mañana

Mint az előző bejegyzésben említettük, Medellín után egy 4000 fős faluba, Salentoba vitt utunk. Ez részben a véletlen műve volt, ugyanis eredetileg Manizalesbe, egy jóval nagyobb városba szerettünk volna menni. Ott azonban nem találtunk szállást a neten, Salentoban viszont igen. Mint utólag kiderült, ez nagy szerencse volt, mert Salento egy nagyon helyes kis falu gyönyörű környezetben. Sőt, az is kiderült, hogy Kolumbia egyik legnépszerűbb turistacélpontja a helyiek körében. Ez a látvány Salento kilátójából:

Az egyik fő tervünk egy több napos túra volt a környező hegyekben (Los Nevados). Ehhez azonban jobbnak láttunk pár nap salentoi henyélést, hogy 2000m körül aklimatizálódjunk a 4000m fölé vivő túrához.

Első napunkon Don Elias kávéfarmjára sétáltunk el. (képek itt)

Egy fiatal srác körbevezetett minket az ültetvényen és közben bevezetett minket a kávétermesztés és –feldolgozás rejtelmeibe, aminek a különböző stációit meg is mutatták.

Többek közt megtudtuk, Kolumbia a világ harmadik legnagyobb kávétermesztője, de az egyetlen, ahonnan kizárólag prémium minőségű kávét exportálnak... Az exportálandó végtermék pedig a kiszárított kávébab. A pörkölést már a felvásárlók végzik, amit sokféleképpen lehet csinálni és jelentősen meghatározza a kávé ízét. Rákérdeztünk, hogy mit gondol a Nespresso-ról, hm, abban nem volt köszönet...

A túra végén persze meg is kóstolhattunk a farm kávéját!

És ezen a farmon találkoztunk a tulaj lányával is…

Másnap egy mini-rezervátumba mentünk el, ami két hapsi „élet projektjének” eredménye. Mi főleg egyiküket ismertük meg, egy angol fickót, aki otthagyva egykori kellemes londoni életét, fejébe vette, hogy megmenti az esőerdőt egy pici részen. Salento környékén ugyanis a legtöbb helyen már nincs erdő, mert vagy a kávétermesztés vagy az állattenyésztés miatt kivágták. (képek itt) Ami erdő még látható, az kb. 50-60 éves, másodlagos esőerdő, ami otthont ad ugyan sok-sok madárnak és egyéb állatnak, de természetesen töredéke az eredeti fajszámnak.

A projekt mintegy 8 éve zajlik, ami azzal kezdődött, hogy megvettek egy kis földdarabot, amin próbálják megőrizni illetve helyreállítani az eredeti esőerdőt. Rengeteg meló után (kemény hadakozás a hatóságokkal, hogy rezervátummá minősítsék) csak mintegy 3 hete nyitották meg a kapukat a nyilvánosságnak. Ez jelenleg abból áll, hogy 4 féle vezetett körutat kínálnak, de a jövőben öko-szállást is terveznek bambusz rudakra eszkábált szállásokon.

Az angol vezetőnk elképesztően lelkes volt és rengeteg mindent tudott az esőerdőjéről. Útközben láttunk mindenféle növényt, fát, madarat, erdei gyümölcsöt és Judit legnagyobb örömére még egy kígyót is.

Azon kívül, hogy érdekes volt a túra, elképesztő volt látni mérhetetlen lelkesedésüket a projekt iránt. Elmondásuk szerint minden pénzüket ebbe ölték. Kezdődött a londoni lakás kiadásával, aztán eladásával és egy jóval olcsóbb lakás vételével Bogotában, aztán mikor még több pénz kellett, eladták a bogotai lakást és vettek egyet Armenia-ban (a rezervátumhoz legközelebb eső nagyváros). Most pedig azt is eladják és be fognak költözni a rezervátumba. Tényleg mindent feladtak ezért a falatnyi dzsungelért.