mañana

Túrám utolsó színhelye Buenos Aires volt. Négy és fél napom volt a 12 milliós városra.... Eleve lehetetlen vállalkozás és már nem is akartam magam agyonhajtani így a végén, úgyhogy az itt leírtak inkább csak ízelítőül szolgálhatnak a benyomásaim alapján. (képek itt)

Mint sok-sok más dél-amerikai város (lásd pl. Potosi, Valparaiso), Buenos Aires is valaha egy gazdag, fényűző város volt, mára azonban sokat vesztett egykori hírnevéből és pompájából. Az utolsó komoly megrázkódtatás a 2001-es államcsőd volt, ami rengeteg embert rántott szegénységbe. Ez a mai napig is megfigyelhető, például sok a hajléktalan és a kéregető. Míg Peruban és Bolíviában meglepő módon nemigen lehetett koldulókkal találkozni, addig az első Buenos Aires-i vacsorám alkalmával 9-10 ember jött oda hozzánk. Volt kisfiú, aki 3 labdával zsonglőrködött (minden harmadik alkalommal az egyik labdája elgurult az asztalok között), volt aki az itthoni Fedél Nélkül nevű lapnak megfelelő újságot árulta és volt, aki az utolsó pizzaszeletünkre ácsingózott.

Az egykori gazdagság pedig például a számtalan francia stílusban épült lakóházban figyelhető meg. Sok helyütt a belvárosban mintha Párizsban, Bécsben, vagy az Andrássy úton járna az ember. Sok épület szépen karban van tartva, sok viszont kezd romossá válni.

Amit képtelenség nem észrevenni a belvárosban sétálgatva, az a tüntetések gyakorisága. Minden napra jut 3-4 kisebb-nagyobb megmozdulás, amik miatt a hét jelentős részében lezárják a centrum központi utcáit, sugárútjait. Többek közt a világ legszélesebbnek tartott sugárútját, ami annyira széles, hogy egy biciklizés alkalmával menet közben nem voltunk benne biztosak, hogy átérünk-e egy zöld alatt.

A tüntetések általában békések (bár a jobb alsó elég baljósnak tűnt) és mivel annyi van belőlük, jellemzően még a helyiek sem tudják, hogy melyik miről szól. Mindenesetre a hosszú időn át tartó katonai diktatúrák miatt úgy gondolják, hogy a demokrácia fontos része a szabad véleménynyilvánítás, így egyáltalán nem korlátozzák a tüntetéseket. A kormánypártok által uralt média viszont jellemzően vagy nem számol be róluk vagy elbagatelizálja azokat.

A mára már történelmet írt tüntetés minden csütörtökön zajlik, immáron 35 éve. A város főterén egy szobor körül köröznek idős és még idősebb nénikék, akik az 1976-82 között dúló diktatúra alatt eltűnt gyerekeikről, unokáikról követelnek információt.

A diktatúra végét az 1982-es falklandi háború hozta meg, ami a mai napig is teljesen beégett az argentinok agyába. Lépten-nyomon előkerül a téma és az iskolákban használt térképek a mai napig argentin területként tüntetik fel a szigeteket...

A bal felső kép még Patagóniában készült, a chilei határon. Az első dolog, amivel tehát találkozik az ember Argentínában az az, hogy "a Falkland-szigetek Argentínáé". A jobboldali képek az elnöki palotában készültek, míg a bal alsó emlékhely a városközpontban van.

A dolog aktualitását jelzi, hogy egy fiatal, különben teljesen laza idegenvezetőt sikerült vérig sértenem azzal a kérdésemmel, hogy miért olyan fontos az a pár sziget ott lent, a messzi délen. És e heti hír, hogy az elnökasszony újsághirdetésekben (?!) követeli vissza a szigeteket a britektől.

A múltba való állandó visszanézés mellett azért a modern fejlődés is megtalálható Buenos Airesben. Puerto Maderno negyed engem leginkább Melbourne belvárosára emlékeztetett a sok felhőkarcolójával és a folyómenti méregdrága üzleteivel, éttermeivel.

A tüntetés- és Falkland-mánia mellett Evita és a tangó is mindenütt jelen van. Evita egykori dolgozószobája ma már kiállításként funkcionál az elnöki palotában és a legszélesebb sugárúton is naponta találkozhat vele az ember.

Tangó-show-val pedig rendszeresen találkozhat az ember a turisztikusabb helyeken, de az értők szerint ezek távol állnak az igazi tangótól. A képen látható fess fiatalember például a nap nagy részében pincér és a kb. 15 perces show-k idejére vedlik át vérbeli táncossá.

Szerencsére, szintén az értőknek köszönhetően, volt alkalmam eljutni Szabival (volt évfolyamtárs, aki szintén a kontinenst járja) egy milongára, ahol a helyiek ropták. Fura módon a táncosok többsége 60 év körüli vagy feletti volt, úgyhogy alighanem a hőskor szereplőit láthattuk.

Végül essen szó Recoleta híres temetőjéről, ahol Evita is nyugszik - mint megtudtuk, igencsak kalandos út után. A temető engem leginkább egy felhőkarcolós belvárosra emlékeztetett, ugyanis rendkívül magas és díszes mauzóleumok követik egymást sűrű sorokban, amiket kis "utcácskák" választanak el. A mauzóleumok szintén a város egykori gazdagságáról árulkodnak, van akinek egy komplett Mátyás-templom utánzat jutott:

Összegezve a tapasztalatokat: ennyi idő alatt csak bele-bele tudtam kóstolni a városba, annak is csak pár híresebb negyedébe. De aki szereti a városokat, annak érdemes ellátogatnia oda, mert sok érdekességet és meglepetést tartogat ez a nagyon is európai dél-amerikai metropolisz.