mañana

Mivel két éjszakát foglaltunk a hostelben, maradt egy napunk körülnézni. Késői kelés után és kikérdezve a házinénit elindultunk busszal a Las Flores régióba, ahol a Magdalena folyó beleömlik a Karib-tengerbe. Azt mondták, finom halételeket lehet ott enni és érdekes hely. Ez a rész a város szélén van, és viszonylag nyomortanyának számít. A buszról leszállva elindultunk ki a torkolat felé, kissé bizonytalan léptekkel… Kosz, szegénység, árgus szemek, de mindenhol szól a salsa, tipikusan egyszerre többfelől. Elértünk egy pontig, ahol egy kisvasút indult, méghozzá egy kis kézi vezérlésű vasút, amin kivisznek a folyó és tenger találkozásához, egy hosszú földnyelven keresztül. Ez volt ám az élmény! (képek itt)

Korábban, netes fórumokon azt olvastuk a vasútról, hogy túlzsúfolt és életveszélyes. Ez persze csak fokozta kíváncsiságunkat. A motoros hajtány (ennél közelibb nevet nem találtunk neki) valóban rendesen túlzsúfolt volt, de életveszélyesnek nem nevezhető (a 3-as metró biztos sűrűbben gyullad ki). Jó háromnegyed órát zötyögtünk a zúgó motor zajában és az egyre erősödő szélben. E közben volt, hogy helycserés támadással átültettek bennünket a szembejövő hajtányba, így oldva meg az egy sínpárra eső kétirányú haladást. És volt, hogy ugyanezen ok miatt lekaptak előlünk egy hajtányt, hogy tovább haladhassunk:

Az út nagy része egy vékonyka földnyelven vezetett. Az egyik oldalon a Magdalena folyó, a másikon a tenger. Mindkettő vadul hullámozva. Végül megérkeztünk Bocas de Ceniza-ba, ami egészen elképesztő látványt és életmódokat mutatott. Deszkákból tákolt viskókban laknak családok, akik halászatból, horgászatból tartják el magukat. Víz- és áramszolgáltatás nélkül.

Hogy a Nemzeti Együttműködési Rendszer keretein belül vagy sem, de szinte minden viskóra ki volt függesztve egy pár mondatos szöveg, hogy mióta él itt a ház ura és miért szeret itt élni. Hinni sem tudtunk a szemünknek…

A viskók némelyike halsütöde volt, de a körülményeket látva semmi pénzért nem ettünk volna ott frissen ráncba szedett bélflóránkkal.

A földnyelv legeslegvégén volt időnk kicsit üldögélni a vad szélben. A folyó és a tenger találkozása félelmetes hullámokat és örvényeket korbácsolt. Még a látványától is lúdbőröztünk.

A visszafele út a már megszokott mederben folyt: motor- és szélzúgás, egy átszállás, egy hajtány eltakarítás előlünk. Ja, és a zsufi:


A kint látottak után már nem is annyira nyomorúságosnak tűnő Las Flores-ben beültünk még egy halétterembe, hogy kipróbáljuk a Magdalena folyó tipikus halait. Nem is csalódtunk bennük és egyelőre a gyomrunk is rendben van.

Ami eleinte csak sejtés volt, a végére bizonyossággá vált: mind Las Flores-ben, mind Bocas de Cenizaban mi voltunk az egyetlen fehér ember.

Nem várt meglepetés volt ez a túra az újév első napján!