mañana

Kitartó olvasóink emlékezhetnek, hogy hiába töltöttünk el 4 napot Rioban utunk legelején, nem sikerült kipipálnunk a legkipipálandóbb látnivalókat: a Cukorsüveget, ami teljesen ködbe volt burkolózva, amikor ott jártunk, illetve a híres Krisztus-szobor csúcsát (Corcovado), amit múltkor meg sem próbáltunk megnézni, mert a szobor ki sem látszott a nagy fene ködben.

Utolsó brazíliai napunkra tehát adva volt a küldetés: feljutni erre a két csúcsra. Nagy szerencsénkre ezúttal zavartalan napsütéssel indult a nap. És egy órás csúszással, mert az ébresztőórán elfelejtettük átállítani az órát az ilhéusi-hoz képest – ezt persze csak jóval később fedeztük fel, de szerencsére nem akadt belőle nagyobb galiba.

A napsütés ellenére siettünk, ahogy tudtunk, mert megtanultuk már, hogy rioban nagyon gyorsan tud változni az időjárás. Részben köszönhetően annak, hogy a város közepén egy gyönyörű esőerdő található…

De nem is csigázzuk tovább az olvasókat: mindkét látványosság összejött és a kilátás mindkét pontról valóban káprázatos és leírhatatlan.

Ezzel a sikersztorival véget is ért brazíliai utunk, amit hazafelé még egy egész napos lisszaboni megálló tarkít, ahol találkozunk Judit egyik legjobb barátnőjével is.

Visszatértünk együtt abba a városba, ahol Judit a három hónapos ösztöndíját töltötte. A reptértől helyi járattal elzötyögtünk a szálláshoz, ami méltó befejezése volt az utunknak, egy tengerparti hotel Ilhéus legszebb strandján.

Ledobtuk a hátizsákot és leszaladtunk a tengerhez, ami kellemesen meleg volt. Jól kiugráltuk magunkat a hullámokban (itt krokodilozásnak hívják, amikor az ember csak a testét használja a hullámok meglovagolására), aztán Judit elment megszerezni az otthagyott bőröndjét egyik barátnőjétől, majd vacsorázni indultunk egyik kollégájával. Másnap reggel egy szörfözéssel kezdtük a napot, ami elég kimerítőre sikeredett, mert elképesztően nagy hullámok voltak. Majd nyakunkba vettük a várost. Ilhéus három folyó torkolatában fekszik, 200 ezres város, nagyon pici kis történelmi városrésszel, és 20 km hosszú, fehér homokos, pálmafás strandokkal.

A belvárost fél nap alatt letudtuk, sétáltunk a szűk kis utcákban, megnéztük Jorge Amado könyveiből híres helyszíneket, és szuvenírt vásároltunk.

Kimentünk a helyi Jézus-szoborhoz is, ahol kajakot és laser vitorlásokat lehet bérelni. A laser kissé drágának bizonyult, de a kajakot beterveztük másnap délelőttre. Aznap délután sem hiányozhatott a krokodilozás a hullámokban, majd megint egy vacsora következett, Judit kollégáival és barátaival. A híres escondidinho-t ettük, ami mandioka gyökérből, koktélrákből és sajtból készül és felejthetetlenül finom.

Utolsó napunkon kajakoztunk egy órát a folyón felfelé, a mangróve-erdők mentén, ebédeltünk egyet Mirco-val, Judit fogadóemberével, majd felszedtük a csomagjainkat és búcsút intettünk a városnak egy izgalmas felszállással a híresen rövid felszállópályás repülőtérről.

Utolsó természetközeli utunk a Salvadortól pár száz kilométerre lévő Chapada Diamantinába (magyarul: gyémánt fennsík) vezetett. Ez a Hollandia méretű régió természeti szépségeiről nevezetes, amelyet sok kiemelkedő plató (chapada), számtalan vízesés, barlang és széles, mély völgy alkot.

Ahogy neve is jelzi, a régióban gyémántkitermelés folyt a nem is olyan távoli múltban: 1996-ban szüntették meg végleg, hogy megóvják a folyók vizeit, amelyek Salvador ivóvízkészletének 80%-át adják. Pedig állítólag a gyémántkészletek mintegy 70%-a még mindig a földben van…

A gyémántkitermeléssel együtt járó földművelést is megszüntették a belső völgyek területein, így mára már csak az a pár egyszerű szállás maradhatott a völgyekben, amelyek kiszolgálják a túrázókat.

A virágzó gyémántvadászat hanyatlásával a turizmus védte meg a régió településeit a lepusztulástól. Fő központja, Lencois egy nagyon hangulatos kisváros, ahol szinte mindenki a turizmusból él. Nappal egy kihalt western filmbéli kisvárosnak tűnik, ahol a legtöbb üzlet és iroda zárva van és mindenfele alvó kóbor kutyák hűsölnek az árnyékban. A pokoli hőség elmúltával azonban nyüzsgő élet kezdődik, az éttermek kipakolják asztalaikat, székeiket a girbe-gurba macskaköves utcácskákra (ezzel beszüntetve az autóforgalmat aznapra), a túraszervező irodák megtelnek túrázókkal és szervezőkkel, és hamarosan az élőzene is felcsendül valamelyik utcán.

Azt Judit már korábban hallotta, hogy a régióban közel egy hónapja (valószínűleg szándékos gyújtogatás okozta) erdőtüzek pusztítanak. Sajnos, ahogy közeledtünk Lencoishoz, meg is jelentek a füstfelhők több irányból. Az egyik vezetőnk elmondása szerint a park 20%-a már leégett, nagyrészt köszönhetően annak is, hogy az állam nem segít a tűz megfékezésében. A túravezetők önkéntes csapatokat alkotva oltják a tüzet hátukon hordva a vizet a folyókból. Elég reménytelen a küzdelem és vannak vélemények, miszerint majd csak a jó pár hónap múlva beálló esős évszak fog neki teljesen véget vetni. Több népszerű túrát már nem is indítanak, mert az odavezető út leégett vagy éppen most ég.

Salvadorból a reggel hetes busszal vágtunk neki a hét órás buszútnak Lencoisba. Tervünk az volt, hogy érkezés után megpróbálunk egy 4 napos túrát szervezni magunknak másnapi indulással. Mivel a szieszta közepén csöppentünk az álmoskásnak tűnő városba, a szervezkedés nem tűnt a legalkalmasabbnak. Ezért elsétáltunk az egyik közeli vízeséshez (amit szintén túraként próbálnak meg eladni), hogy kicsit megmozgassuk magunkat a sok ülés után, és hogy kicsit lehűtsük magunkat.

Visszatértünk után már valóban jobban őröltek a turizmus malomkövei és sikerült ráakadni egy másik párra (csak kettőnknek nagyon drága lett volna egy 3 vagy 4 napos túra), akik szintén többnapos kalandban gondolkodtak. Az áhított 4 napból végül csak 3 lett, de mivel kiderült, hogy még nincs igazán szezon és kevés a túrázni vágyó, annak is örültünk, hogy ez összejött. Célpontunk Pati völgye volt, amit szerencsére nem érintett a tűz, és amit több helyen is (kétségbe vonhatóan) azzal reklámoznak, hogy a világ három legszebb túrája közé tartozik Machu Picchu és Santiago de Compostella mellett.

Másnap reggel 2 órás úttalan utakon való zötykölődés után megérkeztünk kiindulópontunkhoz, Guinébe. Innen gyalog folytattuk, és egy kisebb hegy megmászása és egy széles fennsíkon való átkelés után eljutottunk Pati völgyének pereméhez, ahonnan csodálatos látvány tárul elénk.

Túravezetőnk Lucas (beceneve Black Survivor) egy gyémántvadász leszármazottja, akinek a családját kiköltöztették a völgyből, amikor a gyémántkinyerést elkezdték visszaszorítani. Tapasztalt vezetőnek mondják, aki egy 50 fős önkéntes tűzoltó csapatot is vezet. Az irodában előző nap mint angolul beszélő vezetőt adták el nekünk, de hamar kiderült, hogy amit mi mondunk neki angolul, azt nem érti és valami teljesen másra válaszol, illetve, hogy amit ő mond angolul, azt mi csak elvétve értjük. Szerencsére túratársaink (egy kedves francia pár) közül a lány Portugáliából származott, úgyhogy ő tudott vele kommunikálni. Igaz, ennek az lett a következménye, hogy vezetőnk érdemben leginkább csak a lánnyal beszélgetett.

A völgy pereméről meredek lejtőn beereszkedtünk a völgybe és 3 vízesést érintve (amiből kettőben meg is fürödtünk) a Pati folyót követve eljutottunk szállásunkra valahol az erdő mélyén.

Az egyszerű, döngöltföld padlójú házban egy fantasztikus szobát kaptunk, aminek (üvegtelen) ablakából az egyik hegy illetve éjszaka a csillagos ég látszódott. A ház érdekessége az volt, hogy a szobáknak nem volt mennyezete és a házteteje alatt az összes szoba, a WC és a közvetlenül mellette lévő konyha egy légteret alkotott.

Ahogy azt már megszoktuk Brazíliában, fantasztikus büfé vacsorát kaptunk, majd amikor már azt hittük, hogy fél kilenc magasságában mindenki nyugovóra tér, Judit nagy örömére egy alkalmi forro együttes alakult a vezetők és a helyiek közreműködésével.

Másnap reggel nekivágtunk a Castelonak, ami az egyik nevezetes Chapada (hegyi plató) a völgyben. Először meredeken emelkedett az út, majd könnyebb sziklamászásba ment át az út. A vége felé egy hatalmas barlangon is átkeltünk. Az egyik sziklára felülve újabb Pazar kilátás nyílt a völgy egy másik részére. Korábban hitetlenkedve olvastuk, hogy a világ 3 legszebb helyei közé teszik Pati völgyét, most már kevésbé voltunk szkeptikusak…

Ebédlőnket újabb rövid kaptatás után értük el: egy pár négyzetméteres sziklatetőt, ahonnan megint csak gyönyörű panorámát láthattunk a völgy egy másik részéről.

Ebéd utáni sziesztánk berekesztését követően elindultunk visszafelé a mélybe, hogy a völgyben egy folyó mellett még szundikáljunk egy rövidet. Lehetőség lett volna még pár órát kirándulni, de ezt a franciákkal mély egyetértésben nem láttuk szükségesnek az aznapi sok kaptatás után… Így a délután hátra levő része sörözgetéssel és a francia egészségügyi rendszer behatóbb megismeréséből állt.

Harmadik napra maradt a legkeményebb túra a maga 25 kilométerével és viszonylag sok szinttel. Hamar kiderült azonban, hogy minden méterét megérte, ugyanis az előző napokon látottaknál is káprázatosabb völgyet és mélységeket láttunk. Úticélunk egy vízesés volt, amiben ugyan most egy csepp víz sem volt a nagy szárazság miatt, de a 300 méter mély szakadék a lábunk alatt kárpótolt érte. Két helyről lehet megközelíteni a szakadékot, az egyik az ún. „lóra” lehet kiülni, amit csak a merészebbek vállalnak be, mert tényleg elég félelmetes. A másik helyen pedig hason feküdve lehet kimászni, hogy az ember le tudjon nézni a szédítő mélységbe

Ezután tovább 3.5 órányi sétával jutottunk vissza Guinébe, ahol további 2 óra zötykölődés várt ránk. Lencoisba érve rögtön leszerveztük a másnapi programunkat (5 helyet megnéző, buszba ki-beszállós túra) és hullafáradtan elmentünk „törzshelyünkre” vacsorázni a macskaköves „buli utcába”.

A másnapi egynapos túránk kellemes csalódással indult, ugyanis attól tartottunk, hogy a Bonitoban megszokott módon egy korban és súlyban széles spektrumot befutó csoportba kerülünk. Szerencsére 4 fiatallal kerültünk össze, akik közül senki nem beszélt portugálul. Így olyan vezetőt kaptunk, aki tényleg jól beszélt angolul (és mellette spanyolul, olaszul és héberül) és nagyon érdekes és jó fej volt.

Először egy kellemes vízesést néztünk meg, amiben meg is fürödhettünk. Ezen a képen Judit bújt el.

Ezután egy barlangba kalauzoltak el bennünket, ahol fantasztikus cseppkőképződményeket csodálhattunk meg.

Ezt követte a már megszokott magas szintű ebéd, ahol szó szerint tucatnyi finomságból kóstolhattunk.

Ebéd után egy nagyon érdekes helyre vittek el bennünket, ahol egy barlang bejáratánál beöltöztettek minket sznorkelezéshez, majd nekivágtunk a barlang belsejének. Először sok kis halat láthattunk, mint egy akváriumban, majd egyre beljebb haladva teljesen sötét lett, csak zseblámáink nyalábjai segítettek a tájékozódásban. Ezután láthattunk egy másik barlangot, ami a Bonitoban látott Lago Azulhoz hasonlóan élénk kék színű vízével pompázott.

A napot az egyik leghíresebb chapada tetején fejeztük be, ahol a naplementét néztük végig. A szokásos taps itt sem maradt el. Ugyan itt is nagyon szép volt a kilátás, a Pati völgyben látottakat nem tudta überelni.

Esti „törzshelyünkben” ezen az estén sem csalódtunk, azonban vacsora után nem volt megállás, az éjjeli busszal nekivágtunk a hétórás buszozásnak Salvadorba, ahol délben indult a repülőnk Ilhéusba. A városba, ahol Judit töltötte 3 hónapos ösztöndíját.

Pantanal után Salvadorba utaztunk, ahol másfél napot terveztünk eltölteni. Salvador, Bahía állam fővárosa, ami egykor Brazília fővárosa is volt, rendkívül kétarcú város. A történelmi városrész, ami csak apró területét foglalja el a városnak, hangulatos, színes kis épületekből áll, tele van szuvenír árusokkal, múzeumokkal, capoeira klubokkal, hostelekkel és éttermekkel.

A mi hostelünk épp Jorge Amado, a híres brazil író egykori házával szemben állt (az első kép a házból készült, a másodikon pedig a szemben lévő világoskék az). A macskaköves utcákon sétálva minden sarkon más brazil zene szólt, és nem mellesleg egy rendőr állt. Kiderült, ez azért van, mert a város csak ott biztonságos, ahol rendőri jelenlét van, egyébként nem tudják garantálni a turisták biztonságát. Nem is javasolják a történelmi városrész és még egy tengerparti régión kívül a sétálgatást. A város egyébként hatalmas, és végeláthatatlan favelasor alkotja, amit néha egy-egy luxusépületsor színesít, főként a tengerpart közelében. A városon belül a budaörsi bevezetőhöz hasonló szélességű utak kanyarognak, gyakran kétszer 4-5 sávban.

Első nap nagyjából két órába telt, mire beértünk busszal a történelmi óvárosba. Úgy döntöttünk ugyanis, hogy a helyi járattal zötyögünk be, mert jóval kedvezőbb ára volt, mint a taxinak. Az információs pultnál azt mondták, hogy 40 percet kell várni a buszra, de 10 perc múlva megérkezett és el is indult. Ezen már cseppet sem voltunk meglepve…

Este kis séta után beültünk egy helyi étterembe és a bahíai specialitást ettük, a moqueca de camarao-t, ami tulajdonképpen koktélrákpörkölt, babbal, mandioka őrleménnyel, és rizzsel. A vacsihoz természetesen ingyen caipirinha járt, amihez még egy liter sört is kértünk a biztonság kedvéért. Kis baleset (koktél kilöttyentése) és némi nyelvi probléma után akaratlanul, de kaptunk még egy liter sört, így az éghajlatnak megfelelő kellemes hangulatban dülöngéltünk vissza a hostelbe. Ott aztán rögtön be is aludtuk (kb. este 8-kor), ezzel törölve minden estére tervezett programot.

Második nap bejártuk a történelmi várost, megnéztük Jorge Amado házát, ami mára már múzeum, és kiderült, hogy az öreg imádta a békákat, akármerre járt a világban, mindig hozott magával egy kis békaszuvenírt, így hatalmas békagyűjteménye volt otthon. Judit szemében ezzel még nagyobbat nőtt az író. A büfében mindenféle országokban kiadott Amado könyvek képei voltak kirakva, és örömmel láttuk, hogy magyarul egészen sok könyve megjelent. Ezután bementünk az afro-brazil múzeumba, ahol sok információ volt a rabszolgatartásról, és az ide hurcolt afrikai populációról. Az egyik főtérről egy lifttel (10 Ft-ért) le lehetett menni a kikötőbe, ahol a régi piac épülete állt, ami most szuvenír árusokkal van tele. Eredetileg ebben az épületben helyezték el a hajón ideszállított rabszolgákat, itt válogatták ki őket és innen szállították tovább a kakaófarmokra.
Ez a kép a lift tetején készült.

A következő túránkhoz beszereztük a buszjegyet a buszpályaudvaron, amihez kalandvágyból ismét a helyi járatot vettük igénybe. A buszozás Salvadorban kész káosz. Rengeteg busz, rengeteg ember, és még a helyieken sem látszik, hogy átlátnák, mi honnan és mikor indul. Több órás program lett így a jegyvásárlás, de érdekes volt. Mint másnap egy ausztrál párttól megtudtuk (akik mellé hajnali 6-kor mellbedobással beugrottunk egy taxiba, hogy csökkentsük kiadásainkat), a jegyeket interneten is megvehettük volna, de Judit korábbi tapasztalatai és a hostelesek elmondása szerint azt nem lehet...

Utána kimentünk a másik biztonságos régióba (Barra), ahol egy tengerparti sétányon lehet elütni az időt.

A sétányon egy csodaszép kis félszigeten egy világítótorony áll. Még a Lonely Planet is említi, hogy innen kell nézni a naplementét, így ezt nem akartuk kihagyni. És persze kiderült, hogy mások sem: a kis füves domb megtelt emberekkel, kendőkön ülve, gyerekkel vagy kutyával, közben leleményes helyiek sört és sült sajtot árultak. Hát így vártuk a híres naplementét.

Tényleg szép volt, megérte a látványt, de ami a legviccesebb volt, hogy amikor a nap eltűnt, a tömeg megtapsolta. Ezt a jelenséget későbbi túránk során is tapasztaltuk, és eldöntöttük, hogy bevezetjük Magyarországon is…

A naplementét a sétány egyik éttermében ünnepeltük meg, majd hazabuszoztunk, immáron felvértezve a salvadori buszozás rejtelmeivel.

Az óvárosban sétálva még belefutottunk egy rögtönzött mini-koncertbe az egyik téren.

Bonitoból „magán” kisbusszal jutottunk el Pantanal-ra, Dél-Amerika legnagyobb mocsaras vidékére, aminek a legnagyobb része Brazíliában van, de jelentős része átnyúlik Bolíviába és Paraguayba. Eredetileg Amazóniába akartunk menni, de Juditot kollégái meggyőzték, hogy ha állatokat akarunk látni, akkor inkább a Pantanal-t válasszuk. A kisbusz a semmi közepén kidobott minket (a helyi "turista elosztón"), ahol egy légkondícionált terepjáróba ültünk át, amit már szállásadó farmunk (Santa Clara) küldött értünk. A sofőr gyorsan bedobott egy sört, majd indultunk is. Fél órás zötykölődés után megérkeztünk a farmra, ahol eredetileg kemping szállást foglaltunk a jóval kedvezőbb ár miatt.

Miután bejelentkeztünk a recepción, felajánlották, hogy akár aludhatunk is az emeletes ágyas hálótermekben, és nem kell többet fizetnünk. Ádám kicsit ellenállt, de végül elfogadtuk. Judit azért még megkérdezte, hogy aludhatunk-e egy szobában, mire a férfi mondta, hogy nem, itt rend van: lányok a lányszobában, fiúk a fiúszobában. Ezt némiképp furának találtuk, mivel az összes ilyen szobájuk üres volt. Ekkor a férfi susmorgott egyet a recepciós lánnyal, és mondták, hogy oké, aludhatunk egy szobában, és hogy nemsokára kész a takarítónéni a szobánkkal, ami meglepetés lesz. Oké, addig ittunk egy sört, majd bevezettek minket a legszuperebb franciaágyas, légkondis lakosztályba. A kemping árán! Megfogadtuk, hogy mostantól ez lesz a stratégia, befoglaljuk a legolcsóbb szállást, hátha felajánlják a jobbat… A farm hatalmas területen terült el, mindenféle háziállatokkal, és vadállatokkal körülvéve. Mindenhol papagájok rikácsoltak, a vaddisznók bejártak a büféhez. Három köralakú, pálmalevél-tetejű függőágyas terület, ahol pihizni lehetett, medence, nagypályás füves focipálya, strandröpi pálya, és játékterep (gombfoci, biliárd, gitár, ping-pong, stb.). A kemping a farm legvégében, úgy kb. 700 m-re volt az épületektől, a folyó partján. Egyik nap arra mentünk horgászni, akkor mesélte el vezetőnk, hogy nemrég volt az úton egy jaguártámadás, egy kiscsikó esett áldozatul… úgyhogy nem bántuk annyira, hogy nem ott kellett laknunk és esténként vaksötétben átgyalogolni a jaguáros területen.

Az első esti éjszakai szafari elmaradt a vihar miatt, és áram sem volt. Valójában nekünk ez második nap tűnt csak fel, amikor felkapcsolták a karácsonyi világítást… Második nap nappali szafarira mentünk. Hát, nem volt egy nagy szám, Felraktak minket egy hatalmas, zajos teherautó platójára, és elindultunk a földúton. Ugyan láttunk egy óriás hangyászt, sok tukánt, és egy koaticsaládot (ormányos medve - Nasua nasua), azért többre számítottunk.

Délután pirája-horgászatra indultunk a folyóhoz. Három francia és mi, plusz állandó vezetőnk, Rodrigo. Rajta kívül senki nem fogott semmit, viszont jót szórakoztunk a kajmánokkal (Yacare-kajmán, Caiman yacare), akik jöttek a könnyű falatért. Elsőre ijesztőnek tűnt, hogy olyan közel vannak, de egyáltalán nem agresszívek az emberrel, csak a könnyű pirája-falat érdekli őket. Az egyik kajmánnak elkezdtük dobálni a csalinak szánt húst, az pedig komótosan oldalra fordította a fejét és felette a falatot.

Este bepótoltuk az éjszakai szafarit, ugyan azzal a teherautóval „lopakodtunk” a sötétben, amivel nappal. Ami lenyűgöző volt, az a hihetetlen mennyiségű kajmán a vizekben. Ahogy Rodrigo bevilágította a vízfelületet, ott fénylett a sok kukucskáló szempár, mint egy karácsonyi led-sor. Egy kapibarát (más néven vízidisznót - Hydrochoerus hydrochaeris) is láttunk a kajmánok között, pár bébi-kajmánt, rókákat és rengeteg madárpókot mászkálni az úton. A másik csoport, ami holland turistákból állt, látott egy jaguárt is, sajnos mi arról lemaradtunk.

Vacsora után kettesben nagy bátran nekivágtunk herpetológiai felderítő túránknak. Előző nap egy ausztrál pár lakott a kempingben és mutogatták fotókon, hogy milyen békákat láttak a fürdőben. Judit persze rögtön elhatározta, hogy jaguár ide vagy oda, meg kell nézni őket. Aztán mivel akkor már nem lakott senki a kempingben, minden sötét volt, és persze felemlegettük a nappal hallott jaguár-sztorit, így nyúl módjára visszafordultunk. Inkább a farm területén lévő tónál lámpáztunk, ami nem volt rossz döntés, mert 5 békafajt, egy madárpókot, és egy bébikajmánt is láttunk.

Harmadik napon délelőtt egy kétórás túrára indultunk a közeli pálmaerdőben. Találtunk egy hatalmas szárazföldi teknőst (szenesteknős - Geochelone carbonaria), és láttunk fekete bőgőmajmokat (Alouatta caraya) is.

Délután pedig hajótúrára mentünk a közeli folyón. Gyönyörű madarak szálltak fel kétoldalon, és kajmánok úszkáltak a közelünkben.

Egy árnyékos helyen megálltunk és nekiálltunk piráját horgászni. Itt sokkal sikeresebbek voltunk (Judit 2, Ádám 3), de többször vagy visszaengedtünk a kis mérete miatt, vagy Rodrigo megetette a halainkat a kajmánnal. Valami miatt a fejébe vette, hogy befogja a kajmánt. Hozott hozzá egy kötelet nagy horoggal a végén. De a kajmán okosabbnak bizonyult, és 3 piráját is leevett a horogról.

Mai utolsó programunk lovaglás volt. Felraktak minket iskolalovakra, és egy sorban „vágtattunk” 2 órán keresztül. Ádám lovát „Caramel”-nek hívták, Judit lovát pedig „Durva”-nak. Elég könnyű volt őket irányítani, a végén már egész bátran cikáztunk egymás mellett. Ugyan állatokat nem láttunk közben, de így is nagy élmény volt.

Meg kell még emlékeznünk a farm konyhájáról. Minden reggel-délben-este mesés kaját kaptunk. Legalább hatféle ételből lehetett választani, és minimum kétféle édességből (csak, mint egy átlagos veszprémi ebéden…). Ha két kilót nem híztunk, akkor egyet sem…

Ebéd után újra útnak indultunk, úticélunk átmenetileg Campo Grande, ahonnan holnap reggel repülővel megyünk Bahía fővárosába, Salvador-ba. Judit már izgatott, hogy visszatérhet kiindulási pontjához, és újra élvezheti Bahía sajátosságait, mentalitását és konyhaművészetét. Ádám pedig azért izgatott, mert újra sok csinos bikinis lányt láthat…

Boldog Mikulást kívánunk minden kedves olvasónknak Pantanalról, a brazil-bolíviai-paraguayi hármashatár vidékéről!

Sajnos reggel nem találtunk semmit a cipőnkben, habár ez itt inkább jó hírnek számít - tekintve a skorpió, tarantula, kígyó és százlábú jelenlétét! Kissé furcsa érzés Mikulást ünnepelni 35 fokban és napsütésben, de azért megtesszük a függőágyban, egy sörrel a kezünkben...

Viszontagságos érkezésünk után Bonitoba, egy kellemes hostelben találtuk magunkat, ahol 5 éjszakát töltöttünk – ezzel egész túránk alatt a leghosszabb „egy helyben” tartózkodásunkat. Mint korábban említettük, az első napi túránkat már a rioi reptérről lemondtuk a hajnali érkezés miatt, így aznap csak Bonito utcáin lötyögtünk és megszerveztük a további 3 bonitoi napunk túráit. A hostelben két macska is lakott, az egyiket aznap hozták „haza” egy hónapos elkódorlása után.

Bonito a brazil-paraguayi határhoz közel eső kellemes kisváros (Bonito spanyolul/portugálul egyébként azt jelenti, hogy szép), ami leginkább a turizmusból él. Főutcája telis tele van szuvenír árusokkal, utazási irodákkal, éttermekkel, fagyizókkal. A város teljesen biztonságos és az emberek is barátságosak, mosolygósak. Meglepő módon az utcákon még sok vonalas telefon található. Ötletes módon mindegyik valamelyik honos vadállatba van bújtatva, pl. jaguárba, papagájba vagy mint alább, tukánba.

A Bodoquena-hegység (mészkő) közepén található, ami geológiai érdekességei miatt hamar turista paradicsom lett. Tele van ugyanis kristálytiszta vizű folyókkal, hatalmas vízesésekkel, és rengeteg barlanggal, amik közül összesen 4-et tártak fel eddig. Az összes érdekes túra helyszíne magánterület, farmokkal, ahol főként a szervezett túrákból és a mezőgazdaságból (állattenyésztés) élnek. A túrákat sajnos így önállóan nem lehet megcsinálni, csak ha irodánál befizet az ember.

Első túra napunk sikerült a legjobban, amit két ausztrál és egy német lánnyal töltöttünk. Délelőtt a Prata-folyóban sznoriztunk szó szerint több száz nagyobb hal és több ezer kis hal társaságában. Lenyűgöző volt a látvány és az érzés a sekély folyóban úszkálni a tőlünk cseppet sem félő (sőt, kíváncsi) halakkal. Gyakorlatilag sorban álltak, hogy figyeljék, hogyan úszunk le közöttük. A legérdekesebb (Juditnak) az anakonda volt, ami épp egy víz alatti járatba úszott be, de azért a farka így is kilógott. Viszonylag fiatal példány volt. A német lánynak volt GoPro-ja és utólag tőle megkaptuk a képeket, videókat, úgyhogy a lenti kép is őt dicséri.

A halakon kívül sok más érdekes állatot is láthattunk természetes közegükben, pl. tejut, tapírt, valami honos őzfajt, és rengeteg madarat.

Egy függőágyas ejtőzés után délután nekivágtunk következő állomásunknak, egy 100 méter mély, kör alakú szakadéknak, amelynek a tetejéről arapapagájokat lehet megfigyelni. A szakadék falában ugyanis sok 1-2 méter mély lyuk található, ami a papagájok költőhelye. Sajnos ebben az évszakban nincs már itt túl sok papagáj, de azért láttunk jó párat. Érdekességük, hogy kb. 6-7 éves korukban választanak párt és utána életük végéig, akár 50 éves korukig, együtt is maradnak. És valóban mindig csak párban láttuk őket üldögélni, rikácsolni és repülni.

A papagájokon kívül láttunk még rengeteg-féle kisebb madarat is és Judit nagy örömére tukánt is! A szakadék aljában egy nagyobbacska víztest volt, ahol egy kajmánpár is lakott. Állítólag egy alkalommal, amikor megáradtak a folyók, beúszott a két kajmán, és azóta ott kénytelenek élni. Mivel nincs elég táplálék, a saját kölykeiket is megeszik… (ezt fotók bizonyítják). A vezetőnk a papagájok értője és kutatója volt, úgyhogy Judit jól el tudott vele beszélgetni a kutatói élet rejtelmeiről.

Este a hostelben sajnos szóltak, hogy az aznapi esőzés miatt (ami nekünk egyáltalán nem tűnt vészesnek) törölték a korábbról másnapra áttett egész napos túránkat (Boca da Onca), ami pedig sokak szerint itt a legszebb túra. Ehelyett egy félnapos túrát választottunk, ami 7 vízesést érint. Ez a túra elég idegőrlőre sikeredett, ugyanis egy elég népes (és enyhén szólva korban és testsúlyban változatos) csoportba kerültünk, így a tempó nem volt az általunk preferálttal összhangban – de még a közelében sem. Végül is azért nem bántuk meg, mert mégis csak gyönyörű folyókban és vízesések tövében pancsolhattunk, lapátolhattunk.

Az egyik fürdőzés alkalmával még egy koatit is láttunk, aki miután jól megnézett minket magának, zavartalanul ment dolgára egy, a folyót keresztező liánon.

A délután jelentős részét a szokásos szuvenír vásárlással töltöttük, készülve a már hagyományosnak mondható otthoni tombolára…

A harmadik napot két barlang megtekintésével kezdtük. Reggel a mikrobusz először minket vett fel, aztán aggódva figyeltük minden egyes megállásnál, hogy kik lesznek az útitársaink. Mondanunk sem kell, aznapra is válogatott társaság gyűlt össze… A buszút után vagy egy órán át semmit sem csináltunk, majd felszereltek minket védősisakkal (ennek felhelyezése már sokaknak problémát okozott), aztán elindultunk a barlanghoz. Mintegy 7 perc gyaloglás után ott is voltunk, és bár a barlang szép volt, azért többre számítottunk. Szerencsére a második barlang kárpótolt minket. Az ásványok miatt azúrkék színű tó csodaszép látvány volt. Állítólag gazdag fosszilis maradványhalom fekszik az alján, amit a hatóság egyelőre nem enged a kutatóknak kiemelni.

A délutáni program izgalmasabbnak ígérkezett. Rafting túrára indultunk. Izgatottan vártuk utolsó programunk társait, gondolván, hogy majd fiatal, vagány hátizsákos utazók lesznek. A mikrobusz megint minket vett fel először. A durvaság akkor jött, amikor elkezdtek beszállni ugyan azok az emberek, akikkel a vízesésnél vagy barlangnál voltunk együtt. Kövér idősebb hölgy a lányával, beszédes idős hölgy a lányával, csini ruciban. Nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk, így inkább nevettünk. A „rafting” azt jelentette, hogy egy teljes busznyi embert felszereltek mentőmellénnyel, majd 12 személyes hajókba dugták őket/minket. A mi bandánk kapott még két csini fekete nőt és a kisfiaikat.

Egy evező vezető segítségével elkezdtünk lefolyni a tükörsima vízzel, és aztán másfél óra alatt három vízesésnek nehezen nevezhető valamin lecsusszantunk. Az egyik súlyosabb, idősebb hölgynek ez már sok volt, mivel a lecsúszás végére a hajó papucsokkal teli, 30 cm vízben álló közepére huppant, és csak ketten tudták összekaparni a hajó aljáról. Mivel unalmas lett volna a 1.5 órás program, ezért azt azzal dobták fel, hogy a hajókban utazók egymást kezdés locsolni az evezőkkel és nagy vizes csata lett belőle. De a magyarok istene akkor csapott le a raftolókra, amikor Judit felkiáltott: Add ide a vödröt! Onnantól kezdve vödrös vízcsata vette át a lapátcsata helyét. A vödör nem sokára Ádám kezébe kötött ki, aki Judit stratégiai utasításai alapján zúdította a vizet a szomszédos hajók utasaira.

Sajnos a csata a hajónkban utazó két idősebb hölgyet teljesen kiborította, mert vizes lett a hajuk, a ruhájuk és még a szemüvegük is, amire a raftingra befizetésnél nyilván nem számítottak. A legidősebb hölgynél ez a kellemetlen érzés még félelemmel is párosult, ami igazán vicces arckifejezést kölcsönzött neki. A hajónkban utazó illusztris társaság aztán jól megbeszélte, hogy a hajóútról egy kajakban evező fotós által készített képeket tartalmazó dvd-t egyvalaki megveszi, majd lemásolják egymásnak, így megosztják a költségeket. Minket nem vettek bele az üzletbe (nyilván nem is akartuk volna, de akkor is udvariatlanság…), amire úgy reagáltunk, amiért úgy büntettük őket, hogy az onnantól készített fotókon grimaszokat vágtunk, ezzel kis meglepetést okozva majd nekik a fotók visszanézésénél. A sírva röhögés akkor kezdődött, amikor az út végén levetítették az összes fotót hajónként, hogy az ember eldönthesse, megveszi-e. Valószínűleg a többiek is csak magukat nézték a fotókon, mert megvették…

Este a városközpontban nagy buli közepébe cseppentünk, ahol még a polgármester is felszólalt. Az élőzene azonban sajnos annyira lakodalmasra sikeredett, hogy tápióka vacsoránk elköltése után nem sokkal odébbálltunk.

Ezzel véget értek bonitoi kalandjaink, ugyanis másnap délelőtt minibusszal nekivágtunk Pantanalnak, amiről egy későbbi bejegyzésben számolunk be.

Meg van az a film, amelyikben Tom Hanks a reptéren ragad? Nos, velünk is ez történt… Az Ilha Grande-ről való visszatérésünk utáni reggelen már 8 előtt a hostel konyhája előtt sündörögtünk, hogy minél hamarabb nekikezdhessünk reggelinknek, ugyanis el kellett érnünk a délelőtti járatunkat Campo Grande-ba Sao Paolo-n keresztül. A repkedést egy négy órás buszozás zárta Bonitoba.

Hamarosan kiderült, hogy a reggelizés volt az utolsó dolog, ami a tervek szerint zajlott, és hogy az egész napot különböző reptereken fogjuk tölteni. Az ugyan már nekünk is feltűnt Rio utcáin, hogy nem volt egy strandidő aznap, de a reptéri check-in során közölték velünk, hogy az eső és köd miatt a járatunk csúszik Sao Paoloba és ott egy későbbi csatlakozásra tesznek át minket Campo Grande-ba, amivel csak este 9-re érünk oda. Pár email váltás után kiderült, hogy a 4 órás buszozásunkat át tudják tenni este 11.30-as indulásra, ami éjjel 3.30-as érkezést vetít előre.

Ezek után megkezdődött a végtelen hosszúnak tűnő repterezés Rioban, Sao Paoloban és Campo Grande-ban. Mit tud tenni az ember reptereken, hogy elüsse idejét: végignéztünk minden ajándékboltot, etetőt, könyvesboltot, végigettünk minden ingyenes kóstolót és közben időnként aggódva pillantgattunk a kijelzőkre, hogy legalább módosított útitervünk megvalósul-e.

Végül is minden összejött, Campo Grande-ban még megható jeleneteknek is tanúi lehettünk, ugyanis egymástól három teljesen független lelkes fogadóbizottságot nézhettünk végig, amint örültek kedvencük felbukkanásának. Volt éneklés, lufi durrogtatás, kurjongatás.

A lényeg, hogy éjjeli 3.30-ra végül tényleg megérkeztünk Bonitoba, de a hajnali 6.30-kor induló egész napos túránkat lemondtuk, mert képtelenek lettünk volna teljesíteni. (Mint utóbb kiderült, sajnos ezt a szépnek ígérkező túrát végleg buktuk, ugyanis hiába foglaltuk át két nappal későbbre, azaz holnapra, a mai esőzés miatt törölték a túrát.)

A hosszúra nyúlt utazás egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy végre volt időnk nekiállni a blogolásnak!

Még kolumbiai utunk során találkoztunk egy ausztrál párral, akik meséltek nekünk Ilha Grande-ról (Nagy Sziget), egy szinte érintetlen szigetről, ami teljesen elbűvölte őket. Ezért számunkra sem volt kérdés, hogy el kell látogatnunk oda. Az egykori börtönsziget arról nevezetes, hogy érintetlen atlanti esőerdő borítja és sok kis szép öböl, strand tarkítja. Nagyjából 7-10 nap alatt körül is lehet túrázni. Nekünk csak 3 napunk volt a szigetre, úgyhogy a teljes kerülés sajnos nem jöhetett szóba.

Az előkészületek elég kaotikusra sikeredtek, mert ahány embert kérdeztünk az odautazásról, ottani szállás lehetőségekről és állapotokról, mindenkitől más vagy hiányos információt kaptunk. És ez még a szigethez tartozó információs irodára is igaz volt. Így aztán viszonylag spontán módon nekivágtunk a szigetnek: először elbuszoztunk Angra dos Reis-be, majd onnan fél órás repesztéssel áthajóztunk Abraãoba, a sziget központjába. Abraão tűnt a sziget egyetlen igazán turisztikus falujának, rengeteg látogatóval, étteremmel, szállással és bizbasz árussal.

A tervünk az volt, hogy áthajózunk a sziget túloldalára, Parnaioca-ra. De olyan drágán kínálták a fuvart, hogy erről hamar lemondtunk és gyalog nekivágtunk Palmasnak, egy közeli partszakasznak, amiről azt hallottuk, hogy nagyon szép. Ez így is volt, ráadásul kiderült, hogy rajtunk kívül ott éjszakázó turista nem is akadt, úgyhogy este az egész strand a mi birtokunkba került esti sörözgetésünk során.

Az éjszakát a kölcsön kapott sátorban töltöttük, ami kiválóan funkcionált. Azonban az téves elképzelésnek bizonyult, hogy a homokon kényelmesen fogunk tudni aludni, nem kell nekünk matrac. Reggelre mindketten annyira elgémberedtünk, hogy eltartott pár óráig, amíg testrészeink visszanyerték eredeti formájukat és működésüket.

Palmasi reggelünkön ismét felcsillant annak lehetősége, hogy el tudunk hajózni a sziget túloldalára. Összefutottunk egy német sráccal, aki szintén oda készült és már a sofőrje, hajója is megvolt hozzá. Az erős hullámzás miatt azonban halasztásra kényszerült az út. A kb. 40 percesre tervezett halasztást még kivártuk, a másodikat már nem, mert egy másik helyi hajózási „szakértő” megsúgta nekünk, hogy az erős szél bizony 3 napig nem fog elállni…

Így aztán felkerekedtünk és Abraãon át eltúráztunk Saco do Ceu-ig, ahol ugyanannyi turistát láttunk, mint Palmasban, viszont itt már egész népes bennszülött közösség él. Amikor szállás után érdeklődtünk, egy fickó felhívta a barátját, hogy az talán tud nekünk segíteni. A barát a házvezetője volt egy paradicsomi birtoknak és valóban tudott egy üresen álló házról, ahova elvitt minket. A ház a bennszülött falu közepén állt és nagyon jól nézett ki. Jó áron meg is kaptuk két éjszakára, ezzel véget vetve a földön alvásnak!

Már csak vacsorát kellett szereznünk, ami nem tűnt könnyű feladatnak, mert a falu nem volt túlságosan felszerelve éttermekkel. Némi kérdezősködés után beestünk egy elegáns vitorlás klubba, ahol olyan árak voltak, hogy a szégyen ellenére inkább felálltunk és távoztunk. A pincérnőkkel még megvitattuk a problémánkat, akik megnyugtattak, hogy ez a hely bizony nekik is igen drága lenne és javasoltak egy közeli „kiskoszost”. Átmentünk oda (egy csodás öbölpartra), ahol természetesen mi voltunk az egyetlen vendégek. A tulaj házaspár nagyon kedves volt, bekapcsolták nekünk az MPB-t és a ház ura még a flexelést is abbahagyta tiszteletünkre.

A nap izgalmai azonban még csak ezután kezdődtek. Kiderült, hogy a házban rajtunk kívül megtermett csótányok is laktak. Méghozzá napközben az ajtó tokjába befészkelődve, ahonnan éjszaka megpróbáltak előjönni. Mivel az ajtók csukva voltak, ezért először nagyon furcsa neszezést hallottunk és beletelt némi időbe, mire rájöttünk, hogy az ajtóból jön. Ezt a felismerést egy kb. 1 órás éjszakai csótánycsata követte, amit végül is csak döntetlenre tudtunk kihozni, mert a neszezés, ha kisebb mértékben is, de folytatódott.

Az éjszaka megpróbáltatásai után nyúzottan kitelepedtünk a hosszú, gyönyörű partszakaszra, ahol megint csak mi voltunk az egyetlenek.

Némi pihengetés és fürdés után újult erővel nekivágtunk a túrázásnak és Japarizon strandján keresztül eljutottunk Freguesia de Sanatana-ig és még kicsit azon túl. Itt jöttünk rá, hogy miért nem találkozunk túrázókkal az útvonalakon és hogy miért vagyunk egyedül a csodaszép partokon. A helyzet ugyanis az, hogy a legtöbb ember (főleg brazilok) befizet egy vagy félnapos túrákra, amik elviszik őket a legforgalmasabb és ezért legratyibb strandokra, ahol aztán egymás hegyén-hátán fürdenek, ebédelnek, de főleg selfie-znek.

Második éjszakánkra már alaposan felkészültünk a csótányinvázió ellen, ami teljes sikerrel és sok alvással zárult.

Utolsó napunkon házmesterünk szervezett nekünk egy vízi fuvart a haverjaival vissza Abraãoba egy kis csónakkal. Szép volt látni a szigetet a vízről is a reggeli fényekben. (A korábban Palmasban 3 naposra ígért erős szelet persze már rég felváltotta a teljes szélcsend…) Abraãoban egy kisebb strandon élveztük a langyos tengert és napsütést, és persze a bizbasz árusokat sem kerülhettük el…

Kora délután fájó szívvel hagytuk el a szigetet, amit buszozás követett, Rioba érve nagy vasárnapi dugózással tarkítva. Minden perc drága volt, ugyanis a sátrat vissza kellett juttatnunk tulajdonosához és legkésőbb 8-ra vissza kellett érnünk a hostelbe, hogy bezsebelhessük ingyen caipirinhankat (nádpálinkából és lime-ból készült tipikus brazil koktél). Az akciót 3 perccel buktuk, de szerencsére a bárban ránk várt még két gazdátlan ital.

Rio a világ egyik legszebb városa. Sokszínű, változatos, hangulatos. Csodaszép a fekvése, hatalmas kiemelkedő hegyekkel, hosszú fehér homokos strandokkal, régi városrészekkel, favelákkal (nyomornegyedek), és a világ legnagyobb városi erdejével, ami ráadásul trópusi, atlanti esőerdő. Először biciklit béreltünk és bejártuk a város strandjait és körbetekertük a lagúnát, aminek a partján a Corcovado-hegy, annak tetején pedig a Krisztus-szobor áll. Végigsétáltunk a Copacabana-Ipanema strandokon, ami hétvégén le van zárva az autók elől, így egyértelműen kitűnt, hogy a riói emberek milyen sportosak. Futnak, gördeszkáznak, bicikliznek, görkoriznak, vagy egyszerűen csak sétálnak. A parton a homokban késő estig röplabda-, kézilabda-, focimeccsek futnak, a parti büfékben pedig élő MPB (Musica Popular Brasileira) zene szól, amit egy sör vagy kókusztej kortyolgatása mellett lehet élvezni. Legjobb elfoglaltság az emberek figyelgetése. Annyiféle ember lakik ott, hogy a látványuk megunhatatlan. Érzi az ember a nyitottságot és az elfogadást.

Aztán bebuszoztunk a történelmi belvárosba. Hatalmas felhőkarcolók, irodaépületek között elvesző régi, száz éves épületek bújnak meg. Itt-ott egy kis templom, vagy egy viadukt. Legjobban a Lapa-negyedben található lépcsősor tetszett nekünk, amit a világ minden tájáról hozott csempékkel díszítettek ki. Gyorsan megkerestük a magyar csempét, nem volt nehéz, rögtön az elején volt. Viszont amíg más országokból fantáziadús és sokszor vicces csempék kerültek elő, a magyar csempe egy ’Magyarország’ feliratú, címert ábrázoló példány volt…

A város szerencsére nekünk a biztonságos oldalát mutatta, bár nagyon odafigyeltünk mindenre. Csak kis hátizsákot vittünk, kicsi kamerát, mindig volt valamennyi pénz a zsebünkben rablás esetére, és este sötétben csak a biztonságos környékeken sétáltunk. A helyi buszokat minden esetben használtuk, és azt vettük észre, ami Kolumbiából ismerős volt már, hogy elsőre kaotikusnak tűnik a rendszer, de tulajdonképpen nagyon jól működik. A sofőr hajlandó megállni a megállón kívül, ha le kell szállnod, és előre megbeszéled vele. Igazán kedvesen és segítőkészen állnak a portugálul alig tudó turistákhoz.

Felnéztünk a Cukorsüveg-hegyre is. Tulajdonképpen eljutottunk a világ egyik legszebb kilátásához, az egy másik kérdés, hogy a köd miatt semmit nem láttunk belőle… Vagyis igen, a kaját lejmoló majmokat, akik a kilátás hiányában kitüntetett figyelmet kaptak.

Felmásztunk arra a hegyre is (Pedra Bonita) a Tijuca Nemzeti Parkon belül, ahonnan sárkányrepülővel lehet levitorlázni miközben az ember Riot látja maga előtt. Judit próbált alkudni a repülés árából, de nem sok sikerrel, meg aztán aznap is elég ködös volt az idő, így félve a csalódástól, inkább elhalasztottuk ideiglenesen a repülést. Helyette megmásztuk a hegy csúcsát, ahonnan nagyjából ugyanaz a kilátás tárult elénk, mint a Cukorsüvegről, csak itt még majom sem volt. Azért szerencsénkre egy szomszédos csúcs kidugta az orrát.

Két helyi emberrel is sikerült összefutni egy sörre/vacsorára. Először egy lánnyal, akit Judit még a brazil herpetológiai kongresszusról ismer, és akinek a segítségével így a legjobb sörözőben ehettünk koktélrákkal töltött falatocskákat. Másik alkalommal Judit egy másik kapcsolatát használtuk fel, és ettünk a Copacabana helyiek körében kedvelt, nagyon jó húsokat felszolgáló, de nem drága éttermében. A második találkozás azzal a haszonnal is járt, hogy kölcsön kaptunk egy szuper kis sátrat, amit következő állomásunkon, Ilha Grande-n használtunk.

Rio legmagasabb kilátóhelye, a Corcovado-hegy még várat magára, mivel nehéz olyan napot kifogni, amikor a kiemelkedő csúcsok nem vesznek a ködbe. De majd utolsó nap, mielőtt felszállunk Budapest felé…