mañana

A dél-patagóniai kaland Punta Arenasban (Chile) kezdődött, ahova Santiagoból repültem. A város viszonylag nagy és a Magellán-szoros partján terül el. A szoros túloldalán már Tűzföld látszik, de oda idő hiányában most nem jutottam el. Az időjárás rögtön megmutatta milyen a patagóniai nyár: erős szél, hűvös és szemerkélő eső fogadott az első reggelemen.

Punta Arenas látványosságai közé tartoznak a környéken lakó pingvinkolóniák. Be is neveztem egy pingvinnéző körútra és másnap már indultam tovább Puerto Natalesbe, ami úgródeszka Patagónia talán leghíresebb nemzeti parkjához, Torres del Paine-hez (képek itt és egy egész használható térkép itt). Egy Punta Arenas környékbeli pingvincsorda pedig itt:

Puerto Natales sokkal kisebb és barátságosabb, mint Punta Arenas és a környék is nagyon szép: mindenfelé víz és havas hegycsúcsok. Érkezésem délutánján részt vettem egy előadáson, ahol minden információt elmondtak, amit csak tudni kell a parkról és a két közkedvelt túráról: a teljes körről és a W-ről. Előbbi 7-9 napig tart, utóbbi 4-5 nap alatt bejárható. A körhöz se időm, se megfelelő ruházatom nem volt, úgyhogy maradt a W teljesítése.

Az előadás után rögtön helyben lehetett bérelni felszerelést: sátor, "mínuszos" hálózsák, matrac, főző, gáz, konyha kitt. Hogy ne legyen vita a sátor minőségét illetően, kizavartak a szemközti parkba, hogy verjem fel és ellenőriztem. Egy kedves kutya megsajnált és odajött "segíteni" - de legalábbis szolidarítani.
Méretét tekintve, a sátor elvileg kétszemélyes volt, de én örültem, hogy egyedül laktam benne. A nagy hátizsákommal együtt épp elfértünk...

Majd kutyagoltam a tervezett 5 napra való kaját beszerezni. Reggelire müzli-féle, amit vízzel és tejporral elkeverve laktató katyvaszt kap az ember; ebédre sajt-szalámi, gyümölcs, szárított gyümölcs, cerbona szelet; vacsorára tészta valami szósszal. Estére összeállt a felszerelésem, nem tudtam lemérni, de lehetett vagy 12-14 kiló. Szerencsére vizet egyáltalán nem kell vinni a parkba, mert rengeteg folyó és patak van, és mindből lehet inni (a helyi vezetők szerint a világ legtisztább vizei).

A W túrát lehet keletről nyugatra és nyugatról keletre is teljesíteni. Mindkét opcióhoz tartozott egy-egy kétfős csapat (az előadáson találkoztam velük) amelyikhez csatlakozhattam. Végül a kelet-nyugat mellett döntöttem, mert az első napokra mondtak jó időt és kelet felől már az első napon el lehet jutni a Torresekhez, a park emblematikus kőoszlopaihoz.

Úgyhogy egy izraeli és egy ausztrál sráccal vágtam neki a távnak. A csapat kitűnő választásnak bizonyult, ugyanis a létszám napról napra fogyatkozott és a harmadik-negyedik napot már egyedül teljesítettem. Az ausztrál srác a túra előtti napon bekapott bárány steaktől (illetve valószínűleg az arra csattintott gombaszósztól) kapott ételmérgezést. Az első napot még végigküzdötte, de a második nap reggelén visszafordult. Az izraeli srác pedig egyszerűen nem bírta a nagyhátizsákos túrázást. Második napon óránként kb. 20 percet vártam rá, a nap végére pedig annyira kikészítette magát, hogy a harmadik nap reggelén feladta a küzdelmet. (Én meg eddig azt hittem, hogy az izraeli hadsereg a világ egyik legkeményebbike...)

Az első napon a W keleti szárát teljesítettük. A túra rögtön sátorveréssel és lecuccolással kezdődött, úgyhogy a hegyre csak kis cuccal kellett felkapaszkodni. Van egy olyan verzió is, hogy az ember mindent felvisz egy felső kempingbe és másnap napfelkelte előtt egy órával felkapaszkodik a csúcsra, hogy ott fagyoskodja át a napfelkeltét. Ezt mi kihagytuk és nem is bántuk, mert felhős hajnal volt másnap.

Az első nap rögtön megmutatta azt a természeti változatosságot, ami miatt annyira híres Dél-Patagónia. Az egyik oldalon csupasz, teljesen lekopott hegyoldal, a másikon sűrű erdő, majd egy éles határral elválasztva sziklás-sóderes hegyoldal és körbe havas hegyolal.

Az időjárással szerencsénk volt, végig napos idő volt, ami persze nem jelentett akadályt egy kis havazásnak a csúcson, a három oszlop alatt... 

Végig jellemző volt a sebesen vágtázó felhők látványa, úgyhogy a napos-felhős idő, a száraz-szemerkélő eső akár fél percenként váltogatta egymást.

Második napon végig hurcibáltuk a nagyhátizsákot, hogy eljussunk a W középső szárának a bejáratához, a French Valley-hez. Az időjárásra itt sem lehetett panaszunk, de sajnos épp elég felhős volt ahhoz, hogy ne lehessen jó fényképeket készíteni a tájról. Pedig balra a skót felföld volt látható, jobbra alpesi csúcsok sorakoztak, csak talán még vadabb, tagoltabb formákkal, középen pedig a latinos csengésű Nordenskjöld gleccsertó türkízkék vize (gondolom mindenkinek nyilvánvaló, hogy a lenti képen nem a Nordenskjöld látható).

A kempingben este összetalálkoztam a másik potenciális csapat tagjaival (svájci és ír lány), akik kitűnő állapotban voltak - szemben az én csapatom tagjaival... Este spontán matézás alakult ki egy háromtagú amerikai csapat sátránál. A srácok fél évet tanultak Argentínában, úgyhogy remekül kezelték a maté-eszközöket és be is avatták a tudatlanokat (pl. engem) a szertartás szabályaiba. Például csak akkor szabad megköszönni az italt, ha már nem kér többet az ember, különben a következő körből automatikusan kihagyják.

Harmadik napon a lányokhoz és az amerikaiakhoz csatlakozva cucc nélkül túráztunk fel egy folyó mentén a völgyben. Bal oldalunkon egy gleccserektől roskadozó hegyoldal:

Jobb oldalunkon vadra kopott, csipkézett tornyok. A csúcson pedig körbeveszik az embert a hegyek. 
Egyik oldalon:

Másikon:

A kempingbe visszatérve felvettük nagytáskáinkat és elváltak útjaink. Én nyugatra a Pehoe tó partjához, a többiek a Torres-ek lábához keletre. 2012 januárjában egy zseni leégette a W nyugati részének jelentős részét. Ehhez a területhez ezen a napon értem és ahogy előre mondták, döbbenetes látvány a még mindig hamuval teli talaj és fák rengetege.

Ezen a napon megérkezett a decemberi patagóniai szél, ami olyan erős, hogy simán ledönti az embert a lábáról. Az erős befújásoknál le kell guggolni, különben eldobja az embert. Nekem egyszer nagy zsákkal nem sikerült a mutatvány elég gyorsan és már csak a bokrok közt fogtam fel, hogy mi történt. Mint snowboardos a mély hóba süppedve, alig tudtam kikászálódni háttal feküdve, zsákkal a hátamon.

A szél olyan erős volt egész éjjel, hogy aludni csak alig-alig tudtam valamit a sátorban. A rudazat ugyanis folyamatosan lefeküdt és az arcomba simult. Ennek megfelelően másnap hajnalban minden sátorlakó karikás szemekkel szitkozódva kavargatta teáját.

A sátorverést és összeszedést ki kisebb, ki nagyobb szerencsével abszolválta. Egyszer csak egy futó csapatra lettünk figyelmesek, akik egy, a széltől görgő-bukdácsoló sátort próbáltak utolérni, ezúttal kevés sikerrel...

Negyedik napra megjött a rossz idő: súlyos, szürke felhők, köd, szemerkélő eső és továbbra is rendkívül erős szél. Azért kora reggel egy hat fős francia egységgel nekivágtam a W utolsó szárának, a Grey tó mentén a hatalmas Grey gleccserhez, ami egy kis szigetet körülfogva "folyik" a tóba. Amikor a gleccserhez értem, még mindig rossz idő volt. Természetesen egy órával a visszafordulás után elkezdett kitisztulni az idő:

A gleccserről jókora darabok szakadoznak le és úsznak tova a szél és a hullámok jóvoltából. A képen ugyan nem látszik, de fényképezés közben küzdeni kellett az elemekkel: fújt rettenetesen a szembeszél és vízszintesen esett az eső, pillanatok alatt telecsepegtetve a kamera objektívét...

Miután visszaértem a kempingbe, még mindig ugyanolyan szél volt, mint előző este és az előrejelzés sem jelzett előre javulást, úgyhogy úgy döntöttem megkímélem magam még egy alvásmentes éjszakától és kimenekültem a parkból az esti katamaránnal és busszal. Az 5. napra tervezett 5 órás délelőtti túra így elmaradt, de majd legközelebb bepótolom...

Ami a park látogatóit illeti, három fő csoportot sikerült megkülönböztetnem. Az első, a kifejezetten Patagóniáért jöttek csapata. Ők állig gore-texben, thermocuccban, sígatyában feszítettek és elszánt léptekkel meneteltek. A második, akik hosszabb utazás során keveredtek ide, de azért van valami elképzelésük a hegyekről, a túrázásról. Magamat ide soroltam. Mi túrázásra alkalmas, de nem épp ideális felszerelésben tekertünk lelkesen. A harmadik csoport a farmeres, utcaicipős társaság, amelynek a tagjai ugyan máskor nem kirándulnak, sátraznak, viszont hallották, hogy ez a Patagónia jó hely és ezért úgy döntöttek, meg nézik maguknak. 

Mindent összevetve, világhírének megfelelően nagyon szép a park. Külön-külön tekintve a fícsöröket (Torres, Grey gleccser, stb), szerintem lehet találni náluk szebbet, különbet a világban; viszont itt annyi nagyon különböző táj nyílik meg az ember előtt egy egészen kis, bejárható területen, hogy az tényleg lenyűgöző. És két és fél hónap után most először nem láttam napokon át lődörgő kutyákat!  

Puerto Natalesbe visszaérkezésem másnap este rossz hírek érkeztek a parkból: a túrázókat kihozó esti három busz közül kettőt felborított a szél. Sajnos páran komolyabban is megsérültek.