mañana

Miután visszatértem Puerto Natalesbe a Torres del Paine parkból, tartottam egy pihenőnapot, ami akkora semmittevéssel telt, hogy magam is megijedtem. A nap nagyjából annyiban merült ki, hogy a parkban megismert három amerikaival beültünk a "helyiek éttermébe" egy kiadós bárány steakre. Nem is csalódtunk, sőt, ételmérgezést sem kaptunk, mint az ausztrál (egynapos) túratárs ugyanebben az étteremben.

Másnap már nem volt lazsa: reggel 8-tól 5 órás buszút El Calafateba, immáron Argentínába! A határállomás épületében ott díszelgett az argentínok tacepaoja:

Argentínához közeledve egyre többet hallottam az ország politikai és pénzügyi rendszer visszásságairól, amiben nem kis része van a képen bazsalygó hölgyeménynek. A pénzügyi rendszer gondjainak egyik kézzel fogható jelét rögtön meg is tapasztaltam: képtelenség volt vasárnap készpénzhez jutni a városban. A turisták jó része körbe-körbe zarándokolt a kisvárosban, hátha talál egy automatát, amelyik hajlandó megkönyörülni készpénztelenségén. Egyik sem volt hajlandó... Így aztán én is csak a hosztelesek által nyújtott kápékölcsönnel tudtam eljutni a város fő (és gyakorlatilag egyetlen) látványosságához, a Perito Moreno gleccserhez (képek itt).

Lazsa most sem volt, reggel fél 8-kor volt az indulás és egy órányi szép tájakon való buszuzás után megérkeztünk egy kis kikötőbe, ahol opcionálisan hajóra lehetett szállni. Én éltem az opcióval és egy órát töltöttem a Lago Argentino vízén, a gleccser közvetlen közelében.

A képen a gleccser kisebb fele látható, a hajók csak ezen az oldalon közelítik meg a terepet.

És a fal közelebbről, a hajóról:

A hajóút előtt és elején szép napos idő volt, de aztán fokozatosan beborult és már nem is nagyon bukkant elő a nap.

A hajókázás után ismét felvett bennünket a busz és egy kis félsziget végében tett le, a gleccser óriási falával szemben.

(Egyébként a busznak is megvolt a maga tacepaoja; minden kétséget kizáróan a sokéves tapasztalat bölcsessége...)

A hatalmas fal folyamatosan morajlott és recsegett, pár percenként nagy robajjal kisebb-nagyobb jégdarabok szakadtak le a falról és hullottak a tóba.

A méreteket nehéz volt felmérni, megítélni; leginkább az nyújtott támpontot, hogy az egészen aprónak tűnő aláhulló darabok is hatalmas zajjal törtek le és csobbantak a vízbe. Nagyobb darabok esetén jó pár másodpercig tartott a dübörgés, a turisták legnagyobb örömére - amit a hölgyek gyakran még sikongatásokkal is jutalmaztak... Utólag utánaolvasva, a gleccser falának hossza 5 km és átlagos magassága 74 méter!

A gleccser egyébként Machu Picchut juttatta eszembe, ami elsőre furcsának hangozhat, de a hasonlóság annyiban merül csak ki, hogy mind a Machu Picchuról, mind a Perito Morenoról rengeteg képet láttam már az utam előtt, mégis, amikor a helyszínen álltam, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, annyira lenyűgöző látvány volt.

Estére "asado"-t hírdettek meg a hosztelben, ami nagyjából "nagy húszabálásnak" fordítható. Volt kolbász, hurka, csirke, bárány, marha. A helyi ÁNTSZ kedvéért, mutatóba némi saláta is volt azért - és a vendégek kedvéért persze sok sör és bor.

A nagy muri után nem sok alvás fért bele, ugyanis reggel 8-kor már indult is a buszom a 3 órára lévő El Chaltenbe, ahol e sorokat is pötyögöm. Itt lesz majd' egy hetem mielőtt visszatérek El Calafateba, ahonnan a gépem indul utolsó dél-amerikai állomásomhoz, Buenos Airesbe.

El Chalten "Patagónia kiránduló fővárosának" mondja magát. Fővárosnak ugyan elég picike a maga két fő utcájával és 500 állandó lakosával, mindenesetre tény, hogy Patagónia híres hegyei közül pár (pl. Cerro Fitz Roy és Cerro Torre) közvetlenül a városból elérhető, buszozás nélkül. Itt van Argentína legnagyobb gleccsere is, a Viedma, amelyikkel még vannak terveim a hét folyamán...