mañana

Bogotából pár nap éppen elegendő volt számunkra, úgyhogy úgy döntöttünk mielőbb szabadulunk onnan és végül az eredetileg tervezett Villa de Leyva helyett a tengerpart mellett döntöttünk. És mivel kiderült, hogy busszal sokkal hosszabb az út, mint eredetileg gondoltuk, végül foglaltunk két repülőjegyet Santa Marta-ba. Így aztán pillanatok alatt a hegyek közül a Karib-tengernél találtuk magunkat, ahol rögtön a reptéren megcsapott bennünket a hőség és a pára. Taxi helyett úgy gondoltuk, hogy szerencsét próbálunk és felszálltunk a helyi buszra (ez volt életünk eddigi legolcsóbb reptéri transzfere, kb. 190 HUF). Persze nem is volt olyan gyors, mint a taxi, mert két kisvárosba is betért és szokás szerint ahol épp valaki fel vagy le akart szállni, ott megálltunk. De nagyon szórakoztató volt és egész közel a hosztelünkhöz le tudtunk pattanni a buszról.

Santa Marta egy viszonylag kis város viszont elképesztő nyüzsgés van egész nap. Bogotához hasonlóan itt is van egy utca, ahol megy a zsibvásár és a legkülönfélébb felesleges dolgok beszerezhetőek. Itt is nagy erőkkel készülnek az ünnepekre, fel is díszítették az összes közparkot. Mivel itt se a hópehely, se a rénszarvas nem megszokott jelenség, a dekoráció inkább a helyiek által könnyen értelmezhető dolgokból áll, mint pl. medúza, csikóhal, vitorlás hal, tengeri csillag, pálmafa.

A főtéren gyerekeknek szóló műsorhoz is volt szerencsénk. Igaz 9-kor kezdődött, és kizárólag angol karácsonyi dalok szóltak playback-ben, amire rövid sortos lányok és kuktának öltözött fiúk táncoltak. Rengeteg kisgyerek nézte őket, mert a színpad mellett egy bekerített helyen játéklabdák garmada volt, ami arra várt, hogy kiosszák őket. Ezt a pontot mi már nem vártuk meg.

 Megérkezésünk napját járkálással, tengeri fürdéssel és a helyi turistairodák felkutatásával töltöttük, hogy a sok itteni teendőnkhöz mihamarabb hozzáfoghassunk. Viszonylag hamar sikerült is nyélbe ütnünk az első két túrát: egy két napos túrát Cabo de la Vela-ba és egy öt napos elveszett város (Ciudad Perdida) kutatást. És tervezünk egy nap búvárkodást is, amit Ádám lehet, hogy kipróbál… (Judit).

Előbbiről már vissza is érkeztünk. Cabo de la Vela a La Guajira félszigeten fekvő falu. Ez a félsziget Kolumbia legészakabbi pontja és Venezuelával határos. Érdekessége, hogy jó része sivatagos terep.

A túra felemásra sikeredett, ugyanis a vezetőnk nem bizonyult túl hasznosnak. Magától nem mesélt semmiről és gyakorlatilag végighajkurászott bennünket a különböző célpontokon. Ennek ellenére szép és érdekes helyeket jártunk és a sivatagos területen élő bennszülöttek életébe is egy pici bepillantást nyerhettünk. Útitársaink a vezetőn kívül egy háromtagú kolumbiai család volt. Nagyon örültek, hogy magyarokat látnak, mert még persze soha nem találkoztak ilyennel, sőt, elképzelni nem tudták, merre van az ország. Mondjuk Ausztria és Ausztrália megkülönböztetése is nehezükre esett. A néni mindig mindent és mindenkit leszólt, evés közben csámcsogott, szívta a fogát, és a kézzel halevés után nem megtörölte a zsíros kezét, hanem inkább egyenletesen eloszlatta a zsírt a két kezén. A bácsi aranyos volt, mindig mindent kiszámolt és megszámolt (pl. a szénszállító vonat 148 kocsiját), és hosszú monológokat tartott nekünk, hiába nem értettük. A lányukkal semmi gond nem volt, bár úgy tűnt, néha kicsit kellemetlennek érezte a szülei megnyilvánulását.

Először egy sópárló telepre mentünk el, ahol elég nyomorúságos körülmények közt dolgoznak az emberek, főleg bennszülöttek. Ez után vettük célba Cabo de la Vela-t, ahol a szállásunk is volt. Megmásztuk a „cukorsüveg-hegyet”, ahonnan szép kilátás nyílt az óceánra, a sziklás-homokos partra és a sivatagra is.

Ezután következett egy giccses naplemente a végtelen óceán felett.

A bennszülöttek elképesztő körülmények között élnek, jobbára fadeszkákból összeütött faviskókban, és függőágyban alszanak. A mi hálótermünk is egy kis faviskó volt, teljesen ablak nélkül, kb. 8 méterre a tengertől. Szerencsére szúnyog nem volt egy szál sem, úgyhogy még háló sem kellett a függőágyakra.

Másnap, visszafelé menet keresztülmentünk Uribián, a bennszülöttek legnagyobb városán. Itt rajtunk kívül tényleg mindenki jó sötét bőrrel rendelkezett és a legjellemzőbb közlekedési eszköz a bringás riksa. Útba ejtettük még Riohacha-t is, aminek szép, pálmafás tengerpartja van.

Holnap indulunk is tovább a következő túrára, itt töltjük a karácsonyt is. Ez már keményebb lesz, mert nekünk is oda kell tennünk magunkat, nem fognak csak úgy, az egyik helyről a másikra fuvarozni. Három nap felfelé menet lesz és kettő lefelé. Az út nagy része esőerdőben megy. De igazi kiadós eső állítólag nem várható.