

Lima után nem sokkal. Sivatagi telepesek. A fenti pöttyök is mind-mind családnyi faviskók...

Homokos sivatagi terep, még mindig közel Limához. A felhős, hűvös Limával ellentétben itt már tiszta az ég és kellemes a hőmérséklet.

Nagyobb város az óceánparton. Iraki és iráni városokat hittem eddig ilyennek a BBC híradásaiból.

És aztán a hegyvidék, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva:

Sajnos ezután már nem nagyon lehetett fényképezni, mert beköszöntött a szürkület. Pedig eztán jöttek csak a hírhedt hatezresek. De azokról majd később lesz még alkalmam beszámolni.