mañana

Utam során többen mondták, hogy Santiago lehetőleg lecserélendő Valparaisora, ugyanis sokkal színesebb, barátságosabb és pár nap alatt sokkal bejárhatóbb, befogadhatóbb, mint a milliós főváros. Nem volt nehéz meggyőzni engem a cseréről, főleg mivel Valparaiso óceánparton van, én meg már Lima óta nem láttam az óceánt, ami mégis csak botrány egy hosszú dél-amerikai túra során...

San Pedroból közvetlen, 24 órás buszjárat megy Valparaisoba. A busz átszeli az Atacama-sivatag nagy részét, ami tökéletes és nyílegyenes aszfaltúton történt. Jobbra-balra hosszan elnyúló sima dombok, növényzetnek se híre, se hamva.

Több helyütt bányászat nyomai látszódtak, Chile komoly exportőre az ásványi kincseknek. "Pár" óra után elértük Antofagastát, ami egy sivatagi metropolis. Nagyon furcsa látvány egy ekkora város a sivatag közepén. A város széli házak szó szerint homokdűnék mellett állnak. A város nem tűnt túl szépnek, viszont úgy tűnt, hogy még mindig fejlődésben van, ugyanis a már így is számtalan magas, modern apartmanház mellé továbbiakat húznak fel. Mire hajnalban felébredtem a buszon, már valamivel zöldebb, barátságosabb vidékre értünk. Innen fokozatosan váltott át a táj pálmafás, erdős, szőlővidékes környezetre.

Ezzel a buszúttal magaslati létem véget is ért (mondhatni: elkezdtem a felkészülést a december végi CA-féle Börzsöny-túrára). Gyakorlatilag túrám második hetétől kezdve, Huaraz óta egyfolytában 2000 méter felett voltam, de jellemzően jóval felette.

Valparaisoba érve rögtön megértettem, hogy miért ajánlotta mindenki a várost: az egész olyan, mintha a Rózsadomb félkörívben ölelne át egy tengerpartot. Jobban megnézve persze kiderül, hogy a "rózsadombi" házak egy jó része elég rossz állapotban van, sőt több szegénynegyed is van a dombokon. A házak viszont - ha gazdag lakja, ha szegény - mind színesek, amik a sok zegzugos, meredek és grafitis utcácskákkal kellemes hangulatot kölcsönöznek a városnak.

Miután lepakoltam a hosztelben, részt vettem egy ingyenes (borravalós) városnézésen, ahol nagyon sok érdekes dolgot mesélt és mutatott a gringo vezetőnk. Valparaiso kis, jelentéktelen városka volt, míg be nem indult az aranyláz Kaliforniában. Ugyan Valparaisoban arany egy grammnyi sem volt (és már nem is lesz), a nyugati part egyik legfontosabb kikötőjévé vált az Európából Kaliforniába utazók miatt. Pillanatok alatt egy rendkívül gazdag várossá vált és emberek ezrei özönlöttek be, köztük sok gazdag európai család. Mindez egy csapásra, a Panama-csatorna megnyitásával odalett és a város hirtelen hanyatlásnak indult, ami azóta is folyamatosan tart. Ez erősen meglátszik a városon, ugyanis sok nagyon szép, régi épület indultak az enyészetnek. A megújulást (ha netán valakinek lenne rá pénze) nehezíti, hogy a dombokra képtelenség gépeket felvinni az építkezésekhez és több domb is az Unesco Világörökség része, ami miatt nagyon szigorúak az építkezési előírások. Így aztán általában, ha egy épület romos állapotba kerül vagy leég, akkor az már úgy is marad...

Valparaiso továbbra is fontos kikötőváros (a lakosok nem is valparaiseñonak hívják magukat, hanem porteñonak) a régióban. A víz rendkívül mély egész közel a parthoz (43-45 méter), így az egészen nagy hajók is a város közvetlen közelében tudnak kikötni, ami remek látvány a magyar turista számára.


Emellett a turizmus is egyre fontosabbá válik, előrejelzések szerint pár év múlva Chile leglátogatottabb helye lesz. Már most is rengeteg a hangulatos és kreatív bár, kávézó, étterem és a gazdagabb dombokon az "artsy" galériák, műhelyek virágzanak.

A város 44 dombra épült és 15 felvonója van, amelyek a 19. század végén és a 20. század elején épültek. Mára már csak 5 működik, a többi jellemzően elég ramaty állapotban van és sokuknak elég reménytelen a sorsa. A képen az egyik működő, a turisták közkedvelt dombjára felvivő. A tarifa 300 peso.

A város a legfontosabb tengerészeti központja is az országnak - védelmezve Santiagot és Valparaisot, az első és a harmadik számú chilei várost. Az öbölben tucatnyi hadihajó állomásozik és egy tengeralattjáró is épp a tengerfelszínen járt, ami számomra nagyon fura látvány volt ilyen közel a lakóövezethez (meg úgy egyáltalán, mert talán még sosem láttam élőben tengeralattjárót). A helyieknek mindenesetre megnyugtató lehet, hogy biztonságban tudhatják magukat még abban az esetben is, ha fő ellensége, Bolívia elkezdené szétszerelni és leszállítani hajóit a Titicaca tóról.


Valparaisoba érkezve kicsit úgy éreztem, hogy vége is dél-amerikai küldetésemnek, ugyanis Peru és Bolívia után teljesen nyugati, civilizált világnak hatott. Az egyetlen, ami megmaradt a perui-bolíviai világból, az a kóbor kutyák serege. Talán még több is van belőlük, mint máshol és fura módon sokkal nagyobb testűek, mint amihez hozzá voltam szokva. De itt is ugyanolyan jámborak és lusták, mint máshol.
A latinos életvitel és munkamorál azért persze itt is megvan...

A városnéző túravezető javasolt jó pár éttermet, fagyizót, cukrászdát, bárt, amik közül jó párat meg is látogattunk. A két estém közül az elsőn elmentünk négyen az El Canarioba, ahol elvileg élő bossanovanak kellett volna szólnia. Nem bossanova volt ugyan, de élő igen.Nagyon is. Egy kb. akkora bárról van szó, mint amekkora egy jó hosztelben egy 8 személyes (4db emeletes ágyas) szoba szokott lenni és ebben zsúfolódott össze mintegy 70 ember. Válltól vállig, a két zenészt sem különösebben kímélve. A zene és a hangulat kiváló volt, a sok héten át akarva-akaratlanul hallgatott pánsípos, kurjongatós népi altiplano zene után végre egy kis igazi latino! A koncert után hazafelé még betértünk egy másik helyre, ahol fiatal, egyéni indulók gitároztak és énekeltek szépen egymás után. Mivel itt alkalom adódott a chilei Pisco Sour kipróbálására, nem sokat haboztunk. De meg kellett állapítanunk, hogy a perui egyértelműen sokkal jobb.

Utolsó délelőttömön a kikötőben befizettem egy "lancha túrára" buenos aires-i szobatársammal - és egy falunyi iskolással. A túra egy rövid sétahajókázás a kikötőben és annak közelében, talán fél óra az egész. Egy férfi némi borravalóért végigmesélte az utat, szórakoztató lehetett a szövege, mert a gyereksereg gyakran hahotázott. Én szinte semmit nem értettem az egészből (Bolívia óta vége a szép dallamos és artikulált spanyolnak) és még az argentín lány is sok mindenről lemaradt...

Még pár órányi sétálgatás után nekivágtam a buszpályaudvarnak, hogy felbuszozzak Santiagoba, ott pedig egyből a reptérre. Most éppen a Punta Arenasba tartó gépen gépelek, amivel megkezdődik a dél-patagóniai kaland. Összesen 16 teljes napom lesz odalent, azt kell jól beosztani, hogy minél több kirándulás férjen bele. Amit mindenképp szeretnék, hogy beleférjen, az a Torre del Paine NP 5 napos 'W' túrája, a Los Glacieres NP 3-4 napos túrája Mt. Fitz Roy körül, és természetesen a Perito Moreno gleccser megbámulása. Mindezek különböző helyeken vannak, egymástól nem is annyira közel, úgyhogy az utazásra is rámegy pár nap. Hogy mennyit fogok tudni blogolni az a netelérhetőség és leginkább annak függvénye, hogy mennyire lesz energiám és időm írogatni a túrák után és közben.

Mindenesetre ezzel a repülőúttal lassan célegyenesbe fordul dél-amerikai túrám, ugyanis utána már csak pár napom lesz Buenos Airesben a hazarepülés előtt...