mañana

A Chachani vulkán csúcsa a kontinens egyik legkönnyebben legyűrhető hatezrese. Most, a száraz évszakban nincs szükség különleges felszerelésre, csak jól fel kell öltözni. És persze érdemes aklimatizálódva nekivágni, hiszen a túra 5000 méterről indul, ami alaposan meg tudja viselni a szervezetet.

Az olyan hobbi-túrázóknak, mint én, természetesen érdemes szervezett csoporttal menni, mert ha bármi történik abban a magasságban, abból nagy baj is lehet. Szerencsémre a csütörtöki (Colca kanyon utáni pihenőnap) körbekérdezés során kiderült, hogy másnap indul csoport mind a Chachanira, mind a Mistire. A Misti egy alacsonyabb (aktív) vulkán ugyan, de nehezebb a túra, mert az első nap 2 óra helyett 5 órát kell cipekedni teljes menetfelszereléssel. Végül a Chachani mellett döntöttem, hogy legyen csak meg az a hatezres az életemben; aktív vulkánt láthatok például az olaszoknál is - ráadásul rövidgatyában, 30 fokban és nem állig felfegyverkezve polár pulcsikkal és alpaka sapkákkal.

A csoportom nyolc főből állt és két vezetőből (a Chachanin egy vezetőre maximum öt balek juthat). A csoport nyelve sajnos leginkább a német volt, ugyanis  a csoport egy spanyol srácon és rajtam kívül egy osztrák, egy svájci és négy német srácból állt. A két vezető közül az egyik állítólag tudott angolul, de ez annyiban merült ki, hogy minden mondat első 3-4 szavát angolul mondta, a többit spanyolul. A másik vezető nem beszélt angolul, úgyhogy én főleg vele dumálgattam, hogy kicsit beszélhessek spanyolul (és hogy meneküljek a német elől). A fickó nagyon kedves volt és olyan szépen, érthetően beszélt spanyolul, hogy egész jól el tudtunk beszélgetni. És most először, amikor hallgattam a spanyol srácot és a vezetőt beszélgetni, értettem meg miért is mondják, hogy Dél-Amerikában sokkal szebb spanyolt beszélnek, mint a spanyolok maguk. A spanyol srác sokkal gyorsabban és "agresszívebben" beszélt, szemben a dallamos, artikulált peruival szemben.

[Aki idáig elolvasta, megérdemli, hogy a képekhez ugorhasson...]

Első nap reggel fél kilenckor szedtek fel a hostelből és miután mindenkit összeszedtük, elfuvaroztak minket egy irodába, ahol mindenki felszerelését kiegészítették aszerint, kinek mi hiányzott (sátor, hálózsák, matrac, kesztyű, kabát, béleltgatya, sapka, fejlámpa, bot, stb.) Nekem csak sátor, hálózsák (azért vittem Dóciékét is, biztos, ami biztos), matrac és kesztyű kellett. Minden másom volt, ugyanis gyakorlatilag 4 trikón és pár alsóneműn kívül vittem az összes cuccomat, ami túrára kellhet és amiből valami meleget lehet kihozni...

Miután mindenkinek megvolt mindene, felrámoltak minket egy irdatlan méretű négykerék-meghajtásos monstrumra és nekivágtunk a kb. 3 órás kaptatásnak.

Valamivel délután 1 előtt megérkeztünk a járművel járható út végére, ahol lepakoltunk és nekivágtunk teljes felszereléssel a kb. 2 órányira lévő alaptábornak. Annyiban reálisabb volt ez a túra, mint a Salkantay, hogy itt magunk vittünk a sátrunkat, hálózsákjainkat, matracainkat és fejenként 2.5 liter vizet is venni és cipelni kellett a közös főzésekhez. Így aztán kb. 15kg-nyi cuccot kellett cipelni, igaz, összesen csak két órán át. Először kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz az 5000 méteren való kiszállás után és az azt követő nem hosszú, de emelkedős úton, de végül is nem volt semmi komplikáció. Egy-két srácnak kicsit fájt a feje, de végül a terv szerint 3-ra megérkeztünk az 5200 méteren, gyönyörű környezetben fekvő alaptáborhoz.

Miután felvertük a sátrakat, négyen elindultunk egy rövid "aklimatizációs" túrára, hogy felmérjük mire számíthatunk másnap. Az útvonal nagyon meredek, ezért végtelen cikk-cakkban vezet a kitaposott ösvény. Nagyjából 100 méternyit emelkedtünk, aztán visszafordultunk, hogy még a táborban élvezhessük a nap utolsó sugarait.

Naplemente előtt nem sokkal megvacsoráztunk (instant leves és tészta paradicsomos tonhalszósszal - elkészítési idő összesen kb. 15 perc), kicsit gyönyörködtünk még a hegyekben, az angolul "beszélő" vezető mesélt pár dolgot az ősök hegyekkel kapcsolatos hiedelmeiről, szokásairól, majd 7 körül irtó gyorsan elmentünk aludni, mert ahogy elment a nap, nagyon lehűlt az idő.

Azt már a túra előtt olvastam és hallottam másoktól, hogy az alaptáborban szinte képtelenség aludni, és valóban, úgy éreztem, hogy szemhunyást sem aludtam, csak forgolódtam. Persze lehet, hogy be-becsúszott néha egy kis bóbiskolás. Mindenesetre a többiek is erről számoltak be; az egyetlen kivétel az egyik német srác volt, aki elmondása szerint ciklikusan kb. negyed órát aludt, aztán negyed órát ébren volt.
A hidegen és a magasságon kívül zavaró tényező volt az egerek hada, amik a szabadban hagyott üres PET palackokon élesítették a fogaikat és a körmeiket. Az egereket már világosban is láttuk fel-le szaladgálni körülöttünk a köveken. Rajtuk kívül csak egy kistermetű madárfajtát és egy különleges nyúlfélét (hosszú farokkal) láttunk a tábor közelében. Lejjebb, a ritkás füves részeken pedig vicuñák kószáltak szabadon.

Másnap ébresztő hajnali 1-kor, amit már mindenki nagyon várt a hálózsákban lapulva. A hőmérséklet nem is volt annyira vészes, mint amennyire gondoltam volna az előző esti naplemente után tapasztaltak alapján. A vezetők szerint -2C fok szokott lenni ilyenkor, ami úgy hajnali 4-re -8C fokra süllyed - részben persze azért is, mert addigra mi már feljebb leszünk. Miután mindenki Mikulás-méretűre öltözte magát, gyorsan megreggeliztünk (tea és lekváros zsemle) és immáron kistáskával, hajnali 2-kor nekivágtunk a töksötétben a cikk-cakknak. Az itt megszokott felhőtlen idő volt, úgyhogy az ég káprázatos volt a rengeteg csillaggal, pláne, hogy fényszennyezés egyáltalán nem volt.

Libasorban, végtelen lassúsággal, tyúklépésekben totyogtunk egymás után. Nagyjából minden 45 perc után 5-10 perces szüneteket tartottunk, amikor is érdemes volt enni és inni valamicskét, hogy legyen elég erő a következő etapra. Három körül felkelt a Hold, ami különös élményt nyújtott, mivel a "kifli" két sarka jött fel először, ami teljesen úgy tűnt, mintha két fejlámpás túrázó közeledne felénk. Az viszont elég esélytelennek tűnt és a rejtélyre csak akkor derült fény, amikor megláttuk a kifli "testét" is.

Fél öt körül kezdett derengeni, majd nem sokkal később már a Chachani vetett óriási árnyékot az alattunk elterülő tájra.

Két srác a fele táján már elég rosszul volt, kétséges volt, hogy felérnek-e, de végül is hajnali 6-ra a teljes csapat felért a csúcsra. Nekem szerencsére semmi magassági bajom nem volt, de a végére alaposan elfáradtam. Jellemző volt, hogy úgy értünk fel a csúcsot jelentő kereszthez, hogy vagy 5 percig mindenki csak lihegve feküdt, körül sem nézve a hőn áhított pontról.

A csúcson még mindig hideg volt, de a nap már jócskán melegített, úgyhogy nem volt vészes. Egy órányi nézelődés, fotózkodás és pihenés után, hétkor elindultunk lefelé, nyílegyenesen a meredek törmeléklejtőn. A tetején még elég nagy kövek voltak, úgyhogy nehéz volt az ereszkedés, utána viszont egyre puhább lett a talaj és gyakorlatilag le lehetett szaladni a lejtőn. Egy óra alatt már a táborban is voltunk, ahol is kaptunk a vezetőktől egy órányi pihenőt. Ekkora már ismét jó meleg volt, úgyhogy mindenki kifeküdt a kövekre és csak a két vezető beszélgetését lehetett hallani; mindenki más vagy mélyen aludt vagy a fejfájásával küszködött. A pihenő után én teljesen jól éreztem magam, páran vagy még mindig fejfájással bajlódtak vagy teljesen kimerültek. Egy órányi elpakolászás után, tízkor nekivágtunk a visszaútnak, ami már jóval könnyebb volt, mert az 5 kilónyi vízkészletünktől már megszabadultunk, ráadásul lefelé a svájci hálótársam vitte a sátrat.

Az autónk még nem volt a helyén, úgyhogy ismét volt egy óránk pihenni, ami nagyon jól esett az immár erősen tűző napon. Mindenki alaposan kidőlt...

A lefelé autókázás sem volt unalmas, ezúttal ugyanis két kisebb autó jött értünk, amiknek a sofőrjei a rettenetesen köves és egyenetlen úton nekiálltak versenyezni. Ráadásul az ajtó, ami mellett ültem annyira ugrált, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban kieshet a helyéről. Ez persze nem történt meg, de végig kapaszkodtam, hogy ne dőljek neki... Az autós verseny pedig akkor ért véget, amikor a mi autónk lerohadt. Egy órával később, a másik autó segítségével sikerült úrrá lenni a helyzeten és immáron nyugodtabb tempóban végül délután négyre leértünk a városba. A felszerelések leadása után szabadon voltunk eresztve, hostelbe visszafuvart már nem kaptunk, úgyhogy még egy levezető húsz-harminc perces bandukolás várt ránk.

Mind a nagy hátizsákom, mind a kicsi annyira poros lett a vulkáni hamutól, hogy a forró zuhany után azok sikálásával telt a késődélutánom.

Immáron életem első hatezrese (és legkorábbi lefekvése, reggelije valamint túrakezdete) után elmondhatom, hogy a Chachani tényleg bárki számára elérhető, aki kellően aklimatizálódott és elég fitt a meredek 850 méteres szint legyűréséhez. Számomra a legnagyobb nehézség a kialvatlanság és a hideg volt. De mindkettőn segített az a végtelen monotonitás, amit a kora hajnali, fejlámpás bandukolás nyújtott, amikor is csak az előttem sétáló lábait láttam. Ez egy olyan állapotba segített, amiben úgy éreztem igazából bármi elviselhető.

A túra utáni estén fél tízkor már ágyban voltam. Ma pihenőnap és este indulás éjjeli busszal a Titicaca-tóhoz, immáron a bolíviai oldalra, Copacabanaba (igen, a híres brazil strand erről a városról kapta a nevét). Az összes utazótól ugyanis azt hallottam, hogy a tó bolíviai része szebb és kevésbé turisztikus. Úgyhogy holnap reggel, Puno érintésével, valamivel több, mint 5 varázslatos hét után elhagyom Perut. Bolíviáról sok jót hallottam azoktól, akik már megjárták, úgyhogy kíváncsi vagyok rá mi fog ott várni. Ha tetszik, valószínűleg több időt fogok ott tölteni a tervezettnél - Chile és talán Patagónia rovására. 

Az internetelérés nem tudom milyen lesz odaát, majd annak függvényében folytatódik a blogolás.