mañana

Tegnapelőtt, szerda éjjel érkeztem vissza az 5 napos Salkantay túráról. A tegnapi nap pihenéssel, cuzcoi csavargással, praktikus dolgok intézésével (pl. mosás) és fényképek pofozgatásával telt. Utóbbi okozott 2-3 órányi stresszt tegnap kora este, ugyanis addig bűvészkedtem a képek másolásával, rendezésével és törlésével, hogy sikerült az összes Machu Picchun lőtt képemet törölnöm… Olyan nagyon azért nem estem kétségbe, mert a csoportom biztos lőtt rengeteg jó képet, amit meg tudok szerezni, de azért jó lett volna pár saját kép is. Úgyhogy nekiálltam túrni a netet ingyenes „visszaállító” programokért és végül is hepienddel zárult a kísérlet, megvannak a képeim!

És akkor részletesebben a túráról. Megint csak, a szövegelést átugrani kívánóknak: itt vannak a képek a túráról és Machu Picchuról. Utóbbit csak azoknak ajánlom, akik nem készülnek oda a közeljövőben; nem szeretném elrontani senki szórakozását... Bár a képek sosem adják vissza teljesen a hely varázsát. Én is láttam már rengeteg képet Machu Picchuról, mégis fantasztikus élmény volt. Mindenesetre én szóltam!

1. nap: hajnali 4.15-ös kelés, mivel 4.30-ra voltunk a hostel bejáratához rendelve, teljes menetfelszereléssel. Össze kellett állítanunk egy kis, napi hátizsákot, amit viszünk magunkkal napközben, illetve egy pakkot, amit visznek nekünk lovakkal vagy minibusszal, mikor épp hogy. A pakkhoz csak esténként, a szálláshelyeken jutunk hozzá. Ide jellemzően hálózsák, váltóruha, necesszer ment, súlya max. 5kg lehetett. A csapatot 3 hostelből szedték össze és rajtam kívül öt brit srácból, egy brit lányból, egy amerikai lányból és két holland lányból állt. Úgyhogy sok esély spanyolgyakorlásra nem igazán adódott. A vezetővel (Juan) ismét nagy szerencsém volt, mert egy nagyon szimpatikus, kedves, lelkes srác volt. Kiderült, tud pár magyar nevet és szót is, mert rendszeresen dolgozik a Barakának a perui túráin. Juanon kívül, később, már a hegyekben, csatlakozott hozzánk még egy lóvezető, egy szakács és egy mindenes is.

Az első napi túrát gyakorlatilag elcsaltuk, mivel az igazi kiindulóponton (Mollapata) felraktak bennünket egy teherautó platójára és azzal mentünk fel egészen egy órányira az első szálláshelyhez. Az indokok: (1) időközben eléggé kiépítették az utat és nem túl nagy élvezet a poros úton sétálni 6-7 órán át (2) a szálláshely felett, kb. 4000 méteren van egy szép gleccsertó, ami egyrészt szép, másrészt jó akklimatizációs kirándulás. A szálláshelyre érkezve (Soraypampa, 3850 méteren), kis pakolászás után ebéd, majd felkapaszkodás a tóhoz. Hárman már ettől rendesen kikészültek, de végül nagy sokára ők is feljutottak. Lefelé menet eleredt az eső, de sikerült visszaérnünk mielőtt igazán eláztunk volna. Az éjszakát ugyan sátorban töltöttük, de nem a szabad ég alatt, hanem egy fedett és oldalról is nagyjából védett helyen, mivel állítólag ez a völgyszakasz nagyon szeles és hideg éjjelenként. Ez így is volt, nem volt melege semelyikünknek.

2. nap: előre lehetett tudni, hogy a második nap a legnehezebb, mivel fel kell kapaszkodni egy 4600 méteres hágóhoz, ami közvetlenül a Salkantay hegy (6271 méter) mellett vezet, majd le kell ereszkedni egészen 3000 méterre, a következő szálláshelyhez (Chaullay).

Kelés hajnali 5-kor, indulás reggeli után 6-kor. A kapaszkodás tisztuló időben kezdődött és kb. egy óra múlva meg is láttuk a Salkantay gyönyörű, világítóan fehér hósapkáját és gleccsereit. Aztán sajnos a lentről felszálló pára és köd kisvártatva be is takarta az egész hegyet. Mire 9-kor felértünk a hágóhoz, sajnos már csak foltok látszódtak a hegyből. Kis csúcs-örömködés és Unicumozás után nekivágtunk a lejtmenetnek, ami rögtön szemerkélő esőben kezdődött, ami, ahogy mentünk egyre lejjebb, egyre erősebb esőbe váltott. Szinte az egyetlen időszak, amikor nem esett, az egy órás ebédszünet volt…

Egy idő után a terep teljes dagonyába váltott át és az amúgy sem könnyű lejtmenet kisebb iszapbirkózásba váltott át. A tájból továbbra is viszonylag keveset lehetett látni a köd és felhők miatt, de azt azért ki lehetett venni, hogy egy mély folyóvölgyben vagyunk és idővel a növényzet teljesen átalakult. A fenti kopár, sziklás terep fokozatosan átváltott sűrű növényzetbe, amit rengeteg vízesés szabdalt.

A szálláshelyre érkezve mindenki alaposan elázott, de mivel már „csak” 3000 méteren voltunk, nem volt túl hideg.

A bandát alaposan megviselte ez a nap és úgy látszik nem mindenki volt vele tisztába, hogy mire vállalkozott, mert ment a nyivákolás, hogy úristen mennyit kell még gyalogolni…

3. nap: viszonylag könnyű napnak ígérkezett, mert csak 5 órányi út állt előttünk az 1000 méterrel lejjebbi La Playa-ig. Így aztán a kelés is csak reggel 7-re volt kitűzve, indulás 8-ra. Az idő is kitisztult a reggel folyamán és viszonylag napos időben meneteltünk.Az egyik pihenőhelyen egy másik csoport kihívott (illetve inkább kiprovokált) minket egy focimeccsre kb. 2400 méteren, de a meccs 5 elszánt huszonéves brit társaságában rendkívül simán zajlott, levertük az ellenfelet 2:0-ra.

Késői ebédidőre meg is érkeztünk La Playaba és ebéd után minibusszal mentünk le Santa Teresaba, a harmadik szálláshelyünkre. Ez persze alighanem újabb csalás az eredeti Salkantay-hoz képest, de olyan nagyon senki sem bánta, mivel délután elmentünk a Santa Teresahoz közeli meleg vizes fürdőbe. Ez egyrészt jól esett a három napos túrázás után, másrészt fantasztikus helyen van a fürdő. A völgy mélyén, közvetlenül a folyó mellett, a háttérben hatalmas hegyek és egy nagy vízesés. Három „medencéből” állt a fürdő, különböző hőmérsékletű vízzel és mindegyikbe természetes módon jut a meleg víz a kövek közül. A folyóhoz legközelebbi medence végén pár lyukon át természetes zuhanyzót alakítottak ki, aminek használata kötelező volt a medencék használata előtt, de ezt senki sem bánta, mert remekül masszírozta a fáradt izmokat. Képeim sajnos nincsenek innen, mert nem vittem gépet, de a többiek közül vittek páran, úgyhogy majd később szerzek. Addig is, google képei...

4. nap: a banda annyira kikészült, hogy Juan alternatív programot kínált: drótkötelezés egy közeli völgyben, majd minibuszozás Hidro-Electricaig és onnan séta Aguas Calientesig, az utolsó szálláshelyig. Rajtam kívül mindenki az alternatív utat választotta, úgyhogy Santa Teresatól Aguas Calientesig egyedül tettem meg az utat, ami nem is volt baj, mert jó volt kicsit teljes csendben sétálni a gyönyörű környezetben. Különösen a Hidro-Electrica – Aguas Calientes út lenyűgöző, ami hatalmas hegyek által szabdalt folyóvölgyben vezet, magashegyi trópusi környezetben. Ugyan végig a vasúti sínek mentén kell sétálni, ez semmit nem ront a dolgon; szerintem a világ egyik legszebb vasútvonala lehet… Az idő végig napos és nagyon meleg volt.

Nem sokkal Santa Teresa után, egy kanyarba csatlakozott hozzám egy kutya, és egészen Hidro-Electricaig kísért. Először kicsit tartottam tőle, mert egyedül voltam vele, de aztán úgy 15 perc elteltével megszoktam a közelségét, mivel teljesen úgy viselkedett, mintha az én kutyám lenne: mindig kicsit előre szaladt, majd hátranézett, jövök-e és ha igen, kocogott tovább, majd bevárt. Ha fényképeztem, odajött, megnézni mit látok. Ha a kompozícióm közepébe állt, kis noszogatás után arrébb ment. Ha „veszélyesebb” terepre értünk (pl. betonhíd), akkor szorosan a sarkamban jött. És mivel jó meleg volt, minden sáros pocsolyában megmártózott illetve ivott belőle. Aztán végül Hidro-Electricanál hűtlenné vált és egy másik, négyfős csoporthoz csatlakozott…

Aguas Calientesben megebédeltem, majd nekivágtam Putu Cusinak (Happy Mountain), egy hegynek, amit Juan ajánlott arra az esetre, ha még bírnám. A hegy tudománya, hogy a tetejéről lehet látni Machu Picchut. Egy helyi rendőrt kérdeztem meg, hogy honnan indul az út. Rendkívül készségesen elmagyarázta, de figyelmeztetett, hogy veszélyes terep, pláne esőben (már gyülekeztek a felhők a hegyek felett). Azért nekivágtam (annak ellenére, hogy le volt zárva karbantartás miatt) és egy futó zápor miatt rögtön egy sziklahasadékba bújtam. Pár perc múlva felbukkant egy amerikai fickó, aki egy másik csoporttal járta végig a túrát és szinte minden nap találkoztunk vele. Úgyhogy innen ketten mentünk tovább. Hamarosan kiderült, hogy miért tartják veszélyes útnak Putu Cusit: egy jó 50 méteren át meredek, majdnem függőleges falétrák vezetnek felfelé. Szerencsére a júliusi, dolomitoki edzés miatt nem okozott gondot. Az erdőből kiérve, a hegy felső részén fantasztikus kilátás nyílt a környező hegyekre, amit sűrű, trópusi növényzet borít. És persze szemben Machu Picchu. Lefelé szedtük a lábunkat rendesen, mert közeledett az eső, de végül nem volt olyan vészes, mint ahogy kinézett.

Mire leértem a faluba, már a csoportom is megérkezett. Ezen az éjszakán egy hostelben szálltunk meg, 2 ágyas szobákban. És ugyan mindenki forró fürdőre vágyott, meleg víz nem volt. Este étteremben ettünk és utána elmentünk egy bárba megünnepelni a túra végét. Perui utam során először ittam Pisco Sour-t, ami tényleg olyan jó, mint amennyire hírdetik!

5. nap: Juan hajnali fél ötre rendelt minket a buszállomásra, hogy az elsők közt lehessünk fent (persze gyalogolni is lehetett volna, de én elég fáradt voltam az előző napi túrától és a sötétben való gyaloglás sem ígérkezett túl izgalmasnak). Így aztán mi is voltunk a legelsők a sorban, de kiderült, hogy a buszok csak fél hatkor indulnak, úgyhogy a sor elején ácsorogtunk egy órát a töksötétben. Juan pedig csak 5.25 körül került csak elő a jegyekkel… A busz jó kis szerpentinezéssel jut fel a bejárathoz, ahol már egész komoly sor gyűlt össze a 6 órás nyitás előtt. Miután bejutottunk, Juan tartott egy kb. másfél órás vezetést, majd le is lépett. Innentől fogva szabadon voltunk eresztve. A csoport többi tagjának fél 3-ra szólt a vonatjegye Aguas Calientesből, én foglaláskor kértem az irodát, hogy későbbi vonattal mehessek, mert szerettem volna az egész napot Machu Picchun tölteni, ráadásul jelentkeztem Waynapicchu (a nagy zöld süveg a klasszikus Machu Picchu képek hátterében) megmászására is, ami elég sok időt vesz igénybe.

Machu Picchu, híréhez híven, valóban lenyűgöző. Egyrészt a rendezett város és a benne fekvő rengeteg munka fantasztikus, másrészt a környezet, amiben elhelyezkedik. A körös-körül tornyosuló hegyek, a sűrű növényzet és a mély folyóvölgy. A csoporttal pezsgővel és Unicummal ünnepeltük megérkezésünket. Az idővel baromi nagy szerencsénk volt. Reggel még felhős időben kezdtünk, de az ég szép lassan kitisztult és végül szinte egész nap meleg, napos időnk volt.

Waynapicchura naponta maximum 400 embert engednek fel két turnusban. Én a későbbi, 10 órás turnussal mentem, a csoportomból egyedül. A mászás után a csoportomnak már el is kellett hagynia a terepet a korai vonat miatt, úgyhogy innentől egyedül jártam be Machu Picchut egészen zárásig, 5-ig.

Hogy a hazamenet se legyen egyszerű, a vonat lerobbant (a hivatalos közlés szerint „the engine does not work very well”), úgyhogy másfél órás késéssel, 10-re értem Ollantaytamboba, ahol elvileg valakinek várnia kellett volna, hogy feltessékeljen egy buszra. Ez persze nem történt meg, úgyhogy colectivoval (minibusz) jöttem, amiből persze rengeteg várt a vonatállomáson. Másnap az utazási iroda szó nélkül visszaadta a kemény 10 sol-os költséget.

Ma este a két holland lánnyal elhagyom Cuzcot és egy éjszakai busszal átmegyünk Arequipaba. Cuzco nagyon jó helynek bizonyult. Egyrészt a város szuper, másrészt rengeteg mindent lehet csinálni a környékén. Sötétedés után még biztos bemegyek a főtérre egy búcsúkörre!