mañana

Salento-ból mindenképpen fel akartunk mászni a Los Nevados Nemzeti Park (Parque Nacional Natural Los Nevados) egyik vulkánjának csúcsára. (képek itt)
Ez a hegyvidék az Andok középső hegyvonulatán fekszik, és négy féle ökoszisztéma jellemzi: gleccserek (3 db), superparamo – hatalmas nyílt vulkánvidék kevés növényzettel, mondjuk alpesi tundra), paramo – ez a legjellemzőbb ökoszisztéma a parkban és nagyjából 3000 – 4000 m között található. És végül a köderdő.  Mi a gleccsereken kívül mind a három ökoszisztémát láttuk. Végül kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy vezetővel megyünk fel a Paramillo del Quíndio vulkánra, és befizettünk az egyik hegyi túraszervező irodánál. Rajtunk kívül még három svájci fiatal (1 lány és 2 fiú) unta meg az életét. Első nap dzsippel vittek minket a Cocora-völgybe, ahol a túra indult, 2200 m magasról. A völgy arról híres, hogy itt él az óriás viaszpálma (Ceroxylon quindiuense), ami akár 60 méter magasra is megnő. Ez a faj csak itt található a Földön, de sajnos a mezőgazdasági munkák miatt rendesen kipusztultak, ráadásul egy parazita is megtámadta őket, ezért tulajdonképpen a Cocora-völgyben élő példányokban az utolsó túlélőket láthattuk.

A völgy után a köderdőben kezdtünk felfelé kaptatni, összesen 7-szer kellett átkelnünk a folyón izgalmas függőhidakon. A vezetőnk, Diego, profi módon viselte gondunkat. Minden komolyabb emelkedő előtt etetett velünk az előre napokra beosztott édességcsomagból, amit az iroda adott, és a nap közepén tonhalas, avokádós szendviccsel örvendeztetett meg minket. A köderdőben és az azt követő nyíltabb paramo terepen időnként nyakig ért a sár, plusz az eső is eleredt, így átázva-átfázva, sárosan érkeztünk meg első szállásunkra, a 3600 m-en fekvő menedékházba, ahová az aznapi 3800 m-es csúcsról ereszkedtünk le. A kilátás lenyűgöző volt (háttérben a Tolima vulkán 5200m körüli gleccser csúcsa), és az állatok mennyiségével és barátságosságával sem volt baj.

Finom vacsorát kaptunk a farmot vezető nénitől, és beleláthattunk hat gyerekének életébe is (apukák ismeretlenek). Viszont valami iszonyatosan hideg volt, és mivel csak a konyha tűzhelye adott némi meleget a vacsorafőzés közben, amikor kiebrudaltak minket a többi csoport miatt, nem volt mást tenni, mint 8-kor bebújni az ágyba, és nyakig betakarózni a fejenként (amin persze éjjel is sapka volt) három pokróccal, amit adtak. Sajnos ez a három pokróc nem volt elég ahhoz, hogy felmelegedjünk, így Ádámmal úgy döntöttünk, inkább vállaljuk a kis mozgolódási helyet, de összeadjuk takaróinkat, úgy hátha nem fagyunk halálra reggelre. Ez a módszer be is jött, habár nem a legkényelmesebb éjszakánk volt.

Reggel a kakas már 5-kor kukorékolt, de mi csak 7-kor keltünk fel és mentünk a meleg konyhába reggelizni. A második nap keménynek ígérkezett, és az is volt. Az időjárással nagy szerencsénk volt, nem esett és nem tűzött a nap sem, vagyis a két leginkább zavaró tényezőt sikerült kizárnunk. A csapat általában két részre szakadt, mert a három svájci, akik az Alpokban nevelkedtek, felszaladtak a hegytetőre, még a magassági nehézségek ellenére is. Ádám szegény velem vánszorgott hátul, de végül délután 2-re sikerült elérni a csúcsot, és körülnézni az akkora ködben, hogy egymást alig láttuk.

Lefelé szerencsére kitisztult az idő és még a lagúnákat és a szemközti Santa Isabel vulkánt is le tudtuk fényképezni. A visszaút már kellemesebb volt, és még meleg paradicsomlevest is kaptunk parmezánnal és banánchips darabkákkal megbolondítva. A paramo fantasztikus látványt nyújtott, nem hasonlítható semmi máshoz. Ember nagyságú frailejon növények végeláthatatlan sora.

Este már fél 8-kor 6 takaró alatt lapítottunk és próbáltuk húzni az időt, hogy ne aludjunk túl korán el. Ádám ezt azzal segítette elő, hogy két hegyivezetővel és az egyik helyi kisfiúval kártyázott a hidegben…

A harmadik nap gyakorlatilag arról szólt, hogy ki esik el kevesebbszer a nyakig érő sárban a meredek lejtőkön. Mivel esett előző nap, durva sár uralkodott az úton, és nagy fegyelem kellett, hogy ne tanyázzunk el benne. Nekem (Judit) sikerült mindkét lábammal elmerülni, ami az új Merrell cipőm állapotát eléggé meghatározta (főleg hogy utána a hostelben a cica még bele is pisilt). De a legnagyobbat mégis az egyik svájci srác esett, aki a leges leghígabb sárfolton csúszott meg és egy klasszikus hátraesést produkált hátizsákostul, könyékig elmerülve. Azért jó móka volt, főleg amikor visszaérkeztünk Cocora-völgybe, a dzsiphez. Az út végén elhaladtunk újra az óriás viaszpálmák mellett, és ezúttal Diego mindent elmesélt róluk. Nagyon sok színes madarat (pl. papagáj, kolibri) láttunk a három nap során. Sajnos békát egyet sem…