mañana

- családod lakik itt
- barátaid laknak itt, akiknek a családja befogadó
- Gabriel Garcia Marquez újságírói ösztöndíjjal töltöttél itt egy hetet és mindenkit ismersz.

Barranquilla, amely a Magdalena folyó torkolatánál fekszik, egy hatalmas ipari kikötőváros, amelynek tulajdonképpen nincsen szép belvárosa, és úgy általában véve elég csúnya és unalmas. Itt rendezik viszont március elején az UNESCO világörökségnek is nyilvánított karnevált, ami a riói után a világon a második legnagyobb karnevál. Úgy hallottuk, hogy a karneváli előkészületek már elkezdődtek, és annak reményében jöttünk ide eltölteni a szilveszter estét, hogy hatalmas bulikat találunk majd és belelátunk kicsit a karneváli hangulatba. Shakira szülővárosáról (de egyébként Kolumbiáról általánosságban) azonban kiderült, hogy a szilveszter este kifejezetten családi ünnep. Ilyenkor az amúgy salsa-tól hangos főutcák kiürülnek, az üzletek, bárok bezárnak, és mindenki a családdal otthon ünnepli az újévet. Ez alól állítólag csak azok a városok kivételek, amelyek tele vannak turistákkal, vagyis Cartagena és Bogota. Ennek megfelelően értetlenül álltunk a hatalmas bulizni akarásunkkal azelőtt, hogy miért nincs semmi nyitva, miért nem tudunk koccintani valahol és hajnalig táncolni. Sétára indultunk hát a hostel környékén, ami egy kifejezetten puccos környéknek számít, és azt figyeltük, hogyan ülnek ki a családok a ház előkertjébe, és hogyan üvölttetik a salsa zenét, hogy lehetőleg az túlordibálja a szomszéd zenéjét. Volt, ahol csak 2 ember ücsörgött álmosan, de a zene üvöltött. Természetesen nem maradhatott el a petárdázás, és az állandó autóriasztó-hang sem. Nagy nehezen találtunk egy éjjel-nappali boltot és vettünk két sört magunknak, hogy éjfélkor tudjunk koccintani. Visszasétáltunk a hostelbe és a hátsó kertben vártuk az éjfélt. Éjfél után már éppen aludni készültünk (mivel se a hostel által beharangozott Wii, se a TV nem működött), amikor a hostel tulajdonosa, egy idős néni bejött a mi házrészünkbe (ez a hostel egy magánházból lett leválasztva). Megölelt minket újév alkalmából, mondván, ugyan nem ismerjük egymást, de hadd kívánjon minden jót 2014-re. Innentől felpörögtek az események, ugyanis hirtelen mi is a ház előkertjében találtuk magunkat átmeneti családunkkal: a nénivel, a lányával (aki vezeti a hostelt) és annak feltételezett férjével. Innentől egy kb. 1.5 órás kioktatás következett, amikor is a vezető néni felbátorodva spanyol tudásunkon egy komplett Kolumbia történelem-földrajz-turizmus-politika-kultúra órát adott le, aminek a felét nem értettük, de így is érdekes volt. A nagy hallgatásunkat csak az szakította majdnem félbe, hogy az idős néni az Ádám mellett ücsörögve váratlanul egy hatalmasat böfögött, amire a röhögő görcsöt elég nehéz volt visszafojtani, de azért sikerült úgy, hogy nem néztünk egymásra. Kaptunk sajtfalatkákat is.

Amikor a hostelekbe megérkezünk, elég vicces, hogy mindig rákérdeznek a foglalkozásunkra a bejelentkezési lapon. Eddig mindig szorgalmasan és becsületesen beírtuk az igazat, de most Ádámnak elege lett és viccből beírta, hogy focista. Mondani sem kell, hogy ezen az egy helyen vették ezt komolyan, és azóta erről faggatják, hogy tényleg profi játékos-e, és hogy milyen a magyar foci…

A hostelworld-ön mi foglaltuk le a hostel két utolsó helyét, viszont itt szembesültünk azzal, hogy szinte egyedül vagyunk a házban, minden más szoba üres. Méghozzá azért (tudtuk meg szállásadónktól), mert nincs turista, aki decemberben Barranquilla-ba jön…

Ez egy mikro bejegyzés lesz egy mikro kiruccanásról.

Gyomorrontásunk második napjának délutánján én már éreztem magamban annyi erőt, hogy Juditot további lábadozásra hátrahagyva, ellátogassak pár órára az 5 km-re lévő zsákfaluba, Tagangába (pár kép itt). Az egykori apró halászfalu mára "gringo paradicsommá" nőtte ki magát. Vagyis egy nagy hippi és buli falu, sok alkohollal és droggal. A rendőri jelenlét elég erősnek tűnt ugyan, de az ausztrál pár mesélte nekünk a közös 5 napos túránkon, hogy elég korrupt a rendszer és amíg komoly balhé nincs, nem sok vizet zavarnak a hatóságok.

A halászfalu jellege nyomokban szerencsére még észlelhető.

A parton közvetlenül a bácsikáktól lehet venni a kifogott halat. Persze dél-amerikai módra egy koszos faasztalra vannak kicsapva a halak hűtés nélkül a tűző napon, kb. 35C fokban. Tekintettel az éppen múlófélben lévő gyomorrontásunkra, elálltam a vásárlástól...

Híres a falu az olcsó búvárkodásáról is. Állítólag nem a legszebb a látnivaló, de az áráért mindenképp megéri. Mi is szerettük volna kipróbálni, de az egészségügyi helyzetünkre való tekintettel ezt is későbbre, valószínűleg Cartagenára halasztjuk.

Maga a falu nem sok látnivalót tartogat, de a patkó alakú öböl és a falu köré magasodó dombok nagyon szépek.

Az Tagangába oda-vissza út várva várt eseménye a buszozás volt, ami mindig szórakoztató móka a szokásos fel-leugrós szisztémában működő kisbusszal. Odafele még volt ülőhelyem és elhűlve néztem, ahogy ketten a lépcsőn állva, a buszból kilógva teszik meg az utat a szerpentinen. De ez itt annyira megszokott dolog, hogy a lógva utazó, a kanyarokban erősen kapaszkodó bácsika egyik kezével a zsebében kotorászik, hogy valahogy előkerítse a jegy árát. Visszafele már nekem sem jutott ülőhely és én jutottam a lépcsőn kapaszkodók sorsára. Nekem persze nem volt annyi bátorságom, hogy menet közben halásszam elő a pénzt. Van még hova fejlődnöm...

És végül: értékes meglepetésre számíthat, aki megmondja, hogy ez miféle szerkezet lehetett fénykorában:

A gombokra ilyenek vannak írva, hogy Hard Rock, Bossa Nova, Afro Latin, Rhumba, Liverpool.

Eszter?

A Zöld Pokolból "haza" sem jöttünk Santa Martába, hanem kirakattuk magunkat a Tayrona park egyik bejáratánál. Ez a park büszkélkedik a régió legszebb tengerpartjaival, úgyhogy természetesen nem hagyhattuk ki.Két éjszakát töltöttünk a parkban.

A parkról nem is igazán érdemes sokat írni, a képek sokkal beszédesebbek...

Azt hallottuk előzetesen a parkról, hogy a parkon belül csak kápéban lehet fizetni és automata sincs sehol. Úgyhogy már a dzsungeltúrára vittünk úgy pénzt, hogy fussa a Tayrona parkra is. Ez a tervünk sajnos kissé megbukott, ugyanis az 5 napos túra alatt nem várt költségek merültek fel sör és a vezetőknek adott fizetésen kívüli juttatások formájában. Úgyhogy a belépő díj kifizetése után maradt pénzünket látva, úgy számoltunk, hogy ha két éjszakát maradunk, akkor marad kb. 3000 forintnyi pénzünk kajára. Nem túl biztató kilátások, pláne, hogy a parkban minden jó drága. De gondoltuk csak kihúzzuk valahogy, úgyis olyan jól tartottak minket az elmúlt 5 napon át. Ráadásul volt nálunk némi tészta és szósz, ami a dzsungel túra idejére Machetében (az utolsó civilizált faluban) hagytunk.

A parkban az Ünnepek alatt rengeteg helyi kempingezik, úgyhogy a bejáratnál mondták is, hogy jobban tesszük, ha foglalunk függőágyat magunkat, különben hoppon maradhatunk. Foglaltunk is, ami kiderült, hogy nem volt a legjobb húzás. Egyrészt az egyik legnagyobb és legszebb kempingben lehetett kártyával fizetni, másrészt a lefoglalt függőágyunk egy olyan kempingben volt, aminek a vizesblokkja leírhatatlan állapotban volt. Ráadásul, amikor rákérdeztünk a konyhára, akkor az igenlő válasz után kiderült, hogy mindössze egy tűzrakó helyük van és a tésztafőzéshez azt ajánlották, hogy vágjunk félbe egy kókuszdiót és abban forraljunk vizet. Nem tettük...

Második éjszakára átmentünk a "kártyás" kempingbe, ahol szerencsénkre volt egy szabad sátor. Ugyan életünkben sokat sátraztunk már, de ekkora sátorban talán csak gyerekkorunkban aludtunk, amikor még a nehéz, fémvázas sátrak voltak divatban. A kemping éttermében is lehetett kártyázni, úgyhogy remek halmenüt és lulo levet vacsorázhattunk kb. 2700 forintért.

Az éhhalált tehát végül egész könnyen elkerültük és a hazabuszozásra is maradt pénzünk.

A megmaradt tésztát és szószt végül már itt, Santa Martában főztük és ettük meg. Másnapra (tegnap) mindkettőnk jól el is rontotta a gyomrát. Hogy ettől volt-e vagy mástól, sose fogjuk megtudni... De lehet, hogy a szósznak nem tett jót a Machetében való 5 napos állás, majd a parkban való hurcibálás. Átlag 32C fokban...

Ez volt az első, fehér ember által adott neve annak az egykori bennszülött városnak, ahol a Karácsonyt töltöttük. Története szomorú, de sajnos nem meglepő. A tayrona törzs Közép-Amerikából érkezett a Santa Marta hegyvidékre és mivel erősebbek voltak és többen voltak, mint a már itt élő törzsek, hamar uralmuk alá került a terület. Békésen éldegéltek a hegyes-dombos esőerdőkben. Több, mint száz kis falucskát építettek és (állítólag) 100 év keresgélés után meglelték az ideális helyet a "fővárosuk" létrehozásához. Kb. 2000 ember élhetett itt, amikor csúcsra járatták. Aztán jött a spanyol hódítás... Akik látták, hogy az apró bennszülöttek arannyal fizetnek egymás közt és egyáltalán nem ismerik a "nyugati" világban képviselt értékét. A bennszülöttek meg sosem látott portékákat láttak a fehéreknél és istennek vélték őket. Hamar kialakult a békés kereskedelem a két fél között, aminek az vetett véget, hogy sok betegséget hurcoltak be a fehérek és a tayronaiak beszüntették a bizniszt. Ráadásul egy nagyobb arany szerzeményről kiderült, hogy csak 30%-a színarany. Ez természetesen nem tetszett a fehéreknek és öldökölni kezdték a védtelen őslakosokat. Ezt látván, azok félelmükben összes kincsüket a fővárosban halmozták fel és feljebb húzódtak a magasabban fekvő hegyekbe. Ott aztán a hideg és a kevés élelem miatt kihalt az egész törzs...

A spanyolok azonban nem találták meg a fővárost és a kincsek egészen az 1970-es évekig ott lapultak. Ekkor a kokain ültetvényesek a dzsungel irtása során egyre több egykori tayronai falucskára találtak rá (bennük kincsekkel) és ezt a sorsot végül a főváros sem kerülhette el 1973-ban. Egy apa-fia páros találta meg és a kincsek egy jó részét megfújta. Amikor a városban eladták, többen felfigyeltek rájuk és a legközelebbi alkalommal követték őket. Hamar kitört a háború, ami 3 évig tartott. Ekkor adták a Zöld Pokol nevet a városnak. A háború végül lakossági bejelentést követően ért véget. A háborút ugyanis megelégelte egy ültetvényes és szólt a hatóságoknak, hogy valamit tenni kéne. Tettek is és a kevés maradék kincs a bogotai Museo del Oro-ban megtekinthető.

(aki idáig eljutott, az ugorhat is a képekhez)

Ma tehát már nem létezik a tayronai törzs, megtalálható viszont négy másik. Mi a 30 ezres Cogi törzs néhány tagjával találkoztunk utunk során, akik egyre szorosabban kötődnek a civilizációhoz és a turizmushoz, de 30%-uk (saját elhatározásból) még mindig teljesen elszigetelten él a hegyvidék távolabbi régióiban.

A Cogik nagyon pici emberkék és mi a férfiakat egyáltalán nem tudtuk megkülönböztetni. Mindegyiknek szép hosszú fekete haja van és az arcuk nagyon hasonló, szinte mindig hűvös közönyt fejez ki. A gumicsizma világhódítása előtt mindannyian mezítláb jártak ezen a köves, sziklás, kígyós-hangyás terepen. Manapság a férfiak és a gyerekek már gumicsizmát hordanak. A nők azonban továbbra is mezítláb járnak vallási okok miatt (a termékenység megőrzése végett kell érinteniük a talajt). A gyerekek egészen kicsikék és nagyon aranyosak.

A Cogik mind fehér zsákruhában járnak (a tisztaság jelképeként), azonban idővel elképesztően saras lesz a ruhájuk. De ez nem igen zavarja őket. Láttuk az egyik méretes falujukat is, ahova leginkább a szent ünnepeik alkalmával járnak le. Minthogy a Karácsonyt ők nem ünneplik, csak két család tartózkodott a faluban.

Jártunk az egyik ilyen kunyhóban, amiben gyakorlatilag csak egy tűzrakó hely volt középen és körülötte, valószínűleg fakéregből képzett nagyon kemény fekhelyek voltak. A tüzet főzésen kívül a szúnyogok távol tartására is használják, ugyanis a ruhájuk és a bőrük nagyon füst szagú.

Az Elveszett Város (bennszülött nevén Teyuna) az esőerdő mélyén fekszik és az infrastruktúra messze nincs úgy kiépítve, mint Machu Picchunál. Egy Machete nevű faluig lehet autóval felhajtani jó félórányi zötykölődés árán, onnan pedig 23 km-nyi gyalogútra van, hegyre fel, hegyről le. Miután az ember túljut az egykor kokatermesztés miatt kivágott részeken, meseszép esőerdő következik. Az út során jó pár tábort alakítottak ki, ahol függőágyakban és/vagy ágyakban lehet aludni. Ez például az első szálláshelyünk függőágy "hangárja":

Mi egy 5 napos túrára neveztünk be - 3 nap oda, 2 vissza. A csapatunkba egy ausztrál és egy kanadai pár került, akikkel nagyon jól kijöttünk és a tempónk is hasonló volt. A vezetői gárda két 23 éves Joséból állt. Ők is nagyon jófejek voltak. Mivel angolul nem igen tudtak és a csapat többi tagja meg spanyolul nem értett, Judit lett a tolmács... Az ellátásunk pazar volt. Finom reggeli, ebéd és vacsora, illetve a menetelések felénél gyümölcs áradat.

A harmadik nap délutánján, december 24-én kezdtünk neki a "csúcs támadásnak". Egy folyó keresztezése után 300 méteres lépcsőzés következett 900m-ről 1200m-re. Az inkák machu picchu-i teljesítményéhez hasonlóan, itt is elképesztő mennyiségű lépcsőt fektettek le, még valamikor időszámításunk előtt...

A város szépségében össze sem hasonlítható Machu Picchu-hoz, igaz, a teljes városnak csak a 30%-a van feltárva. A többit az eróziótól tartva meghagyták a dzsungel részeként. A Machu Picchu totális elturistásodásával szemben azonban itt mi volt egyedül fenn és az egész terep a miénk volt. (még 45 katona is állomásozik fenn, az esetleges gerilla akciókra ügyelve, de ők nem sok vizet zavartak)

A fő bázisa a városnak két nagy teraszból áll. A feltételezések szerint itt laktak a legbefolyásosabb bennszülöttek.

A Karácsony estét a legfelső, hármas táborban töltöttük a többi túrázóval és vezetővel. A hangulat jó volt és ünnepi vacsorát kaptunk a José-któl. Mivel áram nem igen akad a hegyekben, gyertya- és fejlámpafény mellett ütöttük el az időt.

A Karácsony további napjai a visszatéréssel teltek, a végére jól kifáradtunk a sok kaptatástól.

Mindent összevetve, nagyon jó kis túra volt, megérte az 5 napot!

Bogotából pár nap éppen elegendő volt számunkra, úgyhogy úgy döntöttünk mielőbb szabadulunk onnan és végül az eredetileg tervezett Villa de Leyva helyett a tengerpart mellett döntöttünk. És mivel kiderült, hogy busszal sokkal hosszabb az út, mint eredetileg gondoltuk, végül foglaltunk két repülőjegyet Santa Marta-ba. Így aztán pillanatok alatt a hegyek közül a Karib-tengernél találtuk magunkat, ahol rögtön a reptéren megcsapott bennünket a hőség és a pára. Taxi helyett úgy gondoltuk, hogy szerencsét próbálunk és felszálltunk a helyi buszra (ez volt életünk eddigi legolcsóbb reptéri transzfere, kb. 190 HUF). Persze nem is volt olyan gyors, mint a taxi, mert két kisvárosba is betért és szokás szerint ahol épp valaki fel vagy le akart szállni, ott megálltunk. De nagyon szórakoztató volt és egész közel a hosztelünkhöz le tudtunk pattanni a buszról.

Santa Marta egy viszonylag kis város viszont elképesztő nyüzsgés van egész nap. Bogotához hasonlóan itt is van egy utca, ahol megy a zsibvásár és a legkülönfélébb felesleges dolgok beszerezhetőek. Itt is nagy erőkkel készülnek az ünnepekre, fel is díszítették az összes közparkot. Mivel itt se a hópehely, se a rénszarvas nem megszokott jelenség, a dekoráció inkább a helyiek által könnyen értelmezhető dolgokból áll, mint pl. medúza, csikóhal, vitorlás hal, tengeri csillag, pálmafa.

A főtéren gyerekeknek szóló műsorhoz is volt szerencsénk. Igaz 9-kor kezdődött, és kizárólag angol karácsonyi dalok szóltak playback-ben, amire rövid sortos lányok és kuktának öltözött fiúk táncoltak. Rengeteg kisgyerek nézte őket, mert a színpad mellett egy bekerített helyen játéklabdák garmada volt, ami arra várt, hogy kiosszák őket. Ezt a pontot mi már nem vártuk meg.

 Megérkezésünk napját járkálással, tengeri fürdéssel és a helyi turistairodák felkutatásával töltöttük, hogy a sok itteni teendőnkhöz mihamarabb hozzáfoghassunk. Viszonylag hamar sikerült is nyélbe ütnünk az első két túrát: egy két napos túrát Cabo de la Vela-ba és egy öt napos elveszett város (Ciudad Perdida) kutatást. És tervezünk egy nap búvárkodást is, amit Ádám lehet, hogy kipróbál… (Judit).

Előbbiről már vissza is érkeztünk. Cabo de la Vela a La Guajira félszigeten fekvő falu. Ez a félsziget Kolumbia legészakabbi pontja és Venezuelával határos. Érdekessége, hogy jó része sivatagos terep.

A túra felemásra sikeredett, ugyanis a vezetőnk nem bizonyult túl hasznosnak. Magától nem mesélt semmiről és gyakorlatilag végighajkurászott bennünket a különböző célpontokon. Ennek ellenére szép és érdekes helyeket jártunk és a sivatagos területen élő bennszülöttek életébe is egy pici bepillantást nyerhettünk. Útitársaink a vezetőn kívül egy háromtagú kolumbiai család volt. Nagyon örültek, hogy magyarokat látnak, mert még persze soha nem találkoztak ilyennel, sőt, elképzelni nem tudták, merre van az ország. Mondjuk Ausztria és Ausztrália megkülönböztetése is nehezükre esett. A néni mindig mindent és mindenkit leszólt, evés közben csámcsogott, szívta a fogát, és a kézzel halevés után nem megtörölte a zsíros kezét, hanem inkább egyenletesen eloszlatta a zsírt a két kezén. A bácsi aranyos volt, mindig mindent kiszámolt és megszámolt (pl. a szénszállító vonat 148 kocsiját), és hosszú monológokat tartott nekünk, hiába nem értettük. A lányukkal semmi gond nem volt, bár úgy tűnt, néha kicsit kellemetlennek érezte a szülei megnyilvánulását.

Először egy sópárló telepre mentünk el, ahol elég nyomorúságos körülmények közt dolgoznak az emberek, főleg bennszülöttek. Ez után vettük célba Cabo de la Vela-t, ahol a szállásunk is volt. Megmásztuk a „cukorsüveg-hegyet”, ahonnan szép kilátás nyílt az óceánra, a sziklás-homokos partra és a sivatagra is.

Ezután következett egy giccses naplemente a végtelen óceán felett.

A bennszülöttek elképesztő körülmények között élnek, jobbára fadeszkákból összeütött faviskókban, és függőágyban alszanak. A mi hálótermünk is egy kis faviskó volt, teljesen ablak nélkül, kb. 8 méterre a tengertől. Szerencsére szúnyog nem volt egy szál sem, úgyhogy még háló sem kellett a függőágyakra.

Másnap, visszafelé menet keresztülmentünk Uribián, a bennszülöttek legnagyobb városán. Itt rajtunk kívül tényleg mindenki jó sötét bőrrel rendelkezett és a legjellemzőbb közlekedési eszköz a bringás riksa. Útba ejtettük még Riohacha-t is, aminek szép, pálmafás tengerpartja van.

Holnap indulunk is tovább a következő túrára, itt töltjük a karácsonyt is. Ez már keményebb lesz, mert nekünk is oda kell tennünk magunkat, nem fognak csak úgy, az egyik helyről a másikra fuvarozni. Három nap felfelé menet lesz és kettő lefelé. Az út nagy része esőerdőben megy. De igazi kiadós eső állítólag nem várható.

Megérkeztünk Bogota-ba. A reptéren várt minket Nancy, Giovanni felesége. Giovannit még 2002-ből ismerem (Judit) a madridi ösztöndíjas utamról, egy koleszban laktunk. Nancy elvitt minket autóval a hostelbe, és kaptunk tőle egy helyi mobilt is, hogy ha bármi van, tudjunk nekik telefonálni. Azért a környék, ahol keresztül vitt minket, elég félelmetes volt, és nem ajánlotta, hogy sötétedés után kilépjünk az utcára. A hostel a városközpontban van, a neve: Hostel Lima Limón. Mindketten azt hittük, hogy Peru fővárosáról nevezték el, de kiderült, hogy a lima limón egy igen népszerű, citromos alkoholos ital. Nagyon kedves kis hely, zegzugos, tele színekkel, és egy aranyosnak tűnő, de kicsit bolond macskával, aki bárkit lábszáron harapott, aki megsimogatta. Ő a ház ura, mindig valahol lustálkodik, befekszik valakinek az ágyába vagy elfoglalja a legkényelmesebb fotelt. Amikor csöngetnek, odaszalad, és amikor kinyílik az ajtó, mindig ő lép ki rajta először…

Első nap délelőtt kicsit sétálgattunk a környéken, hangulatos színes utcák, mindenhonnan szól a salsa. Sok a kóbor kutya (Ádám: szinte elhanyagolható Peruhoz és Bolíviához képest). Tele volt emberekkel az utca, és egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. 10-től részt vettünk egy két órás ingyenes városnéző túrán, ami rendkívül unalmas volt. Egy órán keresztül álltunk egy helyben, és a főtér épületeinek történetét hallgattuk. A főtér képe elég kaotikus, bármikor is jár arra az ember. A közepén egy sátortábor van, ami egy politikai demonstráció része. Tőle nem messze egy másik csoport állomásozik, a felirat szerint az egyik kegyetlen gerilla csapattal szimpatizálva. Ezen kívül sok a hajléktalan koldus és folyamatosan keresztülfeszítenek jól öltözött katonatiszti egyenruhások. És koradélután megjelennek a lufi árusok.

Ez a kép a reggel fél tízes állapotokat örökíti meg. Még csak a sátor tábor és a rengeteg galamb van jelen:

Aztán egy órát sétáltunk a csoporttal a kormányzati negyedben, ami kb. 500 m megtételét jelentette. A csoportban volt 2 lengyel fiú, egy ausztrál pár és egy japán fiú. A túra végeztével elhatároztuk, hogy együtt hódítjuk meg a város fölé magasodó 3150 m magas hegy tetején álló Montserrat nevű templomot. Sajnos gyalog nem tudtunk felmenni, mert keddenként lezárják, így csak a felvonóval jutottunk fel, ami hihetetlen meredeken ment fel majdnem 1000 métert úgy 2 perc alatt. Persze mire felértünk befelhősödött a város, és nem sokat láttunk, de még így is gyönyörű volt. Bogota magas hegyekkel van körülvéve, gyönyörű a fekvése.

Nem sokkal azután, hogy felértünk, már a velünk nagyjából egy magasságban álló Jézus-szobrot ostromolták a sűrű felhők:

A külföldi csapattal beültünk ebédelni egy étterembe, ami lenyűgöző volt, mert rendelés után kb. 3 perccel mind a 7 teljes tál főétel frissen elkésztve az asztalon volt. Nem igazán értettük, ezt hogyan csinálták, de minden finom volt és végül is az a lényeg. A Montserrat után mi ketten leváltunk a többiekről és végigsétáltunk az egyik főutcán, amin mint egy piacon, mindent árultak.

A legjobban az tetszett nekünk, hogy az utcán vannak a „telefonos emberek”, akikhez láncon van erősítve 1-6 mobiltelefon, amiről lehet telefonálni. Odamész, mondod a számot, és használhatod a telefont, majd kifizeted a percdíjat.

A város általában véve elég randa és lepattant, még az óvárosi részek is. A kevésbé központi részek pedig egészen lehangoló épületekkel van teleszórva.

Ma délelőtt megnéztük a város leghíresebb múzeumát, a Botero múzeumot. Fernando Botero még ma is élő (ugyan New Yorkban) festő-szobrász művész, Kolumbia büszkesége. A képek/szobrok igen sajátos stílusúak ugye, kedvencünk volt a Mona Lisa sajátos feldolgozása…

Külön említést érdemel a háttérben látható épp kitörő vulkán!
A saját művein kívül Picasso, Miró, Dalí, Matisse, Chagall, Renoir, Degas festmények is voltak, teljesen megdöbbentünk rajta. A múzeum egyébként ingyenes volt…

Utána taxit fogtunk és kimentünk Giovanniékhoz, akik ebéddel vártak minket. A város egy viszonylag távoli részén laknak, egy nagy apartmanban. Eszméletlen finom kaját szolgált fel a bejárónő, és bajban is voltunk, mert ugye ha dicsértük a kaját, akkor a bejárónőnek kellett volna dicsérni, aki a konyhában tett-vett és kiszolgált… Jó sokat beszéltünk spanyolul, és meg kell hagyni, hogy Ádám nagyon ügyesen beszél (Judit). Ebéd után Giovanni elvitt minket a közeli egyetemi természettudományi múzeumba, ami kb. 5 percre volt, de ezalatt az 5 perc alatt sikerült szarrá ázni az első trópusi esőnkben… Szerencsére volt kézszárító a wc-ben, ami részben segített megelőzni a megfázást. A kiállítás viszonylag szánalmas volt, és nem értettük, hogy kerül pl. ázsiai kobra a Kolumbia biodiverzitás részlegbe, de azért láttunk 1-2 érdekes állatot. Gyorsan végigfutottuk és aztán fogtunk volna egy taxit hazafelé, csakhogy egyetlen sem állt meg nekünk… Ekkor Judit látni vélte az egyik „Colectivo” nevezetű buszon (amit leint az ember az utcán, felszáll, majd ha le akar szállni, szól, és megáll a busz akárhol) a hostel régiójának a nevét. Már egy ideje zötykölődtünk rajta, amikor kezdett gyanús lenni, hogy esetleg rossz irányba visznek. Ki is derült, hogy bizony nem Candelaría, hanem Galería volt a busz elején… Úgyhogy végül megint taxi lett a dologból. A taxi azért elég olcsó, délben vagy 30 percig vitt minket a sofőr, és végül kb. 1000 Ft-ot fizettünk.

Holnap reggel irány a Karib-tenger, és Santa Marta.

Ismét az amszterdami reptérről következik az első bejelentkezés. Az indulás rögtön jól kezdődött. Már a taxiban ülve kókadozunk a hajnali fél hetes indulásunkhoz, amikor fél ötkor érkezik mindkettőnknek egy SMS, miszerint a járatunk csak 11.55-kor indul, elnézést kérnek a változtatásért. Bosszankodunk, hogy ezek szerint tízig aludhattunk volna… Mondjuk gyanús volt, hogy Géza, a taxisofőr okos telefonján futó járatinformációs programban nyoma sem volt a késésnek… A reptéren szerencsére kiderült, hogy ez csak az Amszterdamból induló járatra vonatkozott és mindössze fél órás csúszást jelent. Még szerencse, hogy nem fordítottuk vissza a taxit Budapesten, hogy aludjunk még kicsit.

A repülőn előttünk két magyar néni ült, akik magyarul próbálták a KLM légi-utaskísérőnek elmondani, milyen italt kérnek. Az egyik így: „víííííz”. A másik így: „kicsi kááávééé”. A holland nő szegény akárhogy igyekezett, nem értett magyarul, úgyhogy segítségére siettünk, és lefordítottuk. A nénik vérig voltak sértődve persze. És amikor a pilóta angolul mondta be, hogy miért kell még kicsit ülni a gépen, holott már leszálltunk, akkor a nénik hőbörögtek: „miért nem lehet valami érthető nyelven beszélni?”

Szóval megkezdődött az újabb dél-amerikai túra, ezúttal Kolumbiába. És ezúttal egy útitárssal Judit személyében. Következő állomás Panamaváros, majd Bogota. Onnan jelentkezünk újra.

És akkor a szokásos indulós hátizsák „selfie”:

Utam több mint egy hónapja véget ért, itt az ideje, hogy lezárjam végre a blogot mielőtt elhalványulnának az élmények, emberek, helyek, ízek, színek, satöbbik a hétköznapok sűrűjében.

Az út annyi látványosságot nyújtott, amit előre nem is mertem volna elképzelni, és amit ilyen rövid idő alatt talán nem is lehet igazán befogadni, megélni.  Jártam az Amazonas őserdejében, az Andok kies és kietlen hegyvidékein, az inkák kulturális gócpontjaiban, a Machu Picchun, a világ egyik legmélyebb kanyonában, megmásztam életem első hatezres hegyét, hajóztam a világ egyik legmagasabban fekvő taván, jártam a világ legmagasabban fekvő fővárosában és városában, a világ legnagyobb só-sivatagában, a világ legszárazabb sivatagában, elképesztő méretű gleccsereknél, Patagónia valószerűtlen tájain, és végül Magyarország lakosságánál is több embert eltartó városban. Őrület! De ami még elképesztőbb: az olcsó és szénhidrátban gazdag kajának köszönhetően felszedtem pár kilót és pocakot eresztettem… (aggodalomra azonban nincs ok, azóta már lefociztam)

Dél-Amerika hosszabb elemezgetése helyett inkább csak pár dolgot említenék meg, amiről a legtöbbet kérdezgettek itthon. (aki egy kis Dél-Amerika boncolgatásra vágyik, annak ajánlom Szabi-kolléga írását)

Közbiztonság: szerintem sokkal jobb, mint amilyennek itthon jellemzően elképzeljük. Nekem semmi komolyabb problémám nem akadt, persze lehet, hogy csak mázlim volt. Nem egy egyedül utazó lánnyal találkoztam utam során, akik szintén biztonságosnak ítélték utazásukat.

A kedvenc helyeim: Amazónia, az általam eddig látott legcivilizálatlanabb lakosságával; Cuzco, a város elhelyezkedése, szép épületei, terei és gazdag kultúrája miatt; Sud Lípez, a „Földönkívüli” tájaival; és természetesen Patagónia, zord időjárásával és tájaival.

Utam 82 napja alatt 38 különböző ágyban/sátorhelyen aludtam, amiben nincsenek benne az éjszakai repülések és buszozások. Átlagosan kb. 1880 méteren aludtam, a „legmagasabb” hónapban 3300 méter körül. A legmagasabb éjszakázás 5200 méteren volt, a Chachanin.

Amihez hozzászoktam kint annyira, hogy itthon újra furcsa legyen: a WC papírt a csészébe kell dobni; még egy palack ásványvízért is be kell térni egy boltba, nincsenek az utcán, pár méterenként sorakozó bódék, ahol szinte minden szükséges megvásárolható; saját térben lehet élni és ágyban aludni; bármikor lehet meleg vízzel zuhanyozni; a zenékben nincs se pánsíp szó, se állandó „eso” bekiáltás, se „corazon” minden versszakban; dudaszó alig van az utcákon és a zebrán való átkelést sem kell túlélőtúraként megélni.

Egyelőre ennyi. Remélem sikerül hamarosan visszajutnom a kontinensre, mert van ott még bőven mit bejárni...

Minden rendszeres és alkalmi olvasónak köszönöm az érdeklődést, remélem ti is eljuttok egyszer ezekre a vidékekre vagy azokra, ahova leginkább vágytok!

Fin

Túrám utolsó színhelye Buenos Aires volt. Négy és fél napom volt a 12 milliós városra.... Eleve lehetetlen vállalkozás és már nem is akartam magam agyonhajtani így a végén, úgyhogy az itt leírtak inkább csak ízelítőül szolgálhatnak a benyomásaim alapján. (képek itt)

Mint sok-sok más dél-amerikai város (lásd pl. Potosi, Valparaiso), Buenos Aires is valaha egy gazdag, fényűző város volt, mára azonban sokat vesztett egykori hírnevéből és pompájából. Az utolsó komoly megrázkódtatás a 2001-es államcsőd volt, ami rengeteg embert rántott szegénységbe. Ez a mai napig is megfigyelhető, például sok a hajléktalan és a kéregető. Míg Peruban és Bolíviában meglepő módon nemigen lehetett koldulókkal találkozni, addig az első Buenos Aires-i vacsorám alkalmával 9-10 ember jött oda hozzánk. Volt kisfiú, aki 3 labdával zsonglőrködött (minden harmadik alkalommal az egyik labdája elgurult az asztalok között), volt aki az itthoni Fedél Nélkül nevű lapnak megfelelő újságot árulta és volt, aki az utolsó pizzaszeletünkre ácsingózott.

Az egykori gazdagság pedig például a számtalan francia stílusban épült lakóházban figyelhető meg. Sok helyütt a belvárosban mintha Párizsban, Bécsben, vagy az Andrássy úton járna az ember. Sok épület szépen karban van tartva, sok viszont kezd romossá válni.

Amit képtelenség nem észrevenni a belvárosban sétálgatva, az a tüntetések gyakorisága. Minden napra jut 3-4 kisebb-nagyobb megmozdulás, amik miatt a hét jelentős részében lezárják a centrum központi utcáit, sugárútjait. Többek közt a világ legszélesebbnek tartott sugárútját, ami annyira széles, hogy egy biciklizés alkalmával menet közben nem voltunk benne biztosak, hogy átérünk-e egy zöld alatt.

A tüntetések általában békések (bár a jobb alsó elég baljósnak tűnt) és mivel annyi van belőlük, jellemzően még a helyiek sem tudják, hogy melyik miről szól. Mindenesetre a hosszú időn át tartó katonai diktatúrák miatt úgy gondolják, hogy a demokrácia fontos része a szabad véleménynyilvánítás, így egyáltalán nem korlátozzák a tüntetéseket. A kormánypártok által uralt média viszont jellemzően vagy nem számol be róluk vagy elbagatelizálja azokat.

A mára már történelmet írt tüntetés minden csütörtökön zajlik, immáron 35 éve. A város főterén egy szobor körül köröznek idős és még idősebb nénikék, akik az 1976-82 között dúló diktatúra alatt eltűnt gyerekeikről, unokáikról követelnek információt.

A diktatúra végét az 1982-es falklandi háború hozta meg, ami a mai napig is teljesen beégett az argentinok agyába. Lépten-nyomon előkerül a téma és az iskolákban használt térképek a mai napig argentin területként tüntetik fel a szigeteket...

A bal felső kép még Patagóniában készült, a chilei határon. Az első dolog, amivel tehát találkozik az ember Argentínában az az, hogy "a Falkland-szigetek Argentínáé". A jobboldali képek az elnöki palotában készültek, míg a bal alsó emlékhely a városközpontban van.

A dolog aktualitását jelzi, hogy egy fiatal, különben teljesen laza idegenvezetőt sikerült vérig sértenem azzal a kérdésemmel, hogy miért olyan fontos az a pár sziget ott lent, a messzi délen. És e heti hír, hogy az elnökasszony újsághirdetésekben (?!) követeli vissza a szigeteket a britektől.

A múltba való állandó visszanézés mellett azért a modern fejlődés is megtalálható Buenos Airesben. Puerto Maderno negyed engem leginkább Melbourne belvárosára emlékeztetett a sok felhőkarcolójával és a folyómenti méregdrága üzleteivel, éttermeivel.

A tüntetés- és Falkland-mánia mellett Evita és a tangó is mindenütt jelen van. Evita egykori dolgozószobája ma már kiállításként funkcionál az elnöki palotában és a legszélesebb sugárúton is naponta találkozhat vele az ember.

Tangó-show-val pedig rendszeresen találkozhat az ember a turisztikusabb helyeken, de az értők szerint ezek távol állnak az igazi tangótól. A képen látható fess fiatalember például a nap nagy részében pincér és a kb. 15 perces show-k idejére vedlik át vérbeli táncossá.

Szerencsére, szintén az értőknek köszönhetően, volt alkalmam eljutni Szabival (volt évfolyamtárs, aki szintén a kontinenst járja) egy milongára, ahol a helyiek ropták. Fura módon a táncosok többsége 60 év körüli vagy feletti volt, úgyhogy alighanem a hőskor szereplőit láthattuk.

Végül essen szó Recoleta híres temetőjéről, ahol Evita is nyugszik - mint megtudtuk, igencsak kalandos út után. A temető engem leginkább egy felhőkarcolós belvárosra emlékeztetett, ugyanis rendkívül magas és díszes mauzóleumok követik egymást sűrű sorokban, amiket kis "utcácskák" választanak el. A mauzóleumok szintén a város egykori gazdagságáról árulkodnak, van akinek egy komplett Mátyás-templom utánzat jutott:

Összegezve a tapasztalatokat: ennyi idő alatt csak bele-bele tudtam kóstolni a városba, annak is csak pár híresebb negyedébe. De aki szereti a városokat, annak érdemes ellátogatnia oda, mert sok érdekességet és meglepetést tartogat ez a nagyon is európai dél-amerikai metropolisz.

Négy és fél nap Buenos Aires után, hamarosan indulok haza. Ezzel véget ér a dél-amerikai kaland. A városról szóló bejegyzés egyelőre várat magára, túl intenzívek voltak az itteni esték a blogoláshoz...

Úgyhogy ezúttal csak Kellemes Ünnepeket kívánok minden olvasónak!