mañana

Viszontagságos érkezésünk után Bonitoba, egy kellemes hostelben találtuk magunkat, ahol 5 éjszakát töltöttünk – ezzel egész túránk alatt a leghosszabb „egy helyben” tartózkodásunkat. Mint korábban említettük, az első napi túránkat már a rioi reptérről lemondtuk a hajnali érkezés miatt, így aznap csak Bonito utcáin lötyögtünk és megszerveztük a további 3 bonitoi napunk túráit. A hostelben két macska is lakott, az egyiket aznap hozták „haza” egy hónapos elkódorlása után.

Bonito a brazil-paraguayi határhoz közel eső kellemes kisváros (Bonito spanyolul/portugálul egyébként azt jelenti, hogy szép), ami leginkább a turizmusból él. Főutcája telis tele van szuvenír árusokkal, utazási irodákkal, éttermekkel, fagyizókkal. A város teljesen biztonságos és az emberek is barátságosak, mosolygósak. Meglepő módon az utcákon még sok vonalas telefon található. Ötletes módon mindegyik valamelyik honos vadállatba van bújtatva, pl. jaguárba, papagájba vagy mint alább, tukánba.

A Bodoquena-hegység (mészkő) közepén található, ami geológiai érdekességei miatt hamar turista paradicsom lett. Tele van ugyanis kristálytiszta vizű folyókkal, hatalmas vízesésekkel, és rengeteg barlanggal, amik közül összesen 4-et tártak fel eddig. Az összes érdekes túra helyszíne magánterület, farmokkal, ahol főként a szervezett túrákból és a mezőgazdaságból (állattenyésztés) élnek. A túrákat sajnos így önállóan nem lehet megcsinálni, csak ha irodánál befizet az ember.

Első túra napunk sikerült a legjobban, amit két ausztrál és egy német lánnyal töltöttünk. Délelőtt a Prata-folyóban sznoriztunk szó szerint több száz nagyobb hal és több ezer kis hal társaságában. Lenyűgöző volt a látvány és az érzés a sekély folyóban úszkálni a tőlünk cseppet sem félő (sőt, kíváncsi) halakkal. Gyakorlatilag sorban álltak, hogy figyeljék, hogyan úszunk le közöttük. A legérdekesebb (Juditnak) az anakonda volt, ami épp egy víz alatti járatba úszott be, de azért a farka így is kilógott. Viszonylag fiatal példány volt. A német lánynak volt GoPro-ja és utólag tőle megkaptuk a képeket, videókat, úgyhogy a lenti kép is őt dicséri.

A halakon kívül sok más érdekes állatot is láthattunk természetes közegükben, pl. tejut, tapírt, valami honos őzfajt, és rengeteg madarat.

Egy függőágyas ejtőzés után délután nekivágtunk következő állomásunknak, egy 100 méter mély, kör alakú szakadéknak, amelynek a tetejéről arapapagájokat lehet megfigyelni. A szakadék falában ugyanis sok 1-2 méter mély lyuk található, ami a papagájok költőhelye. Sajnos ebben az évszakban nincs már itt túl sok papagáj, de azért láttunk jó párat. Érdekességük, hogy kb. 6-7 éves korukban választanak párt és utána életük végéig, akár 50 éves korukig, együtt is maradnak. És valóban mindig csak párban láttuk őket üldögélni, rikácsolni és repülni.

A papagájokon kívül láttunk még rengeteg-féle kisebb madarat is és Judit nagy örömére tukánt is! A szakadék aljában egy nagyobbacska víztest volt, ahol egy kajmánpár is lakott. Állítólag egy alkalommal, amikor megáradtak a folyók, beúszott a két kajmán, és azóta ott kénytelenek élni. Mivel nincs elég táplálék, a saját kölykeiket is megeszik… (ezt fotók bizonyítják). A vezetőnk a papagájok értője és kutatója volt, úgyhogy Judit jól el tudott vele beszélgetni a kutatói élet rejtelmeiről.

Este a hostelben sajnos szóltak, hogy az aznapi esőzés miatt (ami nekünk egyáltalán nem tűnt vészesnek) törölték a korábbról másnapra áttett egész napos túránkat (Boca da Onca), ami pedig sokak szerint itt a legszebb túra. Ehelyett egy félnapos túrát választottunk, ami 7 vízesést érint. Ez a túra elég idegőrlőre sikeredett, ugyanis egy elég népes (és enyhén szólva korban és testsúlyban változatos) csoportba kerültünk, így a tempó nem volt az általunk preferálttal összhangban – de még a közelében sem. Végül is azért nem bántuk meg, mert mégis csak gyönyörű folyókban és vízesések tövében pancsolhattunk, lapátolhattunk.

Az egyik fürdőzés alkalmával még egy koatit is láttunk, aki miután jól megnézett minket magának, zavartalanul ment dolgára egy, a folyót keresztező liánon.

A délután jelentős részét a szokásos szuvenír vásárlással töltöttük, készülve a már hagyományosnak mondható otthoni tombolára…

A harmadik napot két barlang megtekintésével kezdtük. Reggel a mikrobusz először minket vett fel, aztán aggódva figyeltük minden egyes megállásnál, hogy kik lesznek az útitársaink. Mondanunk sem kell, aznapra is válogatott társaság gyűlt össze… A buszút után vagy egy órán át semmit sem csináltunk, majd felszereltek minket védősisakkal (ennek felhelyezése már sokaknak problémát okozott), aztán elindultunk a barlanghoz. Mintegy 7 perc gyaloglás után ott is voltunk, és bár a barlang szép volt, azért többre számítottunk. Szerencsére a második barlang kárpótolt minket. Az ásványok miatt azúrkék színű tó csodaszép látvány volt. Állítólag gazdag fosszilis maradványhalom fekszik az alján, amit a hatóság egyelőre nem enged a kutatóknak kiemelni.

A délutáni program izgalmasabbnak ígérkezett. Rafting túrára indultunk. Izgatottan vártuk utolsó programunk társait, gondolván, hogy majd fiatal, vagány hátizsákos utazók lesznek. A mikrobusz megint minket vett fel először. A durvaság akkor jött, amikor elkezdtek beszállni ugyan azok az emberek, akikkel a vízesésnél vagy barlangnál voltunk együtt. Kövér idősebb hölgy a lányával, beszédes idős hölgy a lányával, csini ruciban. Nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk, így inkább nevettünk. A „rafting” azt jelentette, hogy egy teljes busznyi embert felszereltek mentőmellénnyel, majd 12 személyes hajókba dugták őket/minket. A mi bandánk kapott még két csini fekete nőt és a kisfiaikat.

Egy evező vezető segítségével elkezdtünk lefolyni a tükörsima vízzel, és aztán másfél óra alatt három vízesésnek nehezen nevezhető valamin lecsusszantunk. Az egyik súlyosabb, idősebb hölgynek ez már sok volt, mivel a lecsúszás végére a hajó papucsokkal teli, 30 cm vízben álló közepére huppant, és csak ketten tudták összekaparni a hajó aljáról. Mivel unalmas lett volna a 1.5 órás program, ezért azt azzal dobták fel, hogy a hajókban utazók egymást kezdés locsolni az evezőkkel és nagy vizes csata lett belőle. De a magyarok istene akkor csapott le a raftolókra, amikor Judit felkiáltott: Add ide a vödröt! Onnantól kezdve vödrös vízcsata vette át a lapátcsata helyét. A vödör nem sokára Ádám kezébe kötött ki, aki Judit stratégiai utasításai alapján zúdította a vizet a szomszédos hajók utasaira.

Sajnos a csata a hajónkban utazó két idősebb hölgyet teljesen kiborította, mert vizes lett a hajuk, a ruhájuk és még a szemüvegük is, amire a raftingra befizetésnél nyilván nem számítottak. A legidősebb hölgynél ez a kellemetlen érzés még félelemmel is párosult, ami igazán vicces arckifejezést kölcsönzött neki. A hajónkban utazó illusztris társaság aztán jól megbeszélte, hogy a hajóútról egy kajakban evező fotós által készített képeket tartalmazó dvd-t egyvalaki megveszi, majd lemásolják egymásnak, így megosztják a költségeket. Minket nem vettek bele az üzletbe (nyilván nem is akartuk volna, de akkor is udvariatlanság…), amire úgy reagáltunk, amiért úgy büntettük őket, hogy az onnantól készített fotókon grimaszokat vágtunk, ezzel kis meglepetést okozva majd nekik a fotók visszanézésénél. A sírva röhögés akkor kezdődött, amikor az út végén levetítették az összes fotót hajónként, hogy az ember eldönthesse, megveszi-e. Valószínűleg a többiek is csak magukat nézték a fotókon, mert megvették…

Este a városközpontban nagy buli közepébe cseppentünk, ahol még a polgármester is felszólalt. Az élőzene azonban sajnos annyira lakodalmasra sikeredett, hogy tápióka vacsoránk elköltése után nem sokkal odébbálltunk.

Ezzel véget értek bonitoi kalandjaink, ugyanis másnap délelőtt minibusszal nekivágtunk Pantanalnak, amiről egy későbbi bejegyzésben számolunk be.