mañana

Santa Rosában kicsit elbizonytalanodtunk, hogy mit is csináljunk a maradék két napunkban. Végül is úgy döntöttünk, hogy Medellínbe visszabuszozunk, mert onnan több látnivaló is elérhető közelségben van. A hosztelben aztán további lehetőségekről kaptunk felvilágosítást és a szép tájjal és hajókázással kecsegtető Guatapé mellett döntöttünk. (képek itt)

Célpontunk egyáltalán nem volt messze Medellíntől, mégis két órás buszút várt ránk. Ehhez már hozzá voltunk szokva, ugyanis tapasztaltuk, hogy autópályák egyáltalán nincsenek, teherautó forgalom viszont végtelen. Úgyhogy ha az embernek szerencséje van, akkor egy bevállalós sofőrt kap ki, aki folyamatosan hajmeresztő előzésekbe bonyolódik (a kanyarban való előzés szinte elkerülhetetlen, ugyanis alig-alig akad 100 méternél hosszabb egyenes szakasz az utakon).
Két másik lassító tényező a kihagyhatatlan étkezési szünet (minden busztársaságnak megvan a bejáratott, lemeózott út melletti etetője, ahol kb. 25 perc alatt mindenki lenyomja a torkán a menüt) és hogy a buszok bekiáltásra bármelyik sarkon megállnak egy fel- vagy leugrásra.

A Guatapébe tartó két órás busz utunkat tovább hátráltatta egy kis affér a rendőrséggel. Először senki nem nagyon értette a szitut, de aztán kolumbiai útitársaink megtudakolták, hogy illegális vajas sütemény-szállítási botrányba keveredtünk. Történt ugyanis, hogy útközben leintettek minket (vélhetően előre lemeózott módon) és az utasszállító buszra felpakoltak öt hűtőládát. Na, ezt találták meg 30 km-rel odébb a szúrópróbaszerű ellenőrzést végző rendőrök. Az esettel vesztettünk vagy fél órát és az ellentmondó információk miatt végül nem tudtuk meg, hogy kapott-e a sofőr 800.000 peso-s büntit vagy sem.

A buszról La Piedra-nál (A Kő) ugrottunk le, ami egy lépcsőkön megmászható hatalmas monolit. 700 lépcsőfokkal később már a kő tetején feszítettünk és élveztük a lenyűgöző „fjord” látványt.

Ez a terület mesterségesen lett elárasztva, hogy víztározóként és vízi erőműként szolgáljon. Egy falut ki is költöztettek és elárasztottak. Maradványa ma is megnézhető hajóval.

Miután kigyönyörködtük magunkat, fogtunk egy mototaxit és átpöfögtünk a pár kilométerre fekvő Guatapéba.

Ez a kisváros egykor szellemvárosként szolgált, de aztán a turizmus (elsősorban a belföldi, ugyanis gringókkal megint alig találkoztunk) visszahozta a lakosságot.

A városkának van egy kellemes főtere templommal, amelyet szűk utcácskák fognak körbe tele színes házakkal és kacatárusokkal. És a part-menti sétányán sok kis és nagy hajó várja utasait. Sült halas ebédünk után mi is beneveztünk egy egyórás sétahajókázásra, ami során kis szigetek közt kacsáztunk és újra felbukkant „A Kő”.

A hajóút vége felé nem tudtuk elkerülni egy kolumbiai pár intenzív közeledését, aminek az lett a vége, hogy velük kellett innunk a kolumbiaiak népi „pálinkájából” (Aguardiente) és táncolnunk a hajó tetőteraszán. Már-már az esti közös bulizást is lezsíroztuk, de végül a férfi annyira lerészegedett, hogy abból nem lett semmi.

A hazafele úton már nem keveredtünk se vajas sütemény csempészetbe, se semmi más illegális tevékenységbe. És mivel ismét egy fanatikus öngyilkosjelölt sofőrbe futottunk bele, egész hamar visszaértünk Medellínbe.