Pantanal után Salvadorba utaztunk, ahol másfél napot terveztünk eltölteni. Salvador, Bahía állam fővárosa, ami egykor Brazília fővárosa is volt, rendkívül kétarcú város. A történelmi városrész, ami csak apró területét foglalja el a városnak, hangulatos, színes kis épületekből áll, tele van szuvenír árusokkal, múzeumokkal, capoeira klubokkal, hostelekkel és éttermekkel.
A mi hostelünk épp Jorge Amado, a híres brazil író egykori házával szemben állt (az első kép a házból készült, a másodikon pedig a szemben lévő világoskék az). A macskaköves utcákon sétálva minden sarkon más brazil zene szólt, és nem mellesleg egy rendőr állt. Kiderült, ez azért van, mert a város csak ott biztonságos, ahol rendőri jelenlét van, egyébként nem tudják garantálni a turisták biztonságát. Nem is javasolják a történelmi városrész és még egy tengerparti régión kívül a sétálgatást. A város egyébként hatalmas, és végeláthatatlan favelasor alkotja, amit néha egy-egy luxusépületsor színesít, főként a tengerpart közelében. A városon belül a budaörsi bevezetőhöz hasonló szélességű utak kanyarognak, gyakran kétszer 4-5 sávban.
Első nap nagyjából két órába telt, mire beértünk busszal a történelmi óvárosba. Úgy döntöttünk ugyanis, hogy a helyi járattal zötyögünk be, mert jóval kedvezőbb ára volt, mint a taxinak. Az információs pultnál azt mondták, hogy 40 percet kell várni a buszra, de 10 perc múlva megérkezett és el is indult. Ezen már cseppet sem voltunk meglepve…
Este kis séta után beültünk egy helyi étterembe és a bahíai specialitást ettük, a moqueca de camarao-t, ami tulajdonképpen koktélrákpörkölt, babbal, mandioka őrleménnyel, és rizzsel. A vacsihoz természetesen ingyen caipirinha járt, amihez még egy liter sört is kértünk a biztonság kedvéért. Kis baleset (koktél kilöttyentése) és némi nyelvi probléma után akaratlanul, de kaptunk még egy liter sört, így az éghajlatnak megfelelő kellemes hangulatban dülöngéltünk vissza a hostelbe. Ott aztán rögtön be is aludtuk (kb. este 8-kor), ezzel törölve minden estére tervezett programot.
Második nap bejártuk a történelmi várost, megnéztük Jorge Amado házát, ami mára már múzeum, és kiderült, hogy az öreg imádta a békákat, akármerre járt a világban, mindig hozott magával egy kis békaszuvenírt, így hatalmas békagyűjteménye volt otthon. Judit szemében ezzel még nagyobbat nőtt az író. A büfében mindenféle országokban kiadott Amado könyvek képei voltak kirakva, és örömmel láttuk, hogy magyarul egészen sok könyve megjelent. Ezután bementünk az afro-brazil múzeumba, ahol sok információ volt a rabszolgatartásról, és az ide hurcolt afrikai populációról. Az egyik főtérről egy lifttel (10 Ft-ért) le lehetett menni a kikötőbe, ahol a régi piac épülete állt, ami most szuvenír árusokkal van tele. Eredetileg ebben az épületben helyezték el a hajón ideszállított rabszolgákat, itt válogatták ki őket és innen szállították tovább a kakaófarmokra.
Ez a kép a lift tetején készült.
A következő túránkhoz beszereztük a buszjegyet a buszpályaudvaron, amihez kalandvágyból ismét a helyi járatot vettük igénybe. A buszozás Salvadorban kész káosz. Rengeteg busz, rengeteg ember, és még a helyieken sem látszik, hogy átlátnák, mi honnan és mikor indul. Több órás program lett így a jegyvásárlás, de érdekes volt. Mint másnap egy ausztrál párttól megtudtuk (akik mellé hajnali 6-kor mellbedobással beugrottunk egy taxiba, hogy csökkentsük kiadásainkat), a jegyeket interneten is megvehettük volna, de Judit korábbi tapasztalatai és a hostelesek elmondása szerint azt nem lehet...
Utána kimentünk a másik biztonságos régióba (Barra), ahol egy tengerparti sétányon lehet elütni az időt.
A sétányon egy csodaszép kis félszigeten egy világítótorony áll. Még a Lonely Planet is említi, hogy innen kell nézni a naplementét, így ezt nem akartuk kihagyni. És persze kiderült, hogy mások sem: a kis füves domb megtelt emberekkel, kendőkön ülve, gyerekkel vagy kutyával, közben leleményes helyiek sört és sült sajtot árultak. Hát így vártuk a híres naplementét.
Tényleg szép volt, megérte a látványt, de ami a legviccesebb volt, hogy amikor a nap eltűnt, a tömeg megtapsolta. Ezt a jelenséget későbbi túránk során is tapasztaltuk, és eldöntöttük, hogy bevezetjük Magyarországon is…
A naplementét a sétány egyik éttermében ünnepeltük meg, majd hazabuszoztunk, immáron felvértezve a salvadori buszozás rejtelmeivel.
Az óvárosban sétálva még belefutottunk egy rögtönzött mini-koncertbe az egyik téren.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.