mañana

Ez volt az első, fehér ember által adott neve annak az egykori bennszülött városnak, ahol a Karácsonyt töltöttük. Története szomorú, de sajnos nem meglepő. A tayrona törzs Közép-Amerikából érkezett a Santa Marta hegyvidékre és mivel erősebbek voltak és többen voltak, mint a már itt élő törzsek, hamar uralmuk alá került a terület. Békésen éldegéltek a hegyes-dombos esőerdőkben. Több, mint száz kis falucskát építettek és (állítólag) 100 év keresgélés után meglelték az ideális helyet a "fővárosuk" létrehozásához. Kb. 2000 ember élhetett itt, amikor csúcsra járatták. Aztán jött a spanyol hódítás... Akik látták, hogy az apró bennszülöttek arannyal fizetnek egymás közt és egyáltalán nem ismerik a "nyugati" világban képviselt értékét. A bennszülöttek meg sosem látott portékákat láttak a fehéreknél és istennek vélték őket. Hamar kialakult a békés kereskedelem a két fél között, aminek az vetett véget, hogy sok betegséget hurcoltak be a fehérek és a tayronaiak beszüntették a bizniszt. Ráadásul egy nagyobb arany szerzeményről kiderült, hogy csak 30%-a színarany. Ez természetesen nem tetszett a fehéreknek és öldökölni kezdték a védtelen őslakosokat. Ezt látván, azok félelmükben összes kincsüket a fővárosban halmozták fel és feljebb húzódtak a magasabban fekvő hegyekbe. Ott aztán a hideg és a kevés élelem miatt kihalt az egész törzs...

A spanyolok azonban nem találták meg a fővárost és a kincsek egészen az 1970-es évekig ott lapultak. Ekkor a kokain ültetvényesek a dzsungel irtása során egyre több egykori tayronai falucskára találtak rá (bennük kincsekkel) és ezt a sorsot végül a főváros sem kerülhette el 1973-ban. Egy apa-fia páros találta meg és a kincsek egy jó részét megfújta. Amikor a városban eladták, többen felfigyeltek rájuk és a legközelebbi alkalommal követték őket. Hamar kitört a háború, ami 3 évig tartott. Ekkor adták a Zöld Pokol nevet a városnak. A háború végül lakossági bejelentést követően ért véget. A háborút ugyanis megelégelte egy ültetvényes és szólt a hatóságoknak, hogy valamit tenni kéne. Tettek is és a kevés maradék kincs a bogotai Museo del Oro-ban megtekinthető.

(aki idáig eljutott, az ugorhat is a képekhez)

Ma tehát már nem létezik a tayronai törzs, megtalálható viszont négy másik. Mi a 30 ezres Cogi törzs néhány tagjával találkoztunk utunk során, akik egyre szorosabban kötődnek a civilizációhoz és a turizmushoz, de 30%-uk (saját elhatározásból) még mindig teljesen elszigetelten él a hegyvidék távolabbi régióiban.

A Cogik nagyon pici emberkék és mi a férfiakat egyáltalán nem tudtuk megkülönböztetni. Mindegyiknek szép hosszú fekete haja van és az arcuk nagyon hasonló, szinte mindig hűvös közönyt fejez ki. A gumicsizma világhódítása előtt mindannyian mezítláb jártak ezen a köves, sziklás, kígyós-hangyás terepen. Manapság a férfiak és a gyerekek már gumicsizmát hordanak. A nők azonban továbbra is mezítláb járnak vallási okok miatt (a termékenység megőrzése végett kell érinteniük a talajt). A gyerekek egészen kicsikék és nagyon aranyosak.

A Cogik mind fehér zsákruhában járnak (a tisztaság jelképeként), azonban idővel elképesztően saras lesz a ruhájuk. De ez nem igen zavarja őket. Láttuk az egyik méretes falujukat is, ahova leginkább a szent ünnepeik alkalmával járnak le. Minthogy a Karácsonyt ők nem ünneplik, csak két család tartózkodott a faluban.

Jártunk az egyik ilyen kunyhóban, amiben gyakorlatilag csak egy tűzrakó hely volt középen és körülötte, valószínűleg fakéregből képzett nagyon kemény fekhelyek voltak. A tüzet főzésen kívül a szúnyogok távol tartására is használják, ugyanis a ruhájuk és a bőrük nagyon füst szagú.

Az Elveszett Város (bennszülött nevén Teyuna) az esőerdő mélyén fekszik és az infrastruktúra messze nincs úgy kiépítve, mint Machu Picchunál. Egy Machete nevű faluig lehet autóval felhajtani jó félórányi zötykölődés árán, onnan pedig 23 km-nyi gyalogútra van, hegyre fel, hegyről le. Miután az ember túljut az egykor kokatermesztés miatt kivágott részeken, meseszép esőerdő következik. Az út során jó pár tábort alakítottak ki, ahol függőágyakban és/vagy ágyakban lehet aludni. Ez például az első szálláshelyünk függőágy "hangárja":

Mi egy 5 napos túrára neveztünk be - 3 nap oda, 2 vissza. A csapatunkba egy ausztrál és egy kanadai pár került, akikkel nagyon jól kijöttünk és a tempónk is hasonló volt. A vezetői gárda két 23 éves Joséból állt. Ők is nagyon jófejek voltak. Mivel angolul nem igen tudtak és a csapat többi tagja meg spanyolul nem értett, Judit lett a tolmács... Az ellátásunk pazar volt. Finom reggeli, ebéd és vacsora, illetve a menetelések felénél gyümölcs áradat.

A harmadik nap délutánján, december 24-én kezdtünk neki a "csúcs támadásnak". Egy folyó keresztezése után 300 méteres lépcsőzés következett 900m-ről 1200m-re. Az inkák machu picchu-i teljesítményéhez hasonlóan, itt is elképesztő mennyiségű lépcsőt fektettek le, még valamikor időszámításunk előtt...

A város szépségében össze sem hasonlítható Machu Picchu-hoz, igaz, a teljes városnak csak a 30%-a van feltárva. A többit az eróziótól tartva meghagyták a dzsungel részeként. A Machu Picchu totális elturistásodásával szemben azonban itt mi volt egyedül fenn és az egész terep a miénk volt. (még 45 katona is állomásozik fenn, az esetleges gerilla akciókra ügyelve, de ők nem sok vizet zavartak)

A fő bázisa a városnak két nagy teraszból áll. A feltételezések szerint itt laktak a legbefolyásosabb bennszülöttek.

A Karácsony estét a legfelső, hármas táborban töltöttük a többi túrázóval és vezetővel. A hangulat jó volt és ünnepi vacsorát kaptunk a José-któl. Mivel áram nem igen akad a hegyekben, gyertya- és fejlámpafény mellett ütöttük el az időt.

A Karácsony további napjai a visszatéréssel teltek, a végére jól kifáradtunk a sok kaptatástól.

Mindent összevetve, nagyon jó kis túra volt, megérte az 5 napot!