Két gyors városlátogatás után pár napra Potosíban ragadtam, ez a bejegyzés is onnan megy. Képekért katt a piros városnevekre lent.
Az első villámlátogatás La Pazban történt. Egy ideig úgy terveztem, hogy teljesen kihagyom, mert azt hallottam róla, hogy nincs sok látnivaló arrafelé. Végül mégis úgy döntöttem, ha már útba esik, benézek oda egy körre, mert azt is mondták, hogy a fekvése miatt egyedülálló látvány a völgy, amelyben a város központja terül.
Amikor a Copacabanaból induló buszom beért La Paz külvárosába, egészen elképesztően szegény negyedeken haladtunk át. Az állapotok leírhatatlanok arrafelé, inkább meg sem próbálkozom vele...
La Pazban az az egyik érdekesség, hogy a rózsadombiak laknak a völgyben, a legszegényebbeknek pedig a gyönyörű kilátás jut. Az utcák szinte kivétel nélkül rendkívül meredekek. A másik érdekesség, hogy valószínűleg a világ legképzettebb villanyszerelői dolgozhatnak itt, hogy kiismerik magukat a hálózatokon... Helyenként a közlekedési lámpák fényét alig lehetett látni a kábelrengetegtől.
Ami a várost illeti, valóban minden úgy is volt, ahogy mondták: a Lonely Planet által ajánlott városséta egy-két tértől eltekintve jobbára érdektelen volt. Nagy a forgalom, a zaj és a szmog. Rengeteg micro járja a várost és annyira telítettek, hogy a felszállni szándékozók messze a járdától kiállnak az utakra, hogy leintsék a kiszemelt microt. Az autósok meg jól ledudálják az útonállókat, akik rajokban spriccelnek vissza a járdára.
A völgy viszont valóban lenyűgöző. Egy microval utaztam fel Ceja negyedbe, ahonnan teljesen belátni a völgyet. A negyed nem volt túl bizalomgerjesztő, én voltam az egyetlen fehérember abban a kb. fél órában, amikor gyorsan lőttem pár fényképet, aztán szálltam is vissza a microba lefelé.
A városközpontban erős a rendőri jelenlét, irdatlan méretű stukkerekkel mászkálnak a rendőrök, őrök és katonák. A nyomasztó érzést a teljes maszkban dolgozó, ezért elég ijesztő külsejű cipőtisztítók is növelik
Mindent összevetve, inkább laknék Siófokon, mint La Pazban.
Egy La Paz-i éjszaka után meneteltem is tovább egy éjszakai busszal Sucreba, ami "Bolívia alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa". Ez pontosan nem tudom mit jelent, mindenesetre sokáig a tényleges főváros volt és ennek megfelelően nagyon szép koloniális épületekkel van tele a központja.
A bolíviai városokhoz képest relatív nyugodalmas is, például utam során eddig csak ott láttam az autósoknak szóló falfeliratokat, hogy ne dudáljanak, mert az stresszt okoz.Az idő is a hegyvidéki és a trópusi idő keveréke, amikor ott voltam nagyon kellemes, pálmafás idő volt. A trópusi, heves zivatarok is jellemzőek mostanában, az esős évszakban; mindkét napomra jutott belőle. A kellemes időjárása, nyugalmassága és Bolívia olcsósága miatt sokan maradnak pár hetet, hónapot a városban és tanulnak spanyolul.
Az arequipaihoz hasonlóan, itt is egy működő, főleg a helyiek által használt főtér van. Amíg ott reggeliztem és kezdtem magamhoz térni az éjszakai buszozás után, odajötttek hozzám cipőtisztító kis srácok dumálgatni. A végén persze kiderült, leginkább azért, hogy vegyek nekik nyalókát. Legnagyobb meglepetésemre tudtak pár szót angolul is. Egy másik cipőtisztító banda végül eladott egy, az otthoni Fedél Nélkül laphoz hasonlót. Ez a lap a gyerekmunkások megsegítésére van és spanyol-angol kétnyelvű, úgyhogy még kis gyakorlásra is jól jött.
Itt látható az egyik srác munka közben, a többiek komoly minőségellenőrzési felügyelete alatt.
A szép épületeken kívül nem tűnt egy túl izgalmas helynek és sajnos spanyol tanulásra most nem volt időm, úgyhogy meneteltem is tovább.
Potosí mindössze 3.5 óra buszuzásra van Sucretól. A város ezüstbányájáról és arról híres, hogy a világ egyik legmagasabban fekvő városa a maga 4090 méterével. Első délelőttömön befizettem a bányatúrára, amiben az a legérdekesebb, hogy egy valós, ma is működő bánya, nem csak amolyan kirakat-bánya. Miután kistafíroztak minket "munkaruhával", elvittek a bányapiacra, ahol ajándékokat vehettünk a bányászoknak, akikkel út közben, a járatokban találkozunk. A szokásos dolgokon (víz, üdítő, édesség, kokalevél) lehet kapni többek közt marihuánát, 95%-os alkoholt és dinamitot is. Előbbi kettő a körülmények elviselése miatt kell, utóbbi munkakellék.
Itt épp a dinamit használatáról kapunk kiképzést a vezetőnktől:
A bányában két órát töltöttünk és bejártunk három szintet a négyből. A legmélyebb bugyrokban 35-40 fok körül van, sűrű por és a sűrített levegőt szállító csövek fülsüketítően süvítenek. A bánya annyira működő, hogy időnként gyorsan félre kellett ugranunk, ugyanis üres vagy teli csillék robogtak el mellettünk, amiket ketten-hárman toltak.
A vezetőnk (maga is egykori bányász) nagyon sok érdekeset mesélt a bánya és a város történetéről, illetve az egész bányász életről és társadalomról. Egykoron a város rendkívül gazdag volt, Spanyolország ezüstigényének nagy részét innen elégítették ki. Mára már nem annyira jó minőségű a kibányászott anyag és állítólag 60-80 éven belül ki is fújhat a készlet. Mindez látszik is a városon: nagyon szép erkélyes, árkádos utcák, épületek indultak pusztulásnak.
La Pazhoz hasonlóan, itt is a magasabb régiókban laknak az igazán szegény emberek, de itt annyiból érthető, hogy az a rész van közelebb a bányához. A Bányászok tere fölé már nem is merészkedtem, mert eléggé totálkáros körülmények uralkodnak arrafelé. Ettől függetlenül két napos csatangolás után nagyon megkedveltem a várost, hiába nem csillog-villog annyira, mint például Sucre. A zord altiplano közepén, egy kifújóban lévő hegy (Cerro Rico) tövében egy nyüzsgő, a maga lerobbantságával hangulatos városka.
Este még belefutottam valami gyerekműsorba a főtéren lévő színházban. Egy rakás kisgyerek énekelt torkaszakadtából, viszonylag hamisan.
Szobafogság
Ma, november 21-én teljes Bolívia leállt egy napra. Nincsenek nyitva a boltok, éttermek, piacok, nem járnak a buszok, vonatok, repülők. És kijárási tilalom van, mindenkinek otthon kell gubbasztania egész nap. Még a turisták sem hagyhatják el szállásaikat. Népszámlálás van ugyanis. Egy nap alatt elintézik. Lenne mit tanulnunk tőlük!
Így aztán mi is fogságba estünk és egész nap filmet néztünk, főztünk, dumáltunk, aludtunk, semmittettünk.
Fura módon a turistákat is számba vették, de csak anonim módon, se vezetéknevet, se útlevélszámot nem kértek. Úgyhogy behazudtam egy doktorit...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.