mañana

Hát, eljött az idő, hogy megint bepakoljunk a nagyhátikba. Ki Budapesten, ki már Ilhéusban, hogy vasárnap reggel Rióban találkozzunk hosszú idő után újra és vágjunk neki közös, egy hónapos barangolásunknak. Ezúttal kevésbé lesz zsákbamacska az út, mint az szokott lenni, mert már jól körülhatárolt az útiterv: Rió, Ilha Grande, Bonito, Pantanal Nemzeti Park, Salvador, Chapada Diamantina, Ilhéus, Rió.

Az utasításoknak megfelelően meleg ruhát nem viszek, úgyhogy az általában fulladásig pakolt zsákom szinte kong az ürességtől. Pedig még "rendelt" cuccokat is viszek.

Az út jó hosszú lesz, de ami az igazi tragédia az az, hogy pont az El Clásico alatt fogok Lisszabonba repülni. Ez az út is jól kezdődik...

Santa Rosában kicsit elbizonytalanodtunk, hogy mit is csináljunk a maradék két napunkban. Végül is úgy döntöttünk, hogy Medellínbe visszabuszozunk, mert onnan több látnivaló is elérhető közelségben van. A hosztelben aztán további lehetőségekről kaptunk felvilágosítást és a szép tájjal és hajókázással kecsegtető Guatapé mellett döntöttünk. (képek itt)

Célpontunk egyáltalán nem volt messze Medellíntől, mégis két órás buszút várt ránk. Ehhez már hozzá voltunk szokva, ugyanis tapasztaltuk, hogy autópályák egyáltalán nincsenek, teherautó forgalom viszont végtelen. Úgyhogy ha az embernek szerencséje van, akkor egy bevállalós sofőrt kap ki, aki folyamatosan hajmeresztő előzésekbe bonyolódik (a kanyarban való előzés szinte elkerülhetetlen, ugyanis alig-alig akad 100 méternél hosszabb egyenes szakasz az utakon).
Két másik lassító tényező a kihagyhatatlan étkezési szünet (minden busztársaságnak megvan a bejáratott, lemeózott út melletti etetője, ahol kb. 25 perc alatt mindenki lenyomja a torkán a menüt) és hogy a buszok bekiáltásra bármelyik sarkon megállnak egy fel- vagy leugrásra.

A Guatapébe tartó két órás busz utunkat tovább hátráltatta egy kis affér a rendőrséggel. Először senki nem nagyon értette a szitut, de aztán kolumbiai útitársaink megtudakolták, hogy illegális vajas sütemény-szállítási botrányba keveredtünk. Történt ugyanis, hogy útközben leintettek minket (vélhetően előre lemeózott módon) és az utasszállító buszra felpakoltak öt hűtőládát. Na, ezt találták meg 30 km-rel odébb a szúrópróbaszerű ellenőrzést végző rendőrök. Az esettel vesztettünk vagy fél órát és az ellentmondó információk miatt végül nem tudtuk meg, hogy kapott-e a sofőr 800.000 peso-s büntit vagy sem.

A buszról La Piedra-nál (A Kő) ugrottunk le, ami egy lépcsőkön megmászható hatalmas monolit. 700 lépcsőfokkal később már a kő tetején feszítettünk és élveztük a lenyűgöző „fjord” látványt.

Ez a terület mesterségesen lett elárasztva, hogy víztározóként és vízi erőműként szolgáljon. Egy falut ki is költöztettek és elárasztottak. Maradványa ma is megnézhető hajóval.

Miután kigyönyörködtük magunkat, fogtunk egy mototaxit és átpöfögtünk a pár kilométerre fekvő Guatapéba.

Ez a kisváros egykor szellemvárosként szolgált, de aztán a turizmus (elsősorban a belföldi, ugyanis gringókkal megint alig találkoztunk) visszahozta a lakosságot.

A városkának van egy kellemes főtere templommal, amelyet szűk utcácskák fognak körbe tele színes házakkal és kacatárusokkal. És a part-menti sétányán sok kis és nagy hajó várja utasait. Sült halas ebédünk után mi is beneveztünk egy egyórás sétahajókázásra, ami során kis szigetek közt kacsáztunk és újra felbukkant „A Kő”.

A hajóút vége felé nem tudtuk elkerülni egy kolumbiai pár intenzív közeledését, aminek az lett a vége, hogy velük kellett innunk a kolumbiaiak népi „pálinkájából” (Aguardiente) és táncolnunk a hajó tetőteraszán. Már-már az esti közös bulizást is lezsíroztuk, de végül a férfi annyira lerészegedett, hogy abból nem lett semmi.

A hazafele úton már nem keveredtünk se vajas sütemény csempészetbe, se semmi más illegális tevékenységbe. És mivel ismét egy fanatikus öngyilkosjelölt sofőrbe futottunk bele, egész hamar visszaértünk Medellínbe.

A három napos Paramo túránkat úgy döntöttünk, hogy a közeli termálfürdőben pihenjük ki. Santa Rosa de Cabal arról híres, hogy a termálfürdő egy hatalmas vízesés tövében fekszik. Buszra pattantunk tehát és meglátogattuk a híres Las Termales de Santa Rosa helyszínt. Nem csalódtunk, mert tényleg gyönyörű volt a környezet, és jó meleg a víz. (képek itt)

Mikor már felforrtunk, kimásztunk a medencéből és átmentünk a vízeséshez, ami elsőre hidegnek tűnt, de aztán meg lehetett szokni. Itt csináltunk pár szokásos képet – Ádám a vízesésben, Judit a vízesésben, együtt a vízesésben, stb.

Majd bementünk egy kis barlangba, ahonnan csipogó hangokat hallottunk. Először egy kolibri fészket találtunk, ahonnan épp kiszállt az egyik szülő, hogy kaját hozzon a kicsiknek, aztán pedig arra lettünk figyelmesek, hogy tulajdonképpen az egész barlang tele van békákkal, és ők adják a csipogó szerű hangot.

Pár fénykép után visszamásztunk a termálfürdőbe, és tovább áztattuk magunkat. Itt is különlegesnek számítottunk… volt aki közös fényképet kért, volt aki csak odajött kérdezni valamit, hogy beszédbe elegyedhessen velünk (erre kiváló alkalmat nyújtott a víz alatti kamera tokunk, ami úgy látszik itt speckó felszerelésnek számít), vagy egyszerűen csak megkérdezték, honnan vagyunk. Pár óra ázás után elcsíptünk egy collectivo buszt és visszazötyögtünk a városba.

Salento-ból mindenképpen fel akartunk mászni a Los Nevados Nemzeti Park (Parque Nacional Natural Los Nevados) egyik vulkánjának csúcsára. (képek itt)
Ez a hegyvidék az Andok középső hegyvonulatán fekszik, és négy féle ökoszisztéma jellemzi: gleccserek (3 db), superparamo – hatalmas nyílt vulkánvidék kevés növényzettel, mondjuk alpesi tundra), paramo – ez a legjellemzőbb ökoszisztéma a parkban és nagyjából 3000 – 4000 m között található. És végül a köderdő.  Mi a gleccsereken kívül mind a három ökoszisztémát láttuk. Végül kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy vezetővel megyünk fel a Paramillo del Quíndio vulkánra, és befizettünk az egyik hegyi túraszervező irodánál. Rajtunk kívül még három svájci fiatal (1 lány és 2 fiú) unta meg az életét. Első nap dzsippel vittek minket a Cocora-völgybe, ahol a túra indult, 2200 m magasról. A völgy arról híres, hogy itt él az óriás viaszpálma (Ceroxylon quindiuense), ami akár 60 méter magasra is megnő. Ez a faj csak itt található a Földön, de sajnos a mezőgazdasági munkák miatt rendesen kipusztultak, ráadásul egy parazita is megtámadta őket, ezért tulajdonképpen a Cocora-völgyben élő példányokban az utolsó túlélőket láthattuk.

A völgy után a köderdőben kezdtünk felfelé kaptatni, összesen 7-szer kellett átkelnünk a folyón izgalmas függőhidakon. A vezetőnk, Diego, profi módon viselte gondunkat. Minden komolyabb emelkedő előtt etetett velünk az előre napokra beosztott édességcsomagból, amit az iroda adott, és a nap közepén tonhalas, avokádós szendviccsel örvendeztetett meg minket. A köderdőben és az azt követő nyíltabb paramo terepen időnként nyakig ért a sár, plusz az eső is eleredt, így átázva-átfázva, sárosan érkeztünk meg első szállásunkra, a 3600 m-en fekvő menedékházba, ahová az aznapi 3800 m-es csúcsról ereszkedtünk le. A kilátás lenyűgöző volt (háttérben a Tolima vulkán 5200m körüli gleccser csúcsa), és az állatok mennyiségével és barátságosságával sem volt baj.

Finom vacsorát kaptunk a farmot vezető nénitől, és beleláthattunk hat gyerekének életébe is (apukák ismeretlenek). Viszont valami iszonyatosan hideg volt, és mivel csak a konyha tűzhelye adott némi meleget a vacsorafőzés közben, amikor kiebrudaltak minket a többi csoport miatt, nem volt mást tenni, mint 8-kor bebújni az ágyba, és nyakig betakarózni a fejenként (amin persze éjjel is sapka volt) három pokróccal, amit adtak. Sajnos ez a három pokróc nem volt elég ahhoz, hogy felmelegedjünk, így Ádámmal úgy döntöttünk, inkább vállaljuk a kis mozgolódási helyet, de összeadjuk takaróinkat, úgy hátha nem fagyunk halálra reggelre. Ez a módszer be is jött, habár nem a legkényelmesebb éjszakánk volt.

Reggel a kakas már 5-kor kukorékolt, de mi csak 7-kor keltünk fel és mentünk a meleg konyhába reggelizni. A második nap keménynek ígérkezett, és az is volt. Az időjárással nagy szerencsénk volt, nem esett és nem tűzött a nap sem, vagyis a két leginkább zavaró tényezőt sikerült kizárnunk. A csapat általában két részre szakadt, mert a három svájci, akik az Alpokban nevelkedtek, felszaladtak a hegytetőre, még a magassági nehézségek ellenére is. Ádám szegény velem vánszorgott hátul, de végül délután 2-re sikerült elérni a csúcsot, és körülnézni az akkora ködben, hogy egymást alig láttuk.

Lefelé szerencsére kitisztult az idő és még a lagúnákat és a szemközti Santa Isabel vulkánt is le tudtuk fényképezni. A visszaút már kellemesebb volt, és még meleg paradicsomlevest is kaptunk parmezánnal és banánchips darabkákkal megbolondítva. A paramo fantasztikus látványt nyújtott, nem hasonlítható semmi máshoz. Ember nagyságú frailejon növények végeláthatatlan sora.

Este már fél 8-kor 6 takaró alatt lapítottunk és próbáltuk húzni az időt, hogy ne aludjunk túl korán el. Ádám ezt azzal segítette elő, hogy két hegyivezetővel és az egyik helyi kisfiúval kártyázott a hidegben…

A harmadik nap gyakorlatilag arról szólt, hogy ki esik el kevesebbszer a nyakig érő sárban a meredek lejtőkön. Mivel esett előző nap, durva sár uralkodott az úton, és nagy fegyelem kellett, hogy ne tanyázzunk el benne. Nekem (Judit) sikerült mindkét lábammal elmerülni, ami az új Merrell cipőm állapotát eléggé meghatározta (főleg hogy utána a hostelben a cica még bele is pisilt). De a legnagyobbat mégis az egyik svájci srác esett, aki a leges leghígabb sárfolton csúszott meg és egy klasszikus hátraesést produkált hátizsákostul, könyékig elmerülve. Azért jó móka volt, főleg amikor visszaérkeztünk Cocora-völgybe, a dzsiphez. Az út végén elhaladtunk újra az óriás viaszpálmák mellett, és ezúttal Diego mindent elmesélt róluk. Nagyon sok színes madarat (pl. papagáj, kolibri) láttunk a három nap során. Sajnos békát egyet sem…

Mint az előző bejegyzésben említettük, Medellín után egy 4000 fős faluba, Salentoba vitt utunk. Ez részben a véletlen műve volt, ugyanis eredetileg Manizalesbe, egy jóval nagyobb városba szerettünk volna menni. Ott azonban nem találtunk szállást a neten, Salentoban viszont igen. Mint utólag kiderült, ez nagy szerencse volt, mert Salento egy nagyon helyes kis falu gyönyörű környezetben. Sőt, az is kiderült, hogy Kolumbia egyik legnépszerűbb turistacélpontja a helyiek körében. Ez a látvány Salento kilátójából:

Az egyik fő tervünk egy több napos túra volt a környező hegyekben (Los Nevados). Ehhez azonban jobbnak láttunk pár nap salentoi henyélést, hogy 2000m körül aklimatizálódjunk a 4000m fölé vivő túrához.

Első napunkon Don Elias kávéfarmjára sétáltunk el. (képek itt)

Egy fiatal srác körbevezetett minket az ültetvényen és közben bevezetett minket a kávétermesztés és –feldolgozás rejtelmeibe, aminek a különböző stációit meg is mutatták.

Többek közt megtudtuk, Kolumbia a világ harmadik legnagyobb kávétermesztője, de az egyetlen, ahonnan kizárólag prémium minőségű kávét exportálnak... Az exportálandó végtermék pedig a kiszárított kávébab. A pörkölést már a felvásárlók végzik, amit sokféleképpen lehet csinálni és jelentősen meghatározza a kávé ízét. Rákérdeztünk, hogy mit gondol a Nespresso-ról, hm, abban nem volt köszönet...

A túra végén persze meg is kóstolhattunk a farm kávéját!

És ezen a farmon találkoztunk a tulaj lányával is…

Másnap egy mini-rezervátumba mentünk el, ami két hapsi „élet projektjének” eredménye. Mi főleg egyiküket ismertük meg, egy angol fickót, aki otthagyva egykori kellemes londoni életét, fejébe vette, hogy megmenti az esőerdőt egy pici részen. Salento környékén ugyanis a legtöbb helyen már nincs erdő, mert vagy a kávétermesztés vagy az állattenyésztés miatt kivágták. (képek itt) Ami erdő még látható, az kb. 50-60 éves, másodlagos esőerdő, ami otthont ad ugyan sok-sok madárnak és egyéb állatnak, de természetesen töredéke az eredeti fajszámnak.

A projekt mintegy 8 éve zajlik, ami azzal kezdődött, hogy megvettek egy kis földdarabot, amin próbálják megőrizni illetve helyreállítani az eredeti esőerdőt. Rengeteg meló után (kemény hadakozás a hatóságokkal, hogy rezervátummá minősítsék) csak mintegy 3 hete nyitották meg a kapukat a nyilvánosságnak. Ez jelenleg abból áll, hogy 4 féle vezetett körutat kínálnak, de a jövőben öko-szállást is terveznek bambusz rudakra eszkábált szállásokon.

Az angol vezetőnk elképesztően lelkes volt és rengeteg mindent tudott az esőerdőjéről. Útközben láttunk mindenféle növényt, fát, madarat, erdei gyümölcsöt és Judit legnagyobb örömére még egy kígyót is.

Azon kívül, hogy érdekes volt a túra, elképesztő volt látni mérhetetlen lelkesedésüket a projekt iránt. Elmondásuk szerint minden pénzüket ebbe ölték. Kezdődött a londoni lakás kiadásával, aztán eladásával és egy jóval olcsóbb lakás vételével Bogotában, aztán mikor még több pénz kellett, eladták a bogotai lakást és vettek egyet Armenia-ban (a rezervátumhoz legközelebb eső nagyváros). Most pedig azt is eladják és be fognak költözni a rezervátumba. Tényleg mindent feladtak ezért a falatnyi dzsungelért.

Medellínből egyből a kolumbiai kávétermesztő zóna közepébe buszoztunk. Egy 1900 méteren fekvő kis faluban, Salentoban foglaltunk szállást. Első itt töltött napunkon a legturistásabb attrakcióra adtuk fejünket: meglátogattunk egy kis, családi kávéültetvényt. Ez a bejegyzés azonban nem is erről fog szólni, hanem az ültetvényen megtörtént szürreális esetről.

Történt ugyanis, hogy épp az ültetvényen szedett babokból készült feketét szürcsöltük, amikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy valaki karaokézik a hátunk mögött. Később kiderült, hogy nem szimpla karaokéról van szó, hanem a kávémágnás lányának készít egy, az ültetvényen megszálló svájci lány videó felvételt, amivel a kolumbiai X-faktorba jelentkezik.

A felvétel bizonyára meggyőző lesz a zsűri számára a poros-saras talajjal, a háttérben egy hosztel szobával és a házfalon a hosztel és az ültetvény bizonyítványaival.

A nő hangja egyébként alapvetően nem volt rossz, csak a magasabb régiók sikeredtek hamiskásra. De a beleéléssel és a drámai előadásmóddal probléma egy szál sem volt.

Miután lement a felvétel és a hölgy átöltözött, beszélgetésbe elegyedtünk vele, ugyanis Judit elkövette azt a hibát, hogy nagyon megdicsérte a performanszot. A hölgy erre végeláthatatlan monológba kezdett, amit még kérdésekkel sem igen tudtunk félbeszakítani. Elmesélte, hogy ő az éneklésnek él, dalokat is szerez és a férjével fellépnek a környező falvakban, városokban. Sőt, a férje már el is indult egy tehetségkutatón, de mivel nem volt elég kenőpénze, hamar kiesett. (a mobilján meg is mutatta a TV felvételt, ami alapján Judittal később egybehangzóan megállapítottuk, hogy nem a kenőpénz hiánya lehetett a legnagyobb gond)

Szó szót követett, a hölgy kesergett, hogy milyen nehéz betörni a zeneiparba és hogy sok pénz kell hozzá. Judit ezen a ponton megemlítette Shakira esetét, aki szintén nem túl komoly anyagi háttérrel rendelkezve mégis nagyot robbantott. Erre a hölgy megkérdezte, tudjuk-e, mi Shakira titka? Gőzünk nem volt, azon kívül, hogy ugyebár jól forgatja a csípőjét, szép és dús a haja, maga szerzi a dalait, az alakja sem épp rossz, stb. Ezzel mind egyetértett a kávéültetvényes lánya és elismerően szólt Shakiráról, de nem ezekre gondolt. Azonban a titkot nem volt hajlandó elárulni, mondván úgysem hiszünk majd neki és bolondnak fogjuk tartani. Erősködtünk, hogy ugyan már, miért ne hinnénk neki és biztosítottuk, hogy nem fogjuk bolondnak nézni. (bár már ezt megelőzően sem állt tőlünk távol eme gondolat)

Hosszas győzködés után, végül is sikerült kicsikarni belőle Shakira titkát: magával az ördöggel paktált le! Ez nem egy egyszerű dolog, hanem hosszú, nehéz folyamat eredménye. De aki egyszer megteszi, annak pikk-pakk megjön a siker, fény, csillogás. Itt megjegyezte, hogy példának okául Michael Jackson és Harry Potter is lepaktált az ördöggel. Sőt, szerinte ezen személyeknek a homlokán is megfigyelhetőek a kis szarvacskák, amiket persze ügyesen próbálnak elrejteni. Egy "látó" barátnőjéről is volt még szó, de ezen a ponton már picit lankadt a figyelmünk és elvesztettük az ördögi fonalat.

Kérdésünkre azonban határozottan leszögezte, hogy ő ugyan sosem fog lepaktálni az ördöggel, bármennyire is szeretne híres énekesnő lenni. Ugyanis az esetben halála után az ördög venné magához a lelkét és nem jutna a mennybe.

Ezen a ponton már igyekeztünk volna szabadulni az ültetvényről, azonban olyan trópusi eső szakadt le, hogy maradnunk kellett még egy ideig. Ezt kihasználva a hölgy hozott egy fotóalbumot is, aminek segítségével bemutatta családját és annak énekesi karrierjét. Az album végére érve végül a hölgy folytatta az ültetvényen betöltött mindennapi szerepét (kávéfőzés és -felszolgálás), amit valószínűleg addig kénytelen lesz csinálni, amíg be nem tör a világ, de legalábbis Kolumbia show bizniszébe.

Az ördög segítségével vagy anélkül...

Fájó szívvel hagytuk ott Cartagena-t és a Karib-tenger partját, de következő állomásunkról, Medellínről olyan sok jót hallottunk más utazóktól, hogy bizakodva néztünk ezen újabb metropolisz elé. Medellín klímája az ország legkiválóbbja az összes kolumbiai szerint, akivel eddig találkoztunk. Se nem túl hideg, se nem túl meleg. Ezért is hívják az örök tavasz városának. Látogatásunk során erre sikerült rácáfolnia, ugyanis reggel még csak felhős volt az ég, de délelőtt már zuhogó esőben keveredtünk el a helyiekkel a föld fölött futó metró pályája alatt.

Medellín egy 1500 m-en fekvő, hegyekkel körülvett, 3 milliós nagyváros, és bizonyos szempontból az ország legfejlettebb települése. Köszönhető ez annak, hogy itt élt az ország legbefolyásosabb drogbárója, Pablo Escobar, „A Patrón”, aki komoly politikai karriert is befutott, és a Forbes magazin szerint egykoron a világ 7. leggazdagabb embere volt, amíg a hatóságok le nem lőtték 1993-ban. Addig Medellín és környéke rendkívül veszélyes hely volt, állandó lövöldözésekkel és félelemmel. Azóta viszont kifejezetten biztonságos, kivéve persze egyes részeit a városnak, amit nem érdemes meglátogatni.  Escobar a halála után még mindig termel pénzt a városnak, ugyanis a piaci rést megtalálva, elkezdtek túrákat szervezni egykori birtokára, ahol körbevezetnek, megmutatják a magán állatkertjét (pl. zebra, zsiráf, orrszarvú), és kezet foghatsz Pablo testvérével, aki még mindig ott él. Elvezetnek Pablo sírjához, és egyes illegális túrák még kokaföldekre is elkalauzolnak. Mi ezt kihagytuk, és inkább körülnéztünk a belvárosban.

Medellín másik nevezetessége, hogy itt született Fernando Botero, a híres festő-szobrászművész, akire épül a turizmus másik pillére. Botero híres a sajátos stílusáról, amelyben kövér embereket ábrázol. Jó pár szobrot ajándékozott a városnak, amelyek a főtéren állnak (képek itt).

A belvárosban minden róla van elnevezve (pl. pékség, fodrászat), mindent elárasztanak a mini Botero szobrokat kínáló árusok, és még a házfalakra is az ő festményei vannak pingálva.

Medellínben csak egy napot töltöttünk, mert aztán tovább utaztunk dél felé, a Zona Cafetera régióba, közel a várva-várt hegyekhez…

„keresgélt a repülőgép
fél szárnnyal a vizet szántva
míg a lagunák közt rálelt
a parázsló betonsávra
domborodott az ég kékje
homorult a földnek zöldje
mikor a gép alázökkent
fújtatva és dörömbölve
húzta a sok kis cölöpház
maga alá az árnyékát
rezegtek mint a bazári
fölhúzható bádog-békák
föld az éggel kék a zölddel
borult össze elalélva
szerelemtől részegülten
betűzgettem cartagena”

Kányádi Sándor: Románc (részlet)

A vers jól megfogja Cartagena hangulatát. Tipikusan az a város, ahol az ember csak sétálgat a kis utcákon és gyönyörködik a színes házakban, fa erkélyekben, a szebbnél szebb belső udvarokban, és közben figyeli az embereket, az árusokat, és azon gondolkodik, hogy melyik árkád vagy kapualj ihlette Gábriel García Marquez-t a „Száz év magány” írásakor.

Három napot töltöttünk itt, ami alatt próbáltuk magunkba szívni a város hangulatát, élvezni az utcán szóló salsa-t, a karib-tengeri naplementét. A városfallal körbevett régi városrész viszonylag kicsi és hamar bejárható, de mindig találtunk valami újat, ahol előtte még nem jártunk, vagy éppen élveztük, hogy újra rábukkantunk egy kis térre. A karácsonyi dekoráció még meseszerűbbé tette a várost, és éppen most kezdődött a januári zenei fesztivál is, amit ugyan zárt kapuk mögött tartottak, de az egyik főtéren kivetítőn lehetett követni a koncerteket. Sajnos iszonyatosan tele volt a város turistákkal, méghozzá főként kolumbiai turistákkal, de még így is különleges hangulata volt. Finomakat ettünk, például a perui ceviche itteni változatát, vagy hatalmas mangókat, és a város legmenőbb fagyizójába is beültünk. Bejártuk a falon kívüli legközelebbi régiót, Getsemani-t is, amely rohamosan fejlődik, és tele van hostelekkel. Itt történt meg az, hogy Ádám éppen fényképezte a távoli felhőkarcolókat, amikor egy motoros rendőrpár (általában ketten ülnek a motoron) megállt mellettünk és még a hátizsákunk titkos zsebét is átkutatták, hogy nincs-e nálunk drog. Még szerencse, hogy a Ciudad Perdida-n a vezetőnktől kapott koka levélkéket eldobtuk egy idő után, mert bajban lettünk volna, ha megtalálják…

Fényképek itt.

Utolsó nap még egyszer bejártuk a hőségben a várost, bevásároltunk gyümölcsből, és visszamentünk a hostelbe, hogy a reptérre indulás előtt még legyen időnk összekészülni. A tetőteraszon az étkezőben viszont egy hatalmas buli várt minket, egy helyi zenekarral, akik karácsonykor is felléptek a hostelben. A három srác elképesztő karibi hangulatot teremtett a teraszon, fantasztikus ritmusokkal és tökéletes énekkel. Méltó befejezése volt cartagenai kalandunknak. Itt egy link a zenéről...

A Tagangában elmaradt búvárkodást tegnap Cartagénánál pótoltuk be. A várostól kb. 30 km-re fekvő Islas del Rosario szigetcsoport a fő merülőhely. Ez egyben egy nemzeti park is és itt található a kolumbiai Karib-tengerpart koralljainak legjava. (képek itt)

Judit igazi merülésre nevezett be (végre felhasználandó a hetek óta cipelt búvármaszkot és vízhatlan fényképezőgép tokot), Ádám csak sznorizásra vállalkozott, hiába próbálták meg rábeszélni egy bevezető búvártanfolyamra.

Indulás korán reggelre volt meghirdetve a cég irodájába és kisvártatva már egy hosszú 2x200 lóerővel repített motorosban is ültünk. A reggeli fényekben nagyon szép volt a közeli óváros és elszáguldottunk a felhőkarcolókkal megszórt Bocagrande mellett is.

És felvonult a szemünk előtt a kolumbiai hadsereg itt állomásozó hajóarzenálja is: pár tengeralattjáró és romboló... Rögtön a chilei Valparaiso jutott eszembe, ahol szintén a lakóházakhoz egészen közel parkolt a hadsereg.

A motorossal robogtunk egy jó 30-40 percet mire egy kis szigetre értünk, ami a bázisunk lett a napra. Rövid, de viszonylag kaotikus felszerelés kiosztás után visszaszálltunk a hajóra és pár perces hajózással elértük első merülőhelyünket. Judit egy hatos csoportba került egy "Gordo"-nak becézett - magyarul "Dagi" - vezetővel, aki bizony nem is minden alap nélkül kapta ezt a nevet. Ádám egy fiatal srácot kapott maga mellé a sznorizáshoz.

Sajnos ez a hely nem bizonyult túl érdekesnek. A korallok túlnyomó többsége már halott arrafelé és halból sem volt túl sok. Juditnak ráadásul egy brazil hölggyel is meg kellett küzdenie, aki most merült először tengerben és amúgy is kezdő. Ádámot pedig a hullámok tetején való 40 perces lebegés viselte meg és lett tengeri beteg.

A merülés után vissza a bázisra, rövid pihenő és ebéd. A második merülés egy másik ponton történt, ahol valamivel jobb állapotban voltak a korallok és érdekesebb formák is előkerültek. A halmennyiség is jobbnak bizonyult.

Ezt a kört Ádám már kihagyta, vonzóbbnak tartva a karibi pihenőhelyen való lebzselést...

A második menet sem volt problémamentes, ezúttal a brazil nő férje bénázott és vonszoltatta körbe magát szegény Gordo-val. 

Összességében tehát búvár szemmel ez a hely messze elmarad más korallzátonyokhoz képest. Valószínűleg évekkel korábban ez a hely is meseszép lehetett, sajnos a víz melegedése miatt azonban rengeteg korall elhalt.

Az estét a szokásos óvárosi sétával, naplementével töltöttül és a merülés tiszteletére tengeri vacsorát fogyasztottunk (klasszikus tengeri herkenytűs ceviche és garnélarákos mexikói ceviche):

Este 11-kor minden maradék erőnket összeszedve még lenéztünk pár salsa bárba, hogy megnézzük, hogy is kell azt csinálni és esetleg ki is próbáljuk, de még sehol nem volt tánc, csak a vérpezsdítő zene szólt. Úgyhogy végül is tánc nélkül zuhantunk ágyba.

Mivel két éjszakát foglaltunk a hostelben, maradt egy napunk körülnézni. Késői kelés után és kikérdezve a házinénit elindultunk busszal a Las Flores régióba, ahol a Magdalena folyó beleömlik a Karib-tengerbe. Azt mondták, finom halételeket lehet ott enni és érdekes hely. Ez a rész a város szélén van, és viszonylag nyomortanyának számít. A buszról leszállva elindultunk ki a torkolat felé, kissé bizonytalan léptekkel… Kosz, szegénység, árgus szemek, de mindenhol szól a salsa, tipikusan egyszerre többfelől. Elértünk egy pontig, ahol egy kisvasút indult, méghozzá egy kis kézi vezérlésű vasút, amin kivisznek a folyó és tenger találkozásához, egy hosszú földnyelven keresztül. Ez volt ám az élmény! (képek itt)

Korábban, netes fórumokon azt olvastuk a vasútról, hogy túlzsúfolt és életveszélyes. Ez persze csak fokozta kíváncsiságunkat. A motoros hajtány (ennél közelibb nevet nem találtunk neki) valóban rendesen túlzsúfolt volt, de életveszélyesnek nem nevezhető (a 3-as metró biztos sűrűbben gyullad ki). Jó háromnegyed órát zötyögtünk a zúgó motor zajában és az egyre erősödő szélben. E közben volt, hogy helycserés támadással átültettek bennünket a szembejövő hajtányba, így oldva meg az egy sínpárra eső kétirányú haladást. És volt, hogy ugyanezen ok miatt lekaptak előlünk egy hajtányt, hogy tovább haladhassunk:

Az út nagy része egy vékonyka földnyelven vezetett. Az egyik oldalon a Magdalena folyó, a másikon a tenger. Mindkettő vadul hullámozva. Végül megérkeztünk Bocas de Ceniza-ba, ami egészen elképesztő látványt és életmódokat mutatott. Deszkákból tákolt viskókban laknak családok, akik halászatból, horgászatból tartják el magukat. Víz- és áramszolgáltatás nélkül.

Hogy a Nemzeti Együttműködési Rendszer keretein belül vagy sem, de szinte minden viskóra ki volt függesztve egy pár mondatos szöveg, hogy mióta él itt a ház ura és miért szeret itt élni. Hinni sem tudtunk a szemünknek…

A viskók némelyike halsütöde volt, de a körülményeket látva semmi pénzért nem ettünk volna ott frissen ráncba szedett bélflóránkkal.

A földnyelv legeslegvégén volt időnk kicsit üldögélni a vad szélben. A folyó és a tenger találkozása félelmetes hullámokat és örvényeket korbácsolt. Még a látványától is lúdbőröztünk.

A visszafele út a már megszokott mederben folyt: motor- és szélzúgás, egy átszállás, egy hajtány eltakarítás előlünk. Ja, és a zsufi:


A kint látottak után már nem is annyira nyomorúságosnak tűnő Las Flores-ben beültünk még egy halétterembe, hogy kipróbáljuk a Magdalena folyó tipikus halait. Nem is csalódtunk bennük és egyelőre a gyomrunk is rendben van.

Ami eleinte csak sejtés volt, a végére bizonyossággá vált: mind Las Flores-ben, mind Bocas de Cenizaban mi voltunk az egyetlen fehér ember.

Nem várt meglepetés volt ez a túra az újév első napján!