mañana

- családod lakik itt
- barátaid laknak itt, akiknek a családja befogadó
- Gabriel Garcia Marquez újságírói ösztöndíjjal töltöttél itt egy hetet és mindenkit ismersz.

Barranquilla, amely a Magdalena folyó torkolatánál fekszik, egy hatalmas ipari kikötőváros, amelynek tulajdonképpen nincsen szép belvárosa, és úgy általában véve elég csúnya és unalmas. Itt rendezik viszont március elején az UNESCO világörökségnek is nyilvánított karnevált, ami a riói után a világon a második legnagyobb karnevál. Úgy hallottuk, hogy a karneváli előkészületek már elkezdődtek, és annak reményében jöttünk ide eltölteni a szilveszter estét, hogy hatalmas bulikat találunk majd és belelátunk kicsit a karneváli hangulatba. Shakira szülővárosáról (de egyébként Kolumbiáról általánosságban) azonban kiderült, hogy a szilveszter este kifejezetten családi ünnep. Ilyenkor az amúgy salsa-tól hangos főutcák kiürülnek, az üzletek, bárok bezárnak, és mindenki a családdal otthon ünnepli az újévet. Ez alól állítólag csak azok a városok kivételek, amelyek tele vannak turistákkal, vagyis Cartagena és Bogota. Ennek megfelelően értetlenül álltunk a hatalmas bulizni akarásunkkal azelőtt, hogy miért nincs semmi nyitva, miért nem tudunk koccintani valahol és hajnalig táncolni. Sétára indultunk hát a hostel környékén, ami egy kifejezetten puccos környéknek számít, és azt figyeltük, hogyan ülnek ki a családok a ház előkertjébe, és hogyan üvölttetik a salsa zenét, hogy lehetőleg az túlordibálja a szomszéd zenéjét. Volt, ahol csak 2 ember ücsörgött álmosan, de a zene üvöltött. Természetesen nem maradhatott el a petárdázás, és az állandó autóriasztó-hang sem. Nagy nehezen találtunk egy éjjel-nappali boltot és vettünk két sört magunknak, hogy éjfélkor tudjunk koccintani. Visszasétáltunk a hostelbe és a hátsó kertben vártuk az éjfélt. Éjfél után már éppen aludni készültünk (mivel se a hostel által beharangozott Wii, se a TV nem működött), amikor a hostel tulajdonosa, egy idős néni bejött a mi házrészünkbe (ez a hostel egy magánházból lett leválasztva). Megölelt minket újév alkalmából, mondván, ugyan nem ismerjük egymást, de hadd kívánjon minden jót 2014-re. Innentől felpörögtek az események, ugyanis hirtelen mi is a ház előkertjében találtuk magunkat átmeneti családunkkal: a nénivel, a lányával (aki vezeti a hostelt) és annak feltételezett férjével. Innentől egy kb. 1.5 órás kioktatás következett, amikor is a vezető néni felbátorodva spanyol tudásunkon egy komplett Kolumbia történelem-földrajz-turizmus-politika-kultúra órát adott le, aminek a felét nem értettük, de így is érdekes volt. A nagy hallgatásunkat csak az szakította majdnem félbe, hogy az idős néni az Ádám mellett ücsörögve váratlanul egy hatalmasat böfögött, amire a röhögő görcsöt elég nehéz volt visszafojtani, de azért sikerült úgy, hogy nem néztünk egymásra. Kaptunk sajtfalatkákat is.

Amikor a hostelekbe megérkezünk, elég vicces, hogy mindig rákérdeznek a foglalkozásunkra a bejelentkezési lapon. Eddig mindig szorgalmasan és becsületesen beírtuk az igazat, de most Ádámnak elege lett és viccből beírta, hogy focista. Mondani sem kell, hogy ezen az egy helyen vették ezt komolyan, és azóta erről faggatják, hogy tényleg profi játékos-e, és hogy milyen a magyar foci…

A hostelworld-ön mi foglaltuk le a hostel két utolsó helyét, viszont itt szembesültünk azzal, hogy szinte egyedül vagyunk a házban, minden más szoba üres. Méghozzá azért (tudtuk meg szállásadónktól), mert nincs turista, aki decemberben Barranquilla-ba jön…