mañana

Még kolumbiai utunk során találkoztunk egy ausztrál párral, akik meséltek nekünk Ilha Grande-ról (Nagy Sziget), egy szinte érintetlen szigetről, ami teljesen elbűvölte őket. Ezért számunkra sem volt kérdés, hogy el kell látogatnunk oda. Az egykori börtönsziget arról nevezetes, hogy érintetlen atlanti esőerdő borítja és sok kis szép öböl, strand tarkítja. Nagyjából 7-10 nap alatt körül is lehet túrázni. Nekünk csak 3 napunk volt a szigetre, úgyhogy a teljes kerülés sajnos nem jöhetett szóba.

Az előkészületek elég kaotikusra sikeredtek, mert ahány embert kérdeztünk az odautazásról, ottani szállás lehetőségekről és állapotokról, mindenkitől más vagy hiányos információt kaptunk. És ez még a szigethez tartozó információs irodára is igaz volt. Így aztán viszonylag spontán módon nekivágtunk a szigetnek: először elbuszoztunk Angra dos Reis-be, majd onnan fél órás repesztéssel áthajóztunk Abraãoba, a sziget központjába. Abraão tűnt a sziget egyetlen igazán turisztikus falujának, rengeteg látogatóval, étteremmel, szállással és bizbasz árussal.

A tervünk az volt, hogy áthajózunk a sziget túloldalára, Parnaioca-ra. De olyan drágán kínálták a fuvart, hogy erről hamar lemondtunk és gyalog nekivágtunk Palmasnak, egy közeli partszakasznak, amiről azt hallottuk, hogy nagyon szép. Ez így is volt, ráadásul kiderült, hogy rajtunk kívül ott éjszakázó turista nem is akadt, úgyhogy este az egész strand a mi birtokunkba került esti sörözgetésünk során.

Az éjszakát a kölcsön kapott sátorban töltöttük, ami kiválóan funkcionált. Azonban az téves elképzelésnek bizonyult, hogy a homokon kényelmesen fogunk tudni aludni, nem kell nekünk matrac. Reggelre mindketten annyira elgémberedtünk, hogy eltartott pár óráig, amíg testrészeink visszanyerték eredeti formájukat és működésüket.

Palmasi reggelünkön ismét felcsillant annak lehetősége, hogy el tudunk hajózni a sziget túloldalára. Összefutottunk egy német sráccal, aki szintén oda készült és már a sofőrje, hajója is megvolt hozzá. Az erős hullámzás miatt azonban halasztásra kényszerült az út. A kb. 40 percesre tervezett halasztást még kivártuk, a másodikat már nem, mert egy másik helyi hajózási „szakértő” megsúgta nekünk, hogy az erős szél bizony 3 napig nem fog elállni…

Így aztán felkerekedtünk és Abraãon át eltúráztunk Saco do Ceu-ig, ahol ugyanannyi turistát láttunk, mint Palmasban, viszont itt már egész népes bennszülött közösség él. Amikor szállás után érdeklődtünk, egy fickó felhívta a barátját, hogy az talán tud nekünk segíteni. A barát a házvezetője volt egy paradicsomi birtoknak és valóban tudott egy üresen álló házról, ahova elvitt minket. A ház a bennszülött falu közepén állt és nagyon jól nézett ki. Jó áron meg is kaptuk két éjszakára, ezzel véget vetve a földön alvásnak!

Már csak vacsorát kellett szereznünk, ami nem tűnt könnyű feladatnak, mert a falu nem volt túlságosan felszerelve éttermekkel. Némi kérdezősködés után beestünk egy elegáns vitorlás klubba, ahol olyan árak voltak, hogy a szégyen ellenére inkább felálltunk és távoztunk. A pincérnőkkel még megvitattuk a problémánkat, akik megnyugtattak, hogy ez a hely bizony nekik is igen drága lenne és javasoltak egy közeli „kiskoszost”. Átmentünk oda (egy csodás öbölpartra), ahol természetesen mi voltunk az egyetlen vendégek. A tulaj házaspár nagyon kedves volt, bekapcsolták nekünk az MPB-t és a ház ura még a flexelést is abbahagyta tiszteletünkre.

A nap izgalmai azonban még csak ezután kezdődtek. Kiderült, hogy a házban rajtunk kívül megtermett csótányok is laktak. Méghozzá napközben az ajtó tokjába befészkelődve, ahonnan éjszaka megpróbáltak előjönni. Mivel az ajtók csukva voltak, ezért először nagyon furcsa neszezést hallottunk és beletelt némi időbe, mire rájöttünk, hogy az ajtóból jön. Ezt a felismerést egy kb. 1 órás éjszakai csótánycsata követte, amit végül is csak döntetlenre tudtunk kihozni, mert a neszezés, ha kisebb mértékben is, de folytatódott.

Az éjszaka megpróbáltatásai után nyúzottan kitelepedtünk a hosszú, gyönyörű partszakaszra, ahol megint csak mi voltunk az egyetlenek.

Némi pihengetés és fürdés után újult erővel nekivágtunk a túrázásnak és Japarizon strandján keresztül eljutottunk Freguesia de Sanatana-ig és még kicsit azon túl. Itt jöttünk rá, hogy miért nem találkozunk túrázókkal az útvonalakon és hogy miért vagyunk egyedül a csodaszép partokon. A helyzet ugyanis az, hogy a legtöbb ember (főleg brazilok) befizet egy vagy félnapos túrákra, amik elviszik őket a legforgalmasabb és ezért legratyibb strandokra, ahol aztán egymás hegyén-hátán fürdenek, ebédelnek, de főleg selfie-znek.

Második éjszakánkra már alaposan felkészültünk a csótányinvázió ellen, ami teljes sikerrel és sok alvással zárult.

Utolsó napunkon házmesterünk szervezett nekünk egy vízi fuvart a haverjaival vissza Abraãoba egy kis csónakkal. Szép volt látni a szigetet a vízről is a reggeli fényekben. (A korábban Palmasban 3 naposra ígért erős szelet persze már rég felváltotta a teljes szélcsend…) Abraãoban egy kisebb strandon élveztük a langyos tengert és napsütést, és persze a bizbasz árusokat sem kerülhettük el…

Kora délután fájó szívvel hagytuk el a szigetet, amit buszozás követett, Rioba érve nagy vasárnapi dugózással tarkítva. Minden perc drága volt, ugyanis a sátrat vissza kellett juttatnunk tulajdonosához és legkésőbb 8-ra vissza kellett érnünk a hostelbe, hogy bezsebelhessük ingyen caipirinhankat (nádpálinkából és lime-ból készült tipikus brazil koktél). Az akciót 3 perccel buktuk, de szerencsére a bárban ránk várt még két gazdátlan ital.