mañana

Megérkeztünk Bogota-ba. A reptéren várt minket Nancy, Giovanni felesége. Giovannit még 2002-ből ismerem (Judit) a madridi ösztöndíjas utamról, egy koleszban laktunk. Nancy elvitt minket autóval a hostelbe, és kaptunk tőle egy helyi mobilt is, hogy ha bármi van, tudjunk nekik telefonálni. Azért a környék, ahol keresztül vitt minket, elég félelmetes volt, és nem ajánlotta, hogy sötétedés után kilépjünk az utcára. A hostel a városközpontban van, a neve: Hostel Lima Limón. Mindketten azt hittük, hogy Peru fővárosáról nevezték el, de kiderült, hogy a lima limón egy igen népszerű, citromos alkoholos ital. Nagyon kedves kis hely, zegzugos, tele színekkel, és egy aranyosnak tűnő, de kicsit bolond macskával, aki bárkit lábszáron harapott, aki megsimogatta. Ő a ház ura, mindig valahol lustálkodik, befekszik valakinek az ágyába vagy elfoglalja a legkényelmesebb fotelt. Amikor csöngetnek, odaszalad, és amikor kinyílik az ajtó, mindig ő lép ki rajta először…

Első nap délelőtt kicsit sétálgattunk a környéken, hangulatos színes utcák, mindenhonnan szól a salsa. Sok a kóbor kutya (Ádám: szinte elhanyagolható Peruhoz és Bolíviához képest). Tele volt emberekkel az utca, és egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. 10-től részt vettünk egy két órás ingyenes városnéző túrán, ami rendkívül unalmas volt. Egy órán keresztül álltunk egy helyben, és a főtér épületeinek történetét hallgattuk. A főtér képe elég kaotikus, bármikor is jár arra az ember. A közepén egy sátortábor van, ami egy politikai demonstráció része. Tőle nem messze egy másik csoport állomásozik, a felirat szerint az egyik kegyetlen gerilla csapattal szimpatizálva. Ezen kívül sok a hajléktalan koldus és folyamatosan keresztülfeszítenek jól öltözött katonatiszti egyenruhások. És koradélután megjelennek a lufi árusok.

Ez a kép a reggel fél tízes állapotokat örökíti meg. Még csak a sátor tábor és a rengeteg galamb van jelen:

Aztán egy órát sétáltunk a csoporttal a kormányzati negyedben, ami kb. 500 m megtételét jelentette. A csoportban volt 2 lengyel fiú, egy ausztrál pár és egy japán fiú. A túra végeztével elhatároztuk, hogy együtt hódítjuk meg a város fölé magasodó 3150 m magas hegy tetején álló Montserrat nevű templomot. Sajnos gyalog nem tudtunk felmenni, mert keddenként lezárják, így csak a felvonóval jutottunk fel, ami hihetetlen meredeken ment fel majdnem 1000 métert úgy 2 perc alatt. Persze mire felértünk befelhősödött a város, és nem sokat láttunk, de még így is gyönyörű volt. Bogota magas hegyekkel van körülvéve, gyönyörű a fekvése.

Nem sokkal azután, hogy felértünk, már a velünk nagyjából egy magasságban álló Jézus-szobrot ostromolták a sűrű felhők:

A külföldi csapattal beültünk ebédelni egy étterembe, ami lenyűgöző volt, mert rendelés után kb. 3 perccel mind a 7 teljes tál főétel frissen elkésztve az asztalon volt. Nem igazán értettük, ezt hogyan csinálták, de minden finom volt és végül is az a lényeg. A Montserrat után mi ketten leváltunk a többiekről és végigsétáltunk az egyik főutcán, amin mint egy piacon, mindent árultak.

A legjobban az tetszett nekünk, hogy az utcán vannak a „telefonos emberek”, akikhez láncon van erősítve 1-6 mobiltelefon, amiről lehet telefonálni. Odamész, mondod a számot, és használhatod a telefont, majd kifizeted a percdíjat.

A város általában véve elég randa és lepattant, még az óvárosi részek is. A kevésbé központi részek pedig egészen lehangoló épületekkel van teleszórva.

Ma délelőtt megnéztük a város leghíresebb múzeumát, a Botero múzeumot. Fernando Botero még ma is élő (ugyan New Yorkban) festő-szobrász művész, Kolumbia büszkesége. A képek/szobrok igen sajátos stílusúak ugye, kedvencünk volt a Mona Lisa sajátos feldolgozása…

Külön említést érdemel a háttérben látható épp kitörő vulkán!
A saját művein kívül Picasso, Miró, Dalí, Matisse, Chagall, Renoir, Degas festmények is voltak, teljesen megdöbbentünk rajta. A múzeum egyébként ingyenes volt…

Utána taxit fogtunk és kimentünk Giovanniékhoz, akik ebéddel vártak minket. A város egy viszonylag távoli részén laknak, egy nagy apartmanban. Eszméletlen finom kaját szolgált fel a bejárónő, és bajban is voltunk, mert ugye ha dicsértük a kaját, akkor a bejárónőnek kellett volna dicsérni, aki a konyhában tett-vett és kiszolgált… Jó sokat beszéltünk spanyolul, és meg kell hagyni, hogy Ádám nagyon ügyesen beszél (Judit). Ebéd után Giovanni elvitt minket a közeli egyetemi természettudományi múzeumba, ami kb. 5 percre volt, de ezalatt az 5 perc alatt sikerült szarrá ázni az első trópusi esőnkben… Szerencsére volt kézszárító a wc-ben, ami részben segített megelőzni a megfázást. A kiállítás viszonylag szánalmas volt, és nem értettük, hogy kerül pl. ázsiai kobra a Kolumbia biodiverzitás részlegbe, de azért láttunk 1-2 érdekes állatot. Gyorsan végigfutottuk és aztán fogtunk volna egy taxit hazafelé, csakhogy egyetlen sem állt meg nekünk… Ekkor Judit látni vélte az egyik „Colectivo” nevezetű buszon (amit leint az ember az utcán, felszáll, majd ha le akar szállni, szól, és megáll a busz akárhol) a hostel régiójának a nevét. Már egy ideje zötykölődtünk rajta, amikor kezdett gyanús lenni, hogy esetleg rossz irányba visznek. Ki is derült, hogy bizony nem Candelaría, hanem Galería volt a busz elején… Úgyhogy végül megint taxi lett a dologból. A taxi azért elég olcsó, délben vagy 30 percig vitt minket a sofőr, és végül kb. 1000 Ft-ot fizettünk.

Holnap reggel irány a Karib-tenger, és Santa Marta.