mañana

Erős hetem volt, ostromoltam csúcsokat, kergettem a kék foltokat a felhős égen, komoly meteorológiai megfigyeléseket végeztem, ápoltam a mexikói külkapcsolatokat, és a hét végére megoldottam a Fitz Roy kérdést is.

Patagóniában utolsó állomásom El Chalten volt, ahol egy egész hetet töltöttem. (képek itt)

Talán egész utam során ez volt a leghosszabb "egyhelyben tartózkodás". Mint később kiderült, ez jó húzás volt, ugyanis rövid idő alatt esélyes, hogy az ember nem látja a fő látnivalókat.

A városon látszódik az erőteljes fejlődés: mindenfelé épülő, szépülő hotelek, kávézók, vendéglők. Pár éve megépült az autóút is, ami immáron civilizált módon köti össze El Calafate-val. Valószínűleg pár év múlva egészen máshogy fog kinézni a város, mint ma. Remélhetőleg autóutakat vagy felvonókat nem építenek majd, hogy könnyebben el lehessen érni a csúcsokat; az ugyanis szerintem sokat rontana a mostani természetközeli állapotokon (lásd pl. Svájc egyik gyöngyszemét, az Aletschgleccsert, ahova ma már akár magassarkúban vagy makkos cipőben is fel lehet jutni).

Franciákkal és németekkel már Torres del Paine-ban és El Calafateban is sokkal találkoztam, viszont El Chaltenben drasztikusan megnőtt a franciák és főleg a svájciak száma. Ezt jó jelnek vettem, mert ha ők hajlandóak ilyen nagy számban idáig eljönni az Alpok közelsége ellenére, akkor az azért jelenthet valamit.

Mint már említettem, El Chalten Argentína túrázó fővárosa és itt található Patagónia két sztárja is: Cerro Torre és Fitz Roy. Nincs túl magas csúcsokról szó (háromezer párszáz), viszont a formájuk és környezetük teszik őket híressé. A hegymászókat pedig komoly kihívások elé állítják - van, hogy évente csak páran tudják meghódítani a Fitz Roy-t. Ez főleg az időjárás miatt van így, amely meglehetősen kiszámíthatatlan és kíméletlen a mászókkal, túrázókkal, ugyanis nagyrészt felhők úsznak vagy ülnek a csúcsok körül. Sok túrázó, aki csak pár napot szán El Chaltenre, nem is jár sikerrel és úgy távozik, hogy csak képeslapokról ismeri a hegyeket. Így járt például mexikói szobatársam is, aki négy napot töltött a városban és csak a felhők kémleléséig jutott - két napon neki se indult a hegyeknek, mert reménytelennek ítélte a helyzetet; mint később kiderült, teljes joggal...

Nekem nagy szerencsém volt, ugyanis az utolsó három napom kedvező időben telt és végül mindkét sztár előkerült. Addig viszont én is mindig lukra futottam és csak a csúcsok vélt helyét bambulásztam a ködben, felhőkben. Errefelé nem nagyon lehet megjósolni, hogy mikor és hol tisztul, felhősödik, esik vagy havazik majd. A Torre és a Fitz Roy ráadásul mintha direkt bevonzanák a felhőket, sőt, gyakran maguk termelik is. A meteorológiai előrejelzések mindenesetre csak ritkán találták el a valós helyzetet, úgyhogy saját megfigyelésekhez folyamodtam. Például feltűnt, hogy este 8 körül az éttermek vendégei rendszeresen kipattannak az utcára és lelkesen fényképeznek Fitz Roy irányába. Úgyhogy a negyedik napomon úgy taktikáztam, hogy egész nap a hosztelben lebzseltem és csak fél ötkor vágtam neki a Fitz Roy kilátójának. A taktika majdnem bejött, az ég megint elkezdett tisztulni estére, de csak idáig jutott:

Vagyis gyakorlatilag semeddig. Ezt azonban sokáig nem tudtam és lelkesen vártam, hogy a kép közepe táján látható csúcs kitisztuljon, azt vélvén Fitz Roy-nak. Csak mintegy órával azután, hogy a hidegben és szélben ácsingóztam a kilátóban, hogy teljesen előbukkanjon a "Fitz Roy", láttam meg egy táblán, hogy az csak a Poincenot, 300 méterrel Fitz Roy alatt. Az igazi Fitz Roy, amit sokáig észre sem vettem (képen Poincenottól jobbra), teljesen be volt burkolva. Ez a baki persze azért fordulhatott elő, mert előre nem akartam megnézni a városban kapható képeslapokat, hogy az újdonság erejével hathassanak rám a csúcsok. Így aztán azt sem tudtam, hogy néz ki a Fitz Roy...

A legbiztosabb meteorológiai megfigyelésnek azonban az bizonyult, hogy melyik este indulnak neki az addig csak hosztelekben és vendéglőkben bandázó hegymászók. Akkor ugyanis másnap tuti meg is jött a jó idő!

Azért szerencsére a csúcsokon kívül is volt sok látnivaló az első napokon, például második nap a mexikói sráccal megközelítettük a gyönyörű Torre gleccsert:

Az első komoly "csúcstámadást" az ötödik napomon indítottam meg. Lago de los Tres-hez, egészen a Fitz Roy aljához fel lehet túrázni. Az utolsó óra kőkemény kaptatás meredeken felfelé, még a Salkantay-t és Chachanit megjárt combjaim is megszenvedték rendesen. De megéri az erőlködés, ugyanis fenn egészen elképesztő a látvány. Amikor fenn voltam, a Fitz Roy szokásához híven reménytelenül a felhőkben ült, de még így is földöntúli volt a látvány. A svájci túrázók a kilátó domb tetején üldögélve bevallották, hogy ilyen vad táj még náluk sincsen és ezért érdemes volt idáig utazni.

Hatodik napomon másodszor, tiszta időben vágtam neki Cerro Torre-nak. Mire odaértem, befelhősödött. És közben látni lehetett, hogy a túloldalon a Fitz Roy teljesen felhőmentes... A kiszúrás ráadásul az, hogy Torre-nál különben gyönyörű idő volt (két órát napoztam, szundítottam a tónál), csak épp a csúcsokból nem látszódott semmi.

Hetedik, utolsó nap aztán egészen váratlan esemény történt: reggel hatkor, amikor kinéztem az ablakon, egy darab felhőt sem láttam semerre. Úgyhogy hét előtt már az ösvényeken poroltam, hátha meg tudom előzni a felhőket. A választás ismét a Torre-ra esett (harmadik próbálkozás), mert a Fitz Roy kaptatójának ismételt megmászásához úgy éreztem már túl sok kilóméter van a lábamban. Már-már kiválasztottnak éreztem magam, hogy út közben a két hírességet egyszerre láthatom egyetlen felhő nélkül:

És ezúttal sikerrel is jártam a Torre tónál: ott tündököltek a csúcsok és a korai óra miatt mindössze négyen ámultuk teljes csendben a csúcsokat, a gleccsert és a tavat.

Kihasználva a jó időt, délután nekivágtam még egy csúcsnak, az egyetlennek, ahonnan egyszerre lehet látni a Torre-t és a Fitz Roy-t. Az ég természetesen kora délutánra teljesen befelhősödött, de ezúttal szerencsére bőven a hegyek fölött, úgyhogy "mindent" lehetett látni. Ez a túraútvonal valamiért nem túl népszerű és már késő is volt, mire felértem, így aztán itt is dermesztő csendben, mindössze hárman gyönyörködtünk a tájban.

E sorok már a Buenos Aires-be tartó gépen születnek, ahol négy és fél napom lesz visszaszokni a nagyvárosi élethez és a tüntetések hangulatához. Az utóbbi napokban sok a kormányellenes megmozdulás, állítólag Argentína ismét közelít az államcsőd felé, amire az egyetlen ésszerű megoldást a már bemutatott Kirchnerné kormánya abban látja, hogy hamis gazdasági adatokat közöl.

Mint azt egy korábbi bejegyzésemben említettem, sikerült a patagóniai nemzeti parkokban túrázókat három fő kategóriába sorolnom. Tegnap a Cerro Torre lábánál sikerült dokumentálnom is az elméletemet!

Az első képen a Patagónia-specialisták láthatóak. Mindenből profi cucc, ami véd széltől, esőtől, fagytól, vulkánkitöréstől és argentín inflációtól. Jellemző a leszegett fejjel való menetelés és a francia vagy német nyelv használata.

A második képen a hónapokig utazók csapata látható. Rövidgatyává cipzározható vagy oldalzsebes gatya, kapucnis pulóver és az elmaradhatatlan (valószínűleg Peruban vagy Bolíviában begyűjtött) fülrelógós-bojtos sapka. 

A harmadik csoport a túrázásra alkalmatlan túrázó. Az öltözék is ennek megfelelő: túrázásra alkalmatlan. Modellünkön fehér Adidas cipő, mandzsettagombos bőr kiskabát és farmer látható. Külön figyelmet érdemel a H&M zacskó, amiben másfél liter víz lötyög (állandó olvasók már tudják, teljesen feleslegesen). És a hölgy aranyra festett körmei nem is látszanak a képen...

Végül a negyedik kép, csupán bizonyítandó, hogy az első és a harmadik kép nem teljesen más időjárási körülmények közt készült - mint ahogy azt különben a képek sugallnák.

Végezetül egy gyöngyszem a 2013-as patagóniai nyár kollekciójából, szigorúan úszó jégtömbök esetére:

Miután visszatértem Puerto Natalesbe a Torres del Paine parkból, tartottam egy pihenőnapot, ami akkora semmittevéssel telt, hogy magam is megijedtem. A nap nagyjából annyiban merült ki, hogy a parkban megismert három amerikaival beültünk a "helyiek éttermébe" egy kiadós bárány steakre. Nem is csalódtunk, sőt, ételmérgezést sem kaptunk, mint az ausztrál (egynapos) túratárs ugyanebben az étteremben.

Másnap már nem volt lazsa: reggel 8-tól 5 órás buszút El Calafateba, immáron Argentínába! A határállomás épületében ott díszelgett az argentínok tacepaoja:

Argentínához közeledve egyre többet hallottam az ország politikai és pénzügyi rendszer visszásságairól, amiben nem kis része van a képen bazsalygó hölgyeménynek. A pénzügyi rendszer gondjainak egyik kézzel fogható jelét rögtön meg is tapasztaltam: képtelenség volt vasárnap készpénzhez jutni a városban. A turisták jó része körbe-körbe zarándokolt a kisvárosban, hátha talál egy automatát, amelyik hajlandó megkönyörülni készpénztelenségén. Egyik sem volt hajlandó... Így aztán én is csak a hosztelesek által nyújtott kápékölcsönnel tudtam eljutni a város fő (és gyakorlatilag egyetlen) látványosságához, a Perito Moreno gleccserhez (képek itt).

Lazsa most sem volt, reggel fél 8-kor volt az indulás és egy órányi szép tájakon való buszuzás után megérkeztünk egy kis kikötőbe, ahol opcionálisan hajóra lehetett szállni. Én éltem az opcióval és egy órát töltöttem a Lago Argentino vízén, a gleccser közvetlen közelében.

A képen a gleccser kisebb fele látható, a hajók csak ezen az oldalon közelítik meg a terepet.

És a fal közelebbről, a hajóról:

A hajóút előtt és elején szép napos idő volt, de aztán fokozatosan beborult és már nem is nagyon bukkant elő a nap.

A hajókázás után ismét felvett bennünket a busz és egy kis félsziget végében tett le, a gleccser óriási falával szemben.

(Egyébként a busznak is megvolt a maga tacepaoja; minden kétséget kizáróan a sokéves tapasztalat bölcsessége...)

A hatalmas fal folyamatosan morajlott és recsegett, pár percenként nagy robajjal kisebb-nagyobb jégdarabok szakadtak le a falról és hullottak a tóba.

A méreteket nehéz volt felmérni, megítélni; leginkább az nyújtott támpontot, hogy az egészen aprónak tűnő aláhulló darabok is hatalmas zajjal törtek le és csobbantak a vízbe. Nagyobb darabok esetén jó pár másodpercig tartott a dübörgés, a turisták legnagyobb örömére - amit a hölgyek gyakran még sikongatásokkal is jutalmaztak... Utólag utánaolvasva, a gleccser falának hossza 5 km és átlagos magassága 74 méter!

A gleccser egyébként Machu Picchut juttatta eszembe, ami elsőre furcsának hangozhat, de a hasonlóság annyiban merül csak ki, hogy mind a Machu Picchuról, mind a Perito Morenoról rengeteg képet láttam már az utam előtt, mégis, amikor a helyszínen álltam, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, annyira lenyűgöző látvány volt.

Estére "asado"-t hírdettek meg a hosztelben, ami nagyjából "nagy húszabálásnak" fordítható. Volt kolbász, hurka, csirke, bárány, marha. A helyi ÁNTSZ kedvéért, mutatóba némi saláta is volt azért - és a vendégek kedvéért persze sok sör és bor.

A nagy muri után nem sok alvás fért bele, ugyanis reggel 8-kor már indult is a buszom a 3 órára lévő El Chaltenbe, ahol e sorokat is pötyögöm. Itt lesz majd' egy hetem mielőtt visszatérek El Calafateba, ahonnan a gépem indul utolsó dél-amerikai állomásomhoz, Buenos Airesbe.

El Chalten "Patagónia kiránduló fővárosának" mondja magát. Fővárosnak ugyan elég picike a maga két fő utcájával és 500 állandó lakosával, mindenesetre tény, hogy Patagónia híres hegyei közül pár (pl. Cerro Fitz Roy és Cerro Torre) közvetlenül a városból elérhető, buszozás nélkül. Itt van Argentína legnagyobb gleccsere is, a Viedma, amelyikkel még vannak terveim a hét folyamán...

A dél-patagóniai kaland Punta Arenasban (Chile) kezdődött, ahova Santiagoból repültem. A város viszonylag nagy és a Magellán-szoros partján terül el. A szoros túloldalán már Tűzföld látszik, de oda idő hiányában most nem jutottam el. Az időjárás rögtön megmutatta milyen a patagóniai nyár: erős szél, hűvös és szemerkélő eső fogadott az első reggelemen.

Punta Arenas látványosságai közé tartoznak a környéken lakó pingvinkolóniák. Be is neveztem egy pingvinnéző körútra és másnap már indultam tovább Puerto Natalesbe, ami úgródeszka Patagónia talán leghíresebb nemzeti parkjához, Torres del Paine-hez (képek itt és egy egész használható térkép itt). Egy Punta Arenas környékbeli pingvincsorda pedig itt:

Puerto Natales sokkal kisebb és barátságosabb, mint Punta Arenas és a környék is nagyon szép: mindenfelé víz és havas hegycsúcsok. Érkezésem délutánján részt vettem egy előadáson, ahol minden információt elmondtak, amit csak tudni kell a parkról és a két közkedvelt túráról: a teljes körről és a W-ről. Előbbi 7-9 napig tart, utóbbi 4-5 nap alatt bejárható. A körhöz se időm, se megfelelő ruházatom nem volt, úgyhogy maradt a W teljesítése.

Az előadás után rögtön helyben lehetett bérelni felszerelést: sátor, "mínuszos" hálózsák, matrac, főző, gáz, konyha kitt. Hogy ne legyen vita a sátor minőségét illetően, kizavartak a szemközti parkba, hogy verjem fel és ellenőriztem. Egy kedves kutya megsajnált és odajött "segíteni" - de legalábbis szolidarítani.
Méretét tekintve, a sátor elvileg kétszemélyes volt, de én örültem, hogy egyedül laktam benne. A nagy hátizsákommal együtt épp elfértünk...

Majd kutyagoltam a tervezett 5 napra való kaját beszerezni. Reggelire müzli-féle, amit vízzel és tejporral elkeverve laktató katyvaszt kap az ember; ebédre sajt-szalámi, gyümölcs, szárított gyümölcs, cerbona szelet; vacsorára tészta valami szósszal. Estére összeállt a felszerelésem, nem tudtam lemérni, de lehetett vagy 12-14 kiló. Szerencsére vizet egyáltalán nem kell vinni a parkba, mert rengeteg folyó és patak van, és mindből lehet inni (a helyi vezetők szerint a világ legtisztább vizei).

A W túrát lehet keletről nyugatra és nyugatról keletre is teljesíteni. Mindkét opcióhoz tartozott egy-egy kétfős csapat (az előadáson találkoztam velük) amelyikhez csatlakozhattam. Végül a kelet-nyugat mellett döntöttem, mert az első napokra mondtak jó időt és kelet felől már az első napon el lehet jutni a Torresekhez, a park emblematikus kőoszlopaihoz.

Úgyhogy egy izraeli és egy ausztrál sráccal vágtam neki a távnak. A csapat kitűnő választásnak bizonyult, ugyanis a létszám napról napra fogyatkozott és a harmadik-negyedik napot már egyedül teljesítettem. Az ausztrál srác a túra előtti napon bekapott bárány steaktől (illetve valószínűleg az arra csattintott gombaszósztól) kapott ételmérgezést. Az első napot még végigküzdötte, de a második nap reggelén visszafordult. Az izraeli srác pedig egyszerűen nem bírta a nagyhátizsákos túrázást. Második napon óránként kb. 20 percet vártam rá, a nap végére pedig annyira kikészítette magát, hogy a harmadik nap reggelén feladta a küzdelmet. (Én meg eddig azt hittem, hogy az izraeli hadsereg a világ egyik legkeményebbike...)

Az első napon a W keleti szárát teljesítettük. A túra rögtön sátorveréssel és lecuccolással kezdődött, úgyhogy a hegyre csak kis cuccal kellett felkapaszkodni. Van egy olyan verzió is, hogy az ember mindent felvisz egy felső kempingbe és másnap napfelkelte előtt egy órával felkapaszkodik a csúcsra, hogy ott fagyoskodja át a napfelkeltét. Ezt mi kihagytuk és nem is bántuk, mert felhős hajnal volt másnap.

Az első nap rögtön megmutatta azt a természeti változatosságot, ami miatt annyira híres Dél-Patagónia. Az egyik oldalon csupasz, teljesen lekopott hegyoldal, a másikon sűrű erdő, majd egy éles határral elválasztva sziklás-sóderes hegyoldal és körbe havas hegyolal.

Az időjárással szerencsénk volt, végig napos idő volt, ami persze nem jelentett akadályt egy kis havazásnak a csúcson, a három oszlop alatt... 

Végig jellemző volt a sebesen vágtázó felhők látványa, úgyhogy a napos-felhős idő, a száraz-szemerkélő eső akár fél percenként váltogatta egymást.

Második napon végig hurcibáltuk a nagyhátizsákot, hogy eljussunk a W középső szárának a bejáratához, a French Valley-hez. Az időjárásra itt sem lehetett panaszunk, de sajnos épp elég felhős volt ahhoz, hogy ne lehessen jó fényképeket készíteni a tájról. Pedig balra a skót felföld volt látható, jobbra alpesi csúcsok sorakoztak, csak talán még vadabb, tagoltabb formákkal, középen pedig a latinos csengésű Nordenskjöld gleccsertó türkízkék vize (gondolom mindenkinek nyilvánvaló, hogy a lenti képen nem a Nordenskjöld látható).

A kempingben este összetalálkoztam a másik potenciális csapat tagjaival (svájci és ír lány), akik kitűnő állapotban voltak - szemben az én csapatom tagjaival... Este spontán matézás alakult ki egy háromtagú amerikai csapat sátránál. A srácok fél évet tanultak Argentínában, úgyhogy remekül kezelték a maté-eszközöket és be is avatták a tudatlanokat (pl. engem) a szertartás szabályaiba. Például csak akkor szabad megköszönni az italt, ha már nem kér többet az ember, különben a következő körből automatikusan kihagyják.

Harmadik napon a lányokhoz és az amerikaiakhoz csatlakozva cucc nélkül túráztunk fel egy folyó mentén a völgyben. Bal oldalunkon egy gleccserektől roskadozó hegyoldal:

Jobb oldalunkon vadra kopott, csipkézett tornyok. A csúcson pedig körbeveszik az embert a hegyek. 
Egyik oldalon:

Másikon:

A kempingbe visszatérve felvettük nagytáskáinkat és elváltak útjaink. Én nyugatra a Pehoe tó partjához, a többiek a Torres-ek lábához keletre. 2012 januárjában egy zseni leégette a W nyugati részének jelentős részét. Ehhez a területhez ezen a napon értem és ahogy előre mondták, döbbenetes látvány a még mindig hamuval teli talaj és fák rengetege.

Ezen a napon megérkezett a decemberi patagóniai szél, ami olyan erős, hogy simán ledönti az embert a lábáról. Az erős befújásoknál le kell guggolni, különben eldobja az embert. Nekem egyszer nagy zsákkal nem sikerült a mutatvány elég gyorsan és már csak a bokrok közt fogtam fel, hogy mi történt. Mint snowboardos a mély hóba süppedve, alig tudtam kikászálódni háttal feküdve, zsákkal a hátamon.

A szél olyan erős volt egész éjjel, hogy aludni csak alig-alig tudtam valamit a sátorban. A rudazat ugyanis folyamatosan lefeküdt és az arcomba simult. Ennek megfelelően másnap hajnalban minden sátorlakó karikás szemekkel szitkozódva kavargatta teáját.

A sátorverést és összeszedést ki kisebb, ki nagyobb szerencsével abszolválta. Egyszer csak egy futó csapatra lettünk figyelmesek, akik egy, a széltől görgő-bukdácsoló sátort próbáltak utolérni, ezúttal kevés sikerrel...

Negyedik napra megjött a rossz idő: súlyos, szürke felhők, köd, szemerkélő eső és továbbra is rendkívül erős szél. Azért kora reggel egy hat fős francia egységgel nekivágtam a W utolsó szárának, a Grey tó mentén a hatalmas Grey gleccserhez, ami egy kis szigetet körülfogva "folyik" a tóba. Amikor a gleccserhez értem, még mindig rossz idő volt. Természetesen egy órával a visszafordulás után elkezdett kitisztulni az idő:

A gleccserről jókora darabok szakadoznak le és úsznak tova a szél és a hullámok jóvoltából. A képen ugyan nem látszik, de fényképezés közben küzdeni kellett az elemekkel: fújt rettenetesen a szembeszél és vízszintesen esett az eső, pillanatok alatt telecsepegtetve a kamera objektívét...

Miután visszaértem a kempingbe, még mindig ugyanolyan szél volt, mint előző este és az előrejelzés sem jelzett előre javulást, úgyhogy úgy döntöttem megkímélem magam még egy alvásmentes éjszakától és kimenekültem a parkból az esti katamaránnal és busszal. Az 5. napra tervezett 5 órás délelőtti túra így elmaradt, de majd legközelebb bepótolom...

Ami a park látogatóit illeti, három fő csoportot sikerült megkülönböztetnem. Az első, a kifejezetten Patagóniáért jöttek csapata. Ők állig gore-texben, thermocuccban, sígatyában feszítettek és elszánt léptekkel meneteltek. A második, akik hosszabb utazás során keveredtek ide, de azért van valami elképzelésük a hegyekről, a túrázásról. Magamat ide soroltam. Mi túrázásra alkalmas, de nem épp ideális felszerelésben tekertünk lelkesen. A harmadik csoport a farmeres, utcaicipős társaság, amelynek a tagjai ugyan máskor nem kirándulnak, sátraznak, viszont hallották, hogy ez a Patagónia jó hely és ezért úgy döntöttek, meg nézik maguknak. 

Mindent összevetve, világhírének megfelelően nagyon szép a park. Külön-külön tekintve a fícsöröket (Torres, Grey gleccser, stb), szerintem lehet találni náluk szebbet, különbet a világban; viszont itt annyi nagyon különböző táj nyílik meg az ember előtt egy egészen kis, bejárható területen, hogy az tényleg lenyűgöző. És két és fél hónap után most először nem láttam napokon át lődörgő kutyákat!  

Puerto Natalesbe visszaérkezésem másnap este rossz hírek érkeztek a parkból: a túrázókat kihozó esti három busz közül kettőt felborított a szél. Sajnos páran komolyabban is megsérültek.

Utam során többen mondták, hogy Santiago lehetőleg lecserélendő Valparaisora, ugyanis sokkal színesebb, barátságosabb és pár nap alatt sokkal bejárhatóbb, befogadhatóbb, mint a milliós főváros. Nem volt nehéz meggyőzni engem a cseréről, főleg mivel Valparaiso óceánparton van, én meg már Lima óta nem láttam az óceánt, ami mégis csak botrány egy hosszú dél-amerikai túra során...

San Pedroból közvetlen, 24 órás buszjárat megy Valparaisoba. A busz átszeli az Atacama-sivatag nagy részét, ami tökéletes és nyílegyenes aszfaltúton történt. Jobbra-balra hosszan elnyúló sima dombok, növényzetnek se híre, se hamva.

Több helyütt bányászat nyomai látszódtak, Chile komoly exportőre az ásványi kincseknek. "Pár" óra után elértük Antofagastát, ami egy sivatagi metropolis. Nagyon furcsa látvány egy ekkora város a sivatag közepén. A város széli házak szó szerint homokdűnék mellett állnak. A város nem tűnt túl szépnek, viszont úgy tűnt, hogy még mindig fejlődésben van, ugyanis a már így is számtalan magas, modern apartmanház mellé továbbiakat húznak fel. Mire hajnalban felébredtem a buszon, már valamivel zöldebb, barátságosabb vidékre értünk. Innen fokozatosan váltott át a táj pálmafás, erdős, szőlővidékes környezetre.

Ezzel a buszúttal magaslati létem véget is ért (mondhatni: elkezdtem a felkészülést a december végi CA-féle Börzsöny-túrára). Gyakorlatilag túrám második hetétől kezdve, Huaraz óta egyfolytában 2000 méter felett voltam, de jellemzően jóval felette.

Valparaisoba érve rögtön megértettem, hogy miért ajánlotta mindenki a várost: az egész olyan, mintha a Rózsadomb félkörívben ölelne át egy tengerpartot. Jobban megnézve persze kiderül, hogy a "rózsadombi" házak egy jó része elég rossz állapotban van, sőt több szegénynegyed is van a dombokon. A házak viszont - ha gazdag lakja, ha szegény - mind színesek, amik a sok zegzugos, meredek és grafitis utcácskákkal kellemes hangulatot kölcsönöznek a városnak.

Miután lepakoltam a hosztelben, részt vettem egy ingyenes (borravalós) városnézésen, ahol nagyon sok érdekes dolgot mesélt és mutatott a gringo vezetőnk. Valparaiso kis, jelentéktelen városka volt, míg be nem indult az aranyláz Kaliforniában. Ugyan Valparaisoban arany egy grammnyi sem volt (és már nem is lesz), a nyugati part egyik legfontosabb kikötőjévé vált az Európából Kaliforniába utazók miatt. Pillanatok alatt egy rendkívül gazdag várossá vált és emberek ezrei özönlöttek be, köztük sok gazdag európai család. Mindez egy csapásra, a Panama-csatorna megnyitásával odalett és a város hirtelen hanyatlásnak indult, ami azóta is folyamatosan tart. Ez erősen meglátszik a városon, ugyanis sok nagyon szép, régi épület indultak az enyészetnek. A megújulást (ha netán valakinek lenne rá pénze) nehezíti, hogy a dombokra képtelenség gépeket felvinni az építkezésekhez és több domb is az Unesco Világörökség része, ami miatt nagyon szigorúak az építkezési előírások. Így aztán általában, ha egy épület romos állapotba kerül vagy leég, akkor az már úgy is marad...

Valparaiso továbbra is fontos kikötőváros (a lakosok nem is valparaiseñonak hívják magukat, hanem porteñonak) a régióban. A víz rendkívül mély egész közel a parthoz (43-45 méter), így az egészen nagy hajók is a város közvetlen közelében tudnak kikötni, ami remek látvány a magyar turista számára.


Emellett a turizmus is egyre fontosabbá válik, előrejelzések szerint pár év múlva Chile leglátogatottabb helye lesz. Már most is rengeteg a hangulatos és kreatív bár, kávézó, étterem és a gazdagabb dombokon az "artsy" galériák, műhelyek virágzanak.

A város 44 dombra épült és 15 felvonója van, amelyek a 19. század végén és a 20. század elején épültek. Mára már csak 5 működik, a többi jellemzően elég ramaty állapotban van és sokuknak elég reménytelen a sorsa. A képen az egyik működő, a turisták közkedvelt dombjára felvivő. A tarifa 300 peso.

A város a legfontosabb tengerészeti központja is az országnak - védelmezve Santiagot és Valparaisot, az első és a harmadik számú chilei várost. Az öbölben tucatnyi hadihajó állomásozik és egy tengeralattjáró is épp a tengerfelszínen járt, ami számomra nagyon fura látvány volt ilyen közel a lakóövezethez (meg úgy egyáltalán, mert talán még sosem láttam élőben tengeralattjárót). A helyieknek mindenesetre megnyugtató lehet, hogy biztonságban tudhatják magukat még abban az esetben is, ha fő ellensége, Bolívia elkezdené szétszerelni és leszállítani hajóit a Titicaca tóról.


Valparaisoba érkezve kicsit úgy éreztem, hogy vége is dél-amerikai küldetésemnek, ugyanis Peru és Bolívia után teljesen nyugati, civilizált világnak hatott. Az egyetlen, ami megmaradt a perui-bolíviai világból, az a kóbor kutyák serege. Talán még több is van belőlük, mint máshol és fura módon sokkal nagyobb testűek, mint amihez hozzá voltam szokva. De itt is ugyanolyan jámborak és lusták, mint máshol.
A latinos életvitel és munkamorál azért persze itt is megvan...

A városnéző túravezető javasolt jó pár éttermet, fagyizót, cukrászdát, bárt, amik közül jó párat meg is látogattunk. A két estém közül az elsőn elmentünk négyen az El Canarioba, ahol elvileg élő bossanovanak kellett volna szólnia. Nem bossanova volt ugyan, de élő igen.Nagyon is. Egy kb. akkora bárról van szó, mint amekkora egy jó hosztelben egy 8 személyes (4db emeletes ágyas) szoba szokott lenni és ebben zsúfolódott össze mintegy 70 ember. Válltól vállig, a két zenészt sem különösebben kímélve. A zene és a hangulat kiváló volt, a sok héten át akarva-akaratlanul hallgatott pánsípos, kurjongatós népi altiplano zene után végre egy kis igazi latino! A koncert után hazafelé még betértünk egy másik helyre, ahol fiatal, egyéni indulók gitároztak és énekeltek szépen egymás után. Mivel itt alkalom adódott a chilei Pisco Sour kipróbálására, nem sokat haboztunk. De meg kellett állapítanunk, hogy a perui egyértelműen sokkal jobb.

Utolsó délelőttömön a kikötőben befizettem egy "lancha túrára" buenos aires-i szobatársammal - és egy falunyi iskolással. A túra egy rövid sétahajókázás a kikötőben és annak közelében, talán fél óra az egész. Egy férfi némi borravalóért végigmesélte az utat, szórakoztató lehetett a szövege, mert a gyereksereg gyakran hahotázott. Én szinte semmit nem értettem az egészből (Bolívia óta vége a szép dallamos és artikulált spanyolnak) és még az argentín lány is sok mindenről lemaradt...

Még pár órányi sétálgatás után nekivágtam a buszpályaudvarnak, hogy felbuszozzak Santiagoba, ott pedig egyből a reptérre. Most éppen a Punta Arenasba tartó gépen gépelek, amivel megkezdődik a dél-patagóniai kaland. Összesen 16 teljes napom lesz odalent, azt kell jól beosztani, hogy minél több kirándulás férjen bele. Amit mindenképp szeretnék, hogy beleférjen, az a Torre del Paine NP 5 napos 'W' túrája, a Los Glacieres NP 3-4 napos túrája Mt. Fitz Roy körül, és természetesen a Perito Moreno gleccser megbámulása. Mindezek különböző helyeken vannak, egymástól nem is annyira közel, úgyhogy az utazásra is rámegy pár nap. Hogy mennyit fogok tudni blogolni az a netelérhetőség és leginkább annak függvénye, hogy mennyire lesz energiám és időm írogatni a túrák után és közben.

Mindenesetre ezzel a repülőúttal lassan célegyenesbe fordul dél-amerikai túrám, ugyanis utána már csak pár napom lesz Buenos Airesben a hazarepülés előtt...

Bolíviától nem volt könnyű megválnom. A határon, a sivatag közepén és egy vulkán lábánál kellett dekkolnom kb. két órát mire sikerült elindulni Chile és San Pedro de Atacama felé. Történt ugyanis, hogy túl sokan jöttünk össze az egy szem buszra, amit az utazási iroda kiállított és addig senkit nem voltak hajlandóak elvinni, amíg meg nem érkezett egy frissen hívott pótbusz, ami az elsőről lemaradókat vitte. Ezen a ponton rögtön felmerült bennünk, hogy valószínűleg nincs túl sok kommunikáció a bolíviai és a chilei fél közt (noha egyazon cég), ugyanis nem állt volna sokból előre letárgyalni, hogy hányan is leszünk a határon az adott cég szervezésében.

Később meg is erősítették a chileiek, hogy elég rossz viszonyban van a két fél, ugyanis egy háború során Bolívia elveszítette oceáni kapcsolatát és erre vezetik vissza szegénységüket és minden nyűgüket. A területi vita egyébként a mai napig is tart, Bolívia annyira nem hajlandó belenyugodni a dologba, hogy még tengeri flottát is fenntart - ami a Titicaca tavon állomásozik, mintegy 4000 méterrel a tengerszint felett...

A városba érkezve rögtön útlevélellenőrzés és csomagvizsgálat következett. Tudni kell ugyanis, hogy Chilének van (állítólag) a legszigorúbb szabályzata, hogy mit szabad be- és kivinni. Az egyik pár például deklaráltan be szeretett volna vinni két banánt. A deklarációért ugyan meg lettek dicsérve, de a banánokat le kellett adniuk.

San Pedro egy kellemes, kis poros városka, ami számomra rögtön a vadnyugatot idézte fel - ami nyilván azért történhetett meg, mert sosem jártam még a vadnyugaton.

Rendkívül turisztikus hely a sok-sok természeti látnivaló miatt a környékén, de a számtalan hangulatos étterem, kocsma, bár ettől válik élővé - főleg esténként, amikor mindenki visszatér a túrákról. A város környezet is lenyűgöző: körös-körül vulkánok, homokdűnék, kősivatag, hegyek-dombok.

Bolívia és Chile között a különbség már percek alatt megmutatkozott: míg a bolíviai oldalon semmi kiépített út nem volt, addig a chilei oldalon a határt átlépve mintegy 50 méter múlva kifogástalan aszfalt út vitt le San Pedroba. Ezen kívül a chilei oldalon nagyméretű, modern autók fogadtak; az autók megállnak a gyalogosoknak és nem dudálnak; sok a biciklista; a házak még ha egyszerűek is, befejezettek és nincsenek vakolatlan téglafalak illetve égnek meredő vasrudak; az éttermek, bárok, szállodák hangulatosan és ízlésesen vannak berendezve. Szinte mindenhol tudnak adni visszajáró pénzt. Az emberek sokkal "fehérebbek" (kívül és belül), jó részüket simán olasznak vagy spanyolnak tippelném. A spanyol sokkal érthetetlenebb és az árak mintegy ötszörösek...

A második nap délutánján a belga lánnyal beneveztünk egy túrára, ami két közeli völgyet (a Halálét és a Holdét) járja be. Az első mély völgynek először a peremén kirándulgattunk, aztán egy ponton a mély homokban leereszkedtünk a völgybe.

A második völgyet azért nevezik a Hold völgyének, mert a só miatt sok helyütt fehér a felszín és ez kicsit Holdas külsőt kölcsönöz neki.

EGy magaslaton megvártuk a naplementét és mire elhagytuk a terepet, a (teli)Hold is feljött.

A városban rengeteg érdekesnek ígérkező túrát hirdetnek és az egész város kellemes nyugalmat árasztott, mégis másnap kora délután már indultam is Valparaisoba. Egyrészt mert kezd szorítani az idő és minél több időt szeretnék Dél-Patagóniában tölteni, másrészt mert a bolíviai négynapos túra hasonló látnivalókat nyújtott, mint a San Pedro-i túrák.

A rendszeres olvasó (ha van ilyen) tudhatja, hogy lemaradásban vagyok a blogolással, most, az Atacama sivatag közepén, Antofagastát elhagyva próbálok ezen valamicskét faragni, a buszon ülve. Képek szokás szerint Picasan.

A népszámlálást követő reggelen a turisták kirajzottak Potosíból, így tettem én is. A következő célpont Uyuni volt, ami az egyik tipikus kiindulópontja az Uyuni sósivatag-túrának. A négy órás buszút már magában sokat sejtető volt, ugyanis kietlen, ugyanakkor gyönyörű tájakon haladtunk át. Talán eddig az volt a legszebb buszút itteni utam során.

(és itt tudtuk meg, hogy a nagy népi szoknya milyen praktikus viselet hosszú buszutak során...)

Uyuni egy kis poros városka, ami egykoron katonai bázisnak épült. Ennek lanyha nyomai még ma is tetten érhetőek.

Ma azonban úgy tűnik leginkább a turizmusnak köszönheti fennmaradását. Megérkezésünkkor az egyetlen benzinkút előtt hosszú sorban kígyózott vagy 50 dzsipp tankolásra várva. A népszámlálás itt is rendesen betett, ugyanis már napokkal korábban megakadt a túráztatás, mivel nem tudtak elindulni a szokásos 3-4 napos túrák.

Miután leszáltunk a buszról (Sucre óta egy belga lánnyal vitt ugyanarra az utunk), betértünk az első utazási irodába és pár percre rá már meg is volt szervezve a négynapos túránk. Két nap a sósivatagban és két nap Sud Lípezben, Bolívia legvadabb vidékein, közel a chilei és az argentín határhoz.

Másnap délelőtt neki is vágtunk a túrának Toyota dzsippünkkel és hat utassal, egy sofőrrel és egy szakácssal. Első utunk a "vonat temetőbe" vitt, ahol rég leharcolt mozdonyok és vagonok sorakoznak, legtöbbnek a kerekei már félig a kősivatagba süppedve. A temetőben a felnőttek a vonatokat, mint kisgyerekek a játszótéri favonatokat, megtámadják és mászkálnak, ugrálnak rajtuk. És persze fotózkodnak.

Ezután nekivágtunk a sósivatagnak. Némi sivataggal való ismerkedés és ebéd után, megcéloztuk a Tunupa vulkánt, amit egy jódarabon meg is másztunk.

Az éjszakát a vulkán lábánál fekvő kisvárosban töltöttük. Vacsora után hárman kimerészkedtünk a sóra, ahol a papírformának megfelelően rettentő hideg volt, ráadásul a szél is süvített veszettül. Kiengesztelést csak a Tom és Jerry-s paplanom tudott nyújtani.

Másnap reggel megcsodáltuk a számtalan lámát, amelyik a sivatag szélén legelészet - hogy honnan és mikor kerültek oda, rejtély, ugyanis előző este még nem voltak ott...


A második napi attrakció egy kis sivatagi séta és az Incahuasi sziget (avagy Kaktusz-sziget) volt. A séta során mi is nekiálltunk az itt szinte kötelezően elkészítendő képek gyártásának...

A Kaktusz-sziget egészen elképesztő látványt nyújt a sivatag közepén. A kaktuszok jó része több száz éves és bőven magasabbak, kövérebbek nálam.

Ezután egy hosszabb autózás után kikeveredtünk a sósivatagból és nekivágtunk Sud Lípeznek. Az igazi vad tájak a harmadik napon következtek. Bármerre is jártunk, csak kapkodtuk a fejünket a gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak láttán. Minden felé végtelenül sima hegyoldalak, vulkánok és köztük kősivatag. Ez itt például egy kicsit füstölgő vulkán:

Ez meg egy sokszínű, sima hegyoldal, egykoron valószínűleg szintén vulkán:

Sud Lípez egyik tudománya a sok tó, amelyek a Hold- és Mars-béli tájak közt húzódnak meg. Ráadásul többségük tele van békésen mászkáló, turkáló flamingókkal (sok-sok flamingó Picasan...).

Talán a leghíresebb tó a Laguna Colorada, amelyik egészen lenyűgöző látvány a dombtetőről. A piros színt az algák adják, míg a fehér részek bórax szigetek.

Negyedik nap hajnali fél ötkor keltünk, hogy napfelkelte körül kapjuk el a gejzíreket és a termálvizes fürdőt. Hajnalban még baromi hideg volt, úgy -8-10C körül. Úgyhogy a meleg vizes medence mellett mindenki a teljes bebugyoláltság állapotából váltott pillanatok alatt fürdőruhára, hogy mihamarabb csobbanhasson a 38-40C körüli vízbe.

Végül ebben a bódéban kellett kipecsételtetnünk magunkat Bolíviából.

A chileiek nem vették a fáradtságot, hogy kiállítsanak itt egy sufnit, úgyhogy hozzájuk San Pedro de Atacamában kellett bepecsételődni.

Mindent összevetve, ami a természetet illeti, talán ez volt a legszebb túra eddig. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis területen ennyi természeti csoda sűrűsödjön össze.

Két gyors városlátogatás után pár napra Potosíban ragadtam, ez a bejegyzés is onnan megy. Képekért katt a piros városnevekre lent.

La Paz (3650m)

Az első villámlátogatás La Pazban történt. Egy ideig úgy terveztem, hogy teljesen kihagyom, mert azt hallottam róla, hogy nincs sok látnivaló arrafelé. Végül mégis úgy döntöttem, ha már útba esik, benézek oda egy körre, mert azt is mondták, hogy a fekvése miatt egyedülálló látvány a völgy, amelyben a város központja terül.

Amikor a Copacabanaból induló buszom beért La Paz külvárosába, egészen elképesztően szegény negyedeken haladtunk át. Az állapotok leírhatatlanok arrafelé, inkább meg sem próbálkozom vele...

La Pazban az az egyik érdekesség, hogy a rózsadombiak laknak a völgyben, a legszegényebbeknek pedig a gyönyörű kilátás jut. Az utcák szinte kivétel nélkül rendkívül meredekek. A másik érdekesség, hogy valószínűleg a világ legképzettebb villanyszerelői dolgozhatnak itt, hogy kiismerik magukat a hálózatokon... Helyenként a közlekedési lámpák fényét alig lehetett látni a kábelrengetegtől.

Ami a várost illeti, valóban minden úgy is volt, ahogy mondták: a Lonely Planet által ajánlott városséta egy-két tértől eltekintve jobbára érdektelen volt. Nagy a forgalom, a zaj és a szmog. Rengeteg micro járja a várost és annyira telítettek, hogy a felszállni szándékozók messze a járdától kiállnak az utakra, hogy leintsék a kiszemelt microt. Az autósok meg jól ledudálják az útonállókat, akik rajokban spriccelnek vissza a járdára.

A völgy viszont valóban lenyűgöző. Egy microval utaztam fel Ceja negyedbe, ahonnan teljesen belátni a völgyet. A negyed nem volt túl bizalomgerjesztő, én voltam az egyetlen fehérember abban a kb. fél órában, amikor gyorsan lőttem pár fényképet, aztán szálltam is vissza a microba lefelé.

A városközpontban erős a rendőri jelenlét, irdatlan méretű stukkerekkel mászkálnak a rendőrök, őrök és katonák. A nyomasztó érzést a teljes maszkban dolgozó, ezért elég ijesztő külsejű cipőtisztítók is növelik

Mindent összevetve, inkább laknék Siófokon, mint La Pazban.

Sucre (2750m)

Egy La Paz-i éjszaka után meneteltem is tovább egy éjszakai busszal Sucreba, ami "Bolívia alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa". Ez pontosan nem tudom mit jelent, mindenesetre sokáig a tényleges főváros volt és ennek megfelelően nagyon szép koloniális épületekkel van tele a központja.

A bolíviai városokhoz képest relatív nyugodalmas is, például utam során eddig csak ott láttam az autósoknak szóló falfeliratokat, hogy ne dudáljanak, mert az stresszt okoz.Az idő is a hegyvidéki és a trópusi idő keveréke, amikor ott voltam nagyon kellemes, pálmafás idő volt. A trópusi, heves zivatarok is jellemzőek mostanában, az esős évszakban; mindkét napomra jutott belőle. A kellemes időjárása, nyugalmassága és Bolívia olcsósága miatt sokan maradnak pár hetet, hónapot a városban és tanulnak spanyolul.

Az arequipaihoz hasonlóan, itt is egy működő, főleg a helyiek által használt főtér van. Amíg ott reggeliztem és kezdtem magamhoz térni az éjszakai buszozás után, odajötttek hozzám cipőtisztító kis srácok dumálgatni. A végén persze kiderült,  leginkább azért, hogy vegyek nekik nyalókát. Legnagyobb meglepetésemre tudtak pár szót angolul is. Egy másik cipőtisztító banda végül eladott egy, az otthoni Fedél Nélkül laphoz hasonlót. Ez a lap a gyerekmunkások megsegítésére van és spanyol-angol kétnyelvű, úgyhogy még kis gyakorlásra is jól jött.

Itt látható az egyik srác munka közben, a többiek komoly minőségellenőrzési felügyelete alatt.

A szép épületeken kívül nem tűnt egy túl izgalmas helynek és sajnos spanyol tanulásra most nem volt időm, úgyhogy meneteltem is tovább.

Potosí (4090m)

Potosí mindössze 3.5 óra buszuzásra van Sucretól. A város ezüstbányájáról és arról híres, hogy a világ egyik legmagasabban fekvő városa a maga 4090 méterével. Első délelőttömön befizettem a bányatúrára, amiben az a legérdekesebb, hogy egy valós, ma is működő bánya, nem csak amolyan kirakat-bánya. Miután kistafíroztak minket "munkaruhával", elvittek a bányapiacra, ahol ajándékokat vehettünk a bányászoknak, akikkel út közben, a járatokban találkozunk. A szokásos dolgokon (víz, üdítő, édesség, kokalevél) lehet kapni többek közt marihuánát, 95%-os alkoholt és dinamitot is. Előbbi kettő a körülmények elviselése miatt kell, utóbbi munkakellék.

Itt épp a dinamit használatáról kapunk kiképzést a vezetőnktől:

A bányában két órát töltöttünk és bejártunk három szintet a négyből. A legmélyebb bugyrokban 35-40 fok körül van, sűrű por és a sűrített levegőt szállító csövek fülsüketítően süvítenek. A bánya annyira működő, hogy időnként gyorsan félre kellett ugranunk, ugyanis üres vagy teli csillék robogtak el mellettünk, amiket ketten-hárman toltak.

A vezetőnk (maga is egykori bányász) nagyon sok érdekeset mesélt a bánya és a város történetéről, illetve az egész bányász életről és társadalomról. Egykoron a város rendkívül gazdag volt, Spanyolország ezüstigényének nagy részét innen elégítették ki. Mára már nem annyira jó minőségű a kibányászott anyag és állítólag 60-80 éven belül ki is fújhat a készlet. Mindez látszik is a városon: nagyon szép erkélyes, árkádos utcák, épületek indultak pusztulásnak.

La Pazhoz hasonlóan, itt is a magasabb régiókban laknak az igazán szegény emberek, de itt annyiból érthető, hogy az a rész van közelebb a bányához. A Bányászok tere fölé már nem is merészkedtem, mert eléggé totálkáros körülmények uralkodnak arrafelé. Ettől függetlenül két napos csatangolás után nagyon megkedveltem a várost, hiába nem csillog-villog annyira, mint például Sucre. A zord altiplano közepén, egy kifújóban lévő hegy (Cerro Rico) tövében egy nyüzsgő, a maga lerobbantságával hangulatos városka.

Este még belefutottam valami gyerekműsorba a főtéren lévő színházban. Egy rakás kisgyerek énekelt torkaszakadtából, viszonylag hamisan.

Szobafogság

Ma, november 21-én teljes Bolívia leállt egy napra. Nincsenek nyitva a boltok, éttermek, piacok, nem járnak a buszok, vonatok, repülők. És kijárási tilalom van, mindenkinek otthon kell gubbasztania egész nap. Még a turisták sem hagyhatják el szállásaikat. Népszámlálás van ugyanis. Egy nap alatt elintézik. Lenne mit tanulnunk tőlük!

Így aztán mi is fogságba estünk és egész nap filmet néztünk, főztünk, dumáltunk, aludtunk, semmittettünk.

Fura módon a turistákat is számba vették, de csak anonim módon, se vezetéknevet, se útlevélszámot nem kértek. Úgyhogy behazudtam egy doktorit...

Immáron az elképesztően lepattant La Pazban dekkolok, de arról majd később, mivel csak holnap merészkedek be a városba. Viszont itt a beszámoló a "világ legmagasabban fekvő hajózható taváról", most hogy van újra könnyen elérhető net.

Képek itt.

Peru elhagyása két lépésben történt. Először el kellett buszoznom Punoba, ami a perui oldal népszerű Titicaca lelőhelye. Többen mondták, hogy nagy, csúnya és a tavi rész nagyon turistás (az urosi úszószigetek és a Taquile sziget a két sláger), úgyhogy Punoban csak átszálltam, hogy további 3 óra után megérkezzek Copacabanaba.

A határátkelés sima volt, két irodában kellett megjelenni: a perui oldalon elvették azt a cetlit, amit csak fővesztés terhe mellett volt szabad elveszteni az utazások során és ami jelzi, hogy hány napig tartózkodhat az ember az országban. Ez a szám egyébként alku tárgya volt még megérkezésemkor Limában, a belépésnél. Igaz, az alku rendkívül engedékeny volt, én ugyanis 45 napot kértem és végül 60-at kaptam.

Egy 300 méteres gyaloglást követően, immárom a bolíviai oldalon, a másik irodában átnézték az útleveleket - az enyémnél leakadt a határőr, vagy mert nem hallott még Magyarországról, vagy mert felrémlett neki az egyetlen magyar, akiről eddig hallott: Rózsa-Flores Eduárdo. Mindenesetre egy kollegával történő rövidebb diskurzus után engem is a cetlik közelébe engedtek, amivel a kérvényezett 30 napig tartózkodhatok az országban. Elveszteni itt is tilos a cetlit, nyomatékosan hangsúlyozták.

Copacabana a Colca kanyonbéli oázist juttatta rögtön az eszembe, ugyanis egy fejlettebb országban biztosan minden gyönyörűen nézni ki egy ilyen adottságokkal megáldott helyen. Látszódnak ugyan a fejlődés és fejlesztés nyomai, de alapjába véve egy szegény emberek lakta városka, ahol próbálják kihasználni (nem rossz értelemben) a sok turista érkezését. Azonban aki nem turizmussal foglalkozik, az rettentő szegény. Az asszonyok (fiatalok, idősek) az utcán árulják kis portékájukat, van aki szó szerint tucatnyi darab valami gumófélét.

A nők szinte kivétel nélkül népviseletben járnak, ami Peruban nem volt ennyire markáns. Az internetező helyet is, ahova beugrottam, két nő irányította. Fura volt teljes díszben látni őket miközben Windows-t konfiguráltak...

Második nap reggel felkerekedtem cuccostul és áthajóztam Isla del Sol déli felére, Yumaniba. Az egész tó és a főbb szigetek szentnek számítanak és komoly részét képezik a kecsuák történelmének. Az ősi hiedelem szerint Isla del Sol a Nap szülőhelye.

A turistahajó annyira lassú volt, hogy még egy Optimisttel is gyorsabban átértem volna egy kifújt 1-es szélben. A vendégek pedig a Kádár-rendszert idéző vaskeretes-bordóhuzatos-párnázott üléseken foglalhattak helyet. Egy európainak nagyjából a 2/3 feneke fért rá, az amerikaiakról ne is beszéljünk.

A sziget és a partvidék nagyon szép dimbes-dombos tájból áll és a háttérben 6400 méter körüli hegyek havas csúcsai meredeznek.

A sziget nagyon csendes, annyira, hogy amikor megérkeztem, a legtöbb szálláshelyen nem is találtam senkit, ami azért furcsa, mert a reggeli hajó érkezte lehet az egyik fő bizniszidőpont. Úgyhogy végül szállást aszerint választottam, hogy éppen hol találtam házigazdát. Nagyot nem csalódtam, ugyanis a kilátás a szobából ez volt:

Az egész sziget nem túl nagy, egy nap alatt simán be lehet járni. Lepakolás után neki is vágtam és pár óra alatt az északi csücskön található inka romokhoz értem. A látvány mindenfelé csodálatos volt, a horvát szigeteket és Elbát juttatta leginkább eszembe. Sok helyütt sűrű eukaliptusz sorok is voltak, amik fantasztikus illatot árasztottak. Erről eddig nem írtam, de meglepetésemre elég sok helyen van eukaliptusz fa errefelé. Először Cuzcoban tűnt fel, ahogy sétáltam "Sexy Woman" felé, de utána egyre több helyen feltűntek Peru szerte.
(Koalát keresgéltem, de nem találtam. Igaz, Ausztrália óta tudom, nem könnyű megtalálni őket a fákon, úgyhogy egyáltalán nem kizárt, hogy itt is vannak.)

Az arequipai nagy találkozás után a Salkantay-os társakkal, talán már meg sem kellett volna lepődnöm, de három sráccal találkoztam a szigeten a nyolc Chachani-túrás bandából.
(És most a La Paz-i hostel bárjában körülnézve láttam meg egy angol lányt, akivel ugyanabban a cuzcoi hostelben voltunk és két németet, akikkel egy padon ettem délben a lent látható halat Copacabanaban. Szóval lassan egy nagy család lesz ez az egész társaság, akik nagyjából ugyanazt az útvonalat járják be...)

Miután visszaértem a déli oldalra és végignéztem egy giccses naplementét, betértem egy négy asztalból álló étterembe, amit egy fiatalasszony vezetett egyedül. Az épület elég furán volt kialakítva, ugyanis csak egy pici "szervízablak" kötötte össze az étkezőrészt és a konyhát. Így aztán minden egyes alkalommal, amikor a konyhából át akart jönni az asszony az étkezőbe, meg kellett kerülnie az egész épületet. Nem tudom, hogy ez szánt szándékkal lett-e ilyen vagy a specifikáció nem volt-e teljesen egyértelmű az építész számára. Mindenesetre a nő nagy nyugalommal és rutinnal kerülgette a házat, néha még arra is időt kellett szakítania, hogy megszoptassa a konyhában gügyögő gyereket. A finom, háromfogásos vacsora itteni viszonylatokban nem volt olcsó (30 Boliviano, kb 950 HUF), de egy szigeten azért nem vészes.

A szigeten kis közösségek élnek és amelyik nem a turizmusból él, az kőkemény munkával a mezőgazdaságból próbálja eltartani magát. Jellemző egyébként a bolíviaiakra, hogy sokkal-sokkal távolságtartóbbak a turistákkal szemben, mint a peruiak. Ez állítólag egyfajta büszkeség is, ugyanis itt sokkal nagyobb arányú a tiszta ősi nép, mindenféle keveredés nélkül. Peruban jóval magasabb a meszticek aránya.

De ami a legszembetűnőbb különbség: míg Peruban a főteret kivétel nélkül minden faluban, kisvárosban, nagyvárosban, fővárosban következetesen Plaza de Armas-nak hívják, addig itt nem hogy a főteret, de még a melléktereket sem hívják annak!

Másnap reggel visszahajóztam Copacabanaba és a Lonely Planet által javasolt túrába vágtam Yampupata irányába, amit csak egy keskeny szakasz választ el a szigettől. A túra előtt bevásároltam a piacon és csak ekkor vettem észre, hogy itt is van ugyanolyan ebédlő, mint amilyeneken a perui piacokon szoktam enni, csak éppenséggel itt le van választva. Ugyan még csak délelőtt 10 óra volt, már jó pár asszonyság árult ebédet. Úgyhogy, ha már arra jártam, benyomtam egy levest 4 Bolivianoert.
A leves után, benyitottam az ebédlő melletti ajtón és ekkora leltem rá a piac reggeliző szakaszára, ami szintén egy külön rész... Gondoltam leves után már nem reggelizem, úgyhogy ennek a résznek a felderítése másnapra maradt.

A táj a parti út mentén is nagyon szép volt, azonban itt lehetett csak igazán megérteni, hogy mennyire melós errefelé az élet. Copacabana tó mögötti oldala a város "éléskamrája", ahol izzadságos munkával mezőgazdálkodnak és halászank az emberek. Gépi erőt szinte semerre nem láttam, mindent guggolva, kézzel végeznek - nők népviseletben.

A túra után betértem a piaci ebédlőben, ahol kétfogásos vacsora várt 8 Bolivianoért. És talán már mondanom sem kell, tegnap megkezdődött egy három napos fesztivál, amire főleg mától nagyon sok embert várnak a környékről és La Pazból. Azt hiszem Iquitos kivételével eddig bárhol jártam, valami hepaj biztos volt.

Ma már csak egy délelőttöt maradok itt, 13:30-kor indul a buszom La Pazba. A főváros állítólag nem sok látnivalót tartogat a turisták számára, de azért benézek oda is. A meredek fekvése és a magassága miatt talán megér pár óra sétát.
A reggelimet természetesen a piac reggeliző részlegén fogyasztottam el és nem is csalódtam, ugyanis kipróbálhattam a bunuelo-t, ami egy kerek, középen lyukas fánkszerűség, valami édes sziruppal leöntve. Először csak fél adagot kértem (6 darab 3 Boliviano), mert elég zsírosnak tűnt és a lángost is csak módjával bírom. De annyira belejöttem, hogy végül visszamentem a másik feléért is.
A fánk-technika komoly szintre van emelve itt: egy asszonyság egy óriási kübli tészta mellett ülve eszméletlen tempóban szaggat és dob tésztát a forró olajba. Egy másik egy hosszú fakanállal halássza ki a fánkokat kb. 3 másodpercnyi intenzív olajban való úszkálást követően, és dobja egy nagy edénybe. Az edényből mindenki maga veszi el a fánkokat, majd nagyjából becsületkassza rendszerben fizet, mivel a fánksütőknek nincs idejük mással foglalkozniuk.

Érdekes módon míg Peruban sok turista is felkereste a piaci étkezdéket, itt szinte csak a helyiek járnak oda. Reggel 8-kor akkora tumultus volt, hogy ülőhelyet alig lehetett találni.

Ebédre a Copacabanaban nevezetes truchat ettem, most először megpróbálkozva hallal a piacon... Eddig minden rendben a hasammal, a 3.5 órás buszutat átvészeltem!

(annyira jól nézett ki, hogy sajnos már a harmadát megettem, mire eszembe jutott lekapni...)

A Chachani vulkán csúcsa a kontinens egyik legkönnyebben legyűrhető hatezrese. Most, a száraz évszakban nincs szükség különleges felszerelésre, csak jól fel kell öltözni. És persze érdemes aklimatizálódva nekivágni, hiszen a túra 5000 méterről indul, ami alaposan meg tudja viselni a szervezetet.

Az olyan hobbi-túrázóknak, mint én, természetesen érdemes szervezett csoporttal menni, mert ha bármi történik abban a magasságban, abból nagy baj is lehet. Szerencsémre a csütörtöki (Colca kanyon utáni pihenőnap) körbekérdezés során kiderült, hogy másnap indul csoport mind a Chachanira, mind a Mistire. A Misti egy alacsonyabb (aktív) vulkán ugyan, de nehezebb a túra, mert az első nap 2 óra helyett 5 órát kell cipekedni teljes menetfelszereléssel. Végül a Chachani mellett döntöttem, hogy legyen csak meg az a hatezres az életemben; aktív vulkánt láthatok például az olaszoknál is - ráadásul rövidgatyában, 30 fokban és nem állig felfegyverkezve polár pulcsikkal és alpaka sapkákkal.

A csoportom nyolc főből állt és két vezetőből (a Chachanin egy vezetőre maximum öt balek juthat). A csoport nyelve sajnos leginkább a német volt, ugyanis  a csoport egy spanyol srácon és rajtam kívül egy osztrák, egy svájci és négy német srácból állt. A két vezető közül az egyik állítólag tudott angolul, de ez annyiban merült ki, hogy minden mondat első 3-4 szavát angolul mondta, a többit spanyolul. A másik vezető nem beszélt angolul, úgyhogy én főleg vele dumálgattam, hogy kicsit beszélhessek spanyolul (és hogy meneküljek a német elől). A fickó nagyon kedves volt és olyan szépen, érthetően beszélt spanyolul, hogy egész jól el tudtunk beszélgetni. És most először, amikor hallgattam a spanyol srácot és a vezetőt beszélgetni, értettem meg miért is mondják, hogy Dél-Amerikában sokkal szebb spanyolt beszélnek, mint a spanyolok maguk. A spanyol srác sokkal gyorsabban és "agresszívebben" beszélt, szemben a dallamos, artikulált peruival szemben.

[Aki idáig elolvasta, megérdemli, hogy a képekhez ugorhasson...]

Első nap reggel fél kilenckor szedtek fel a hostelből és miután mindenkit összeszedtük, elfuvaroztak minket egy irodába, ahol mindenki felszerelését kiegészítették aszerint, kinek mi hiányzott (sátor, hálózsák, matrac, kesztyű, kabát, béleltgatya, sapka, fejlámpa, bot, stb.) Nekem csak sátor, hálózsák (azért vittem Dóciékét is, biztos, ami biztos), matrac és kesztyű kellett. Minden másom volt, ugyanis gyakorlatilag 4 trikón és pár alsóneműn kívül vittem az összes cuccomat, ami túrára kellhet és amiből valami meleget lehet kihozni...

Miután mindenkinek megvolt mindene, felrámoltak minket egy irdatlan méretű négykerék-meghajtásos monstrumra és nekivágtunk a kb. 3 órás kaptatásnak.

Valamivel délután 1 előtt megérkeztünk a járművel járható út végére, ahol lepakoltunk és nekivágtunk teljes felszereléssel a kb. 2 órányira lévő alaptábornak. Annyiban reálisabb volt ez a túra, mint a Salkantay, hogy itt magunk vittünk a sátrunkat, hálózsákjainkat, matracainkat és fejenként 2.5 liter vizet is venni és cipelni kellett a közös főzésekhez. Így aztán kb. 15kg-nyi cuccot kellett cipelni, igaz, összesen csak két órán át. Először kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz az 5000 méteren való kiszállás után és az azt követő nem hosszú, de emelkedős úton, de végül is nem volt semmi komplikáció. Egy-két srácnak kicsit fájt a feje, de végül a terv szerint 3-ra megérkeztünk az 5200 méteren, gyönyörű környezetben fekvő alaptáborhoz.

Miután felvertük a sátrakat, négyen elindultunk egy rövid "aklimatizációs" túrára, hogy felmérjük mire számíthatunk másnap. Az útvonal nagyon meredek, ezért végtelen cikk-cakkban vezet a kitaposott ösvény. Nagyjából 100 méternyit emelkedtünk, aztán visszafordultunk, hogy még a táborban élvezhessük a nap utolsó sugarait.

Naplemente előtt nem sokkal megvacsoráztunk (instant leves és tészta paradicsomos tonhalszósszal - elkészítési idő összesen kb. 15 perc), kicsit gyönyörködtünk még a hegyekben, az angolul "beszélő" vezető mesélt pár dolgot az ősök hegyekkel kapcsolatos hiedelmeiről, szokásairól, majd 7 körül irtó gyorsan elmentünk aludni, mert ahogy elment a nap, nagyon lehűlt az idő.

Azt már a túra előtt olvastam és hallottam másoktól, hogy az alaptáborban szinte képtelenség aludni, és valóban, úgy éreztem, hogy szemhunyást sem aludtam, csak forgolódtam. Persze lehet, hogy be-becsúszott néha egy kis bóbiskolás. Mindenesetre a többiek is erről számoltak be; az egyetlen kivétel az egyik német srác volt, aki elmondása szerint ciklikusan kb. negyed órát aludt, aztán negyed órát ébren volt.
A hidegen és a magasságon kívül zavaró tényező volt az egerek hada, amik a szabadban hagyott üres PET palackokon élesítették a fogaikat és a körmeiket. Az egereket már világosban is láttuk fel-le szaladgálni körülöttünk a köveken. Rajtuk kívül csak egy kistermetű madárfajtát és egy különleges nyúlfélét (hosszú farokkal) láttunk a tábor közelében. Lejjebb, a ritkás füves részeken pedig vicuñák kószáltak szabadon.

Másnap ébresztő hajnali 1-kor, amit már mindenki nagyon várt a hálózsákban lapulva. A hőmérséklet nem is volt annyira vészes, mint amennyire gondoltam volna az előző esti naplemente után tapasztaltak alapján. A vezetők szerint -2C fok szokott lenni ilyenkor, ami úgy hajnali 4-re -8C fokra süllyed - részben persze azért is, mert addigra mi már feljebb leszünk. Miután mindenki Mikulás-méretűre öltözte magát, gyorsan megreggeliztünk (tea és lekváros zsemle) és immáron kistáskával, hajnali 2-kor nekivágtunk a töksötétben a cikk-cakknak. Az itt megszokott felhőtlen idő volt, úgyhogy az ég káprázatos volt a rengeteg csillaggal, pláne, hogy fényszennyezés egyáltalán nem volt.

Libasorban, végtelen lassúsággal, tyúklépésekben totyogtunk egymás után. Nagyjából minden 45 perc után 5-10 perces szüneteket tartottunk, amikor is érdemes volt enni és inni valamicskét, hogy legyen elég erő a következő etapra. Három körül felkelt a Hold, ami különös élményt nyújtott, mivel a "kifli" két sarka jött fel először, ami teljesen úgy tűnt, mintha két fejlámpás túrázó közeledne felénk. Az viszont elég esélytelennek tűnt és a rejtélyre csak akkor derült fény, amikor megláttuk a kifli "testét" is.

Fél öt körül kezdett derengeni, majd nem sokkal később már a Chachani vetett óriási árnyékot az alattunk elterülő tájra.

Két srác a fele táján már elég rosszul volt, kétséges volt, hogy felérnek-e, de végül is hajnali 6-ra a teljes csapat felért a csúcsra. Nekem szerencsére semmi magassági bajom nem volt, de a végére alaposan elfáradtam. Jellemző volt, hogy úgy értünk fel a csúcsot jelentő kereszthez, hogy vagy 5 percig mindenki csak lihegve feküdt, körül sem nézve a hőn áhított pontról.

A csúcson még mindig hideg volt, de a nap már jócskán melegített, úgyhogy nem volt vészes. Egy órányi nézelődés, fotózkodás és pihenés után, hétkor elindultunk lefelé, nyílegyenesen a meredek törmeléklejtőn. A tetején még elég nagy kövek voltak, úgyhogy nehéz volt az ereszkedés, utána viszont egyre puhább lett a talaj és gyakorlatilag le lehetett szaladni a lejtőn. Egy óra alatt már a táborban is voltunk, ahol is kaptunk a vezetőktől egy órányi pihenőt. Ekkora már ismét jó meleg volt, úgyhogy mindenki kifeküdt a kövekre és csak a két vezető beszélgetését lehetett hallani; mindenki más vagy mélyen aludt vagy a fejfájásával küszködött. A pihenő után én teljesen jól éreztem magam, páran vagy még mindig fejfájással bajlódtak vagy teljesen kimerültek. Egy órányi elpakolászás után, tízkor nekivágtunk a visszaútnak, ami már jóval könnyebb volt, mert az 5 kilónyi vízkészletünktől már megszabadultunk, ráadásul lefelé a svájci hálótársam vitte a sátrat.

Az autónk még nem volt a helyén, úgyhogy ismét volt egy óránk pihenni, ami nagyon jól esett az immár erősen tűző napon. Mindenki alaposan kidőlt...

A lefelé autókázás sem volt unalmas, ezúttal ugyanis két kisebb autó jött értünk, amiknek a sofőrjei a rettenetesen köves és egyenetlen úton nekiálltak versenyezni. Ráadásul az ajtó, ami mellett ültem annyira ugrált, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban kieshet a helyéről. Ez persze nem történt meg, de végig kapaszkodtam, hogy ne dőljek neki... Az autós verseny pedig akkor ért véget, amikor a mi autónk lerohadt. Egy órával később, a másik autó segítségével sikerült úrrá lenni a helyzeten és immáron nyugodtabb tempóban végül délután négyre leértünk a városba. A felszerelések leadása után szabadon voltunk eresztve, hostelbe visszafuvart már nem kaptunk, úgyhogy még egy levezető húsz-harminc perces bandukolás várt ránk.

Mind a nagy hátizsákom, mind a kicsi annyira poros lett a vulkáni hamutól, hogy a forró zuhany után azok sikálásával telt a késődélutánom.

Immáron életem első hatezrese (és legkorábbi lefekvése, reggelije valamint túrakezdete) után elmondhatom, hogy a Chachani tényleg bárki számára elérhető, aki kellően aklimatizálódott és elég fitt a meredek 850 méteres szint legyűréséhez. Számomra a legnagyobb nehézség a kialvatlanság és a hideg volt. De mindkettőn segített az a végtelen monotonitás, amit a kora hajnali, fejlámpás bandukolás nyújtott, amikor is csak az előttem sétáló lábait láttam. Ez egy olyan állapotba segített, amiben úgy éreztem igazából bármi elviselhető.

A túra utáni estén fél tízkor már ágyban voltam. Ma pihenőnap és este indulás éjjeli busszal a Titicaca-tóhoz, immáron a bolíviai oldalra, Copacabanaba (igen, a híres brazil strand erről a városról kapta a nevét). Az összes utazótól ugyanis azt hallottam, hogy a tó bolíviai része szebb és kevésbé turisztikus. Úgyhogy holnap reggel, Puno érintésével, valamivel több, mint 5 varázslatos hét után elhagyom Perut. Bolíviáról sok jót hallottam azoktól, akik már megjárták, úgyhogy kíváncsi vagyok rá mi fog ott várni. Ha tetszik, valószínűleg több időt fogok ott tölteni a tervezettnél - Chile és talán Patagónia rovására. 

Az internetelérés nem tudom milyen lesz odaát, majd annak függvényében folytatódik a blogolás.