mañana

A mai, vasárnapi napra egy délelőtti Iquitos-Lima repülőút és egy Lima-Huaraz éjszakai buszozás volt betervezve. Sajnos (legalább) egy nappal csúsztatnom kell a huarazi buszozást. Az utolsó teljes iquitosi napon bekaptam valamit és belázasodtam, fosással-hányással. A repülőútat muszáj volt bevállalni, mert az már le volt fixálva, de vegülis egy nyögvenyelős úttal megerkeztem rendben Limába. Ugyanabban a hostelben vagyok, mint Iquitos előtt.

Korábbi bejegyzésekben utaltam a folyón úszó hostelre, amiben 3 éjszakát töltöttem. Eddig nem volt alkalmam képeket mutatni róla, na de most!

A jobb felső házikó a legpuccosabb. Alul pár szoba takaros fürdőszobával, felül chill-out zóna függőágyakkal, hangszórókkal. Mikor nincs sok vendég, a főnök lakik benne.

A tőle balra lévő ház nem a hostelhez tartozik, azt helyiek lakják. Nincs összeköttetés vele. A még balrább lévő házban két kétszemélyes szoba van. Mind a kettőben laktam (túra előtt az egyikben, túra után a másikban). A többi, éppen nem úszó épület (mind helyieké) majd úszni fog pár hét múlva.

Látkép a szobám tornácáról:

A legnagyobb házikó, ami a "fogadóépületet", bárt és étkezőt úsztatja a fenti képeken nem látható, na de itt:

Per pillanat ez sem úszik.

A nádas és a víz közelsége miatt tartottam a rengeteg szúnyogtól. Erre persze a reptérről behozó mototaxis is nyomatékosan felhívta a figyelmem, annak reményében, hogy meggondolom magam és egy másik hostelbe megyek, ahol kap némi jutalékot. De olvastam, hogy ezzel mindig bepróbálkoznak, úgyhogy nem dőltem be. Az utazó kisokos szerint ilyenkor azt kell mondani, hogy már ki van fizetve, amitől rögtön leszállnak az emberről. Így is történt. 
Szerencsére kiderült, hogy egyáltalán nem szúnyogos a hostel, még naplemenekor sem.

Magyarországon, ha elmegy az ember az Oltóközpontba, akkor nyomatékosan felhívják az ember figyelmét az amazón vidék malária és dengue-láz veszélyére és rögtön felírnak maláriagyógyszert illetve ajánlanak magas DEET tartalmú rovarriasztót.

Ennek megfelelően eléggé tartottam az egésztől és időben (előre) elkezdtem szedni a gyógyszert és már az iquitosi reptér kijáratánál kézhez vettem a rovarrisztót, hogy amint kilépek a szabadba, be tudjam fújni magam. Az első pár szúnyogcsípésnél pedig már-már a malária tüneteit véltem felfedezni magamon...

Erre mit tapasztalok itt? Egy dolog, hogy a helyiek nem gyógyszereznek és nem fújkodják magukat, de még a dzsungeltúrán is kerek bociszemekkel néztek rám a nyugati túristák, amikor kérdeztem tőlük, hogy milyen gyógyszert szednek. Ugyanis semmijet. Sőt, nem is fújják magukat, mert hogy úgysem ér sokat és a szúnyogok a ruhán át is csípnek. Többen hónapok óta járják a dzsungelvidéket pl. Panamában és Venezuelában, de a csípések kellemetlenségén kívül kutyabajuk.

Úgyhogy mostanra már én is teljesen megnyugodtam a témát illetően (persze azért betartom az otthon tanácsoltakat és például továbbra is szedem a gyógyszert). Ami pedig a csípéseket illeti, valóban képtelenség kivédeni őket. A 4 napos túráról én is legalább 70-80 csípéssel tértem vissza. Hiába kirándultam néha a 35 fokban két trikóban (hátha azon nem csípnek át), de az izzadtságtól úgyis az ember hátára tapad a cucc, úgyhogy mit sem ér. Fújni pedig nem érdemes ruha alatt, mert a DEET tartalmú anyag szétszedi a ruhát.

Persze ha mégis elkapna a malária, akkor majd átértékelem az itt írtakat és törlöm a bejegyzést.

A dzsungeltúra előtti napon bejártam a Belén negyedet és a beléni piacot. A negyed nagyon szegény, az esős évszakban az egész vízen úszik és csak szűk kenukkal lehet közlekedni az úszó faviskók között. Most száraz időszak van, úgyhogy a házak a susnyásban, füvön, földön hasalnak. Nem kevés baromi ferdén. 

A piacon mindenféle élelmiszert lehet kapni, zöldség, gyümölcs, hal, hús, mindez nyersen vagy valamilyen elkészített formában.

Pár solért lehet reggelizni-ebédelni-vacsoirázni is. Lehet helyben készített cigit venni (szűrő nélkül, persze), de volt elektronikai pult is.

Számomra időnként gyomorforgató volt a bűz, a halakat, húsokat ugyanis a 30-35 fokban hűtés nélkül, koszos asztalokra dobálják. De lehetett kapni például jó vastag kukacokat pálcára fűzve kisütve és friss teknőcöt is.

Az egészről a Parfüm című film nyitó jelenete jutott eszembe, ahol is a főhős egy hasonló piacon, irdatlan koszban-mocsokban a pult alatt született meg. Csak itt még a szagokat is lehetett érezni....

És az egész környék reménytelenül lepukkant.

Ezen a napon megjártam még Quistocochat, ami egy az amazóniai állatvilágot bemutató állatkert, de sokan csak azért járnak oda, mert van egy homokos tópartja, ahol lehet pancsolni, úszni, strandröplabdázni, stb.

Végül egy kutatóbázisra mentem el, ahol amazóniai állatokkal és növényekkel bíbelődnek. A legizgibb a manati óvoda volt, ahova eltévedt bébik kerülnek be és ahol addig nevelik őket, amíg szabadon bocsájthatónak nem ítélik őket. Az utolsó fázisban az embertől való elszakítás a cél, úgyhogy a vonatkozó medencét nem is lehetett megnézni. A látogatható medencéknél lehetett etetni, hívogatni és simogatni a manatiket.

Tegnap (péntek) este visszaérkeztem a 4 napos dzsungeltúrából és ezt az iquitosi úszóhostelből írom. A mai napon csak pár teendőm lesz (pl. mosás, következő út szervezése), így van idő egy kis blogolásra. Egyelőre a netbukon írok annak reményében, hogy találok majd valahol (használható gyorsaságú) wifit vagy hogy engedik az USB használatát a bérelt gépeken.
/Délben átcuccoltam egy másik hostelbe, ahol egész használható sebességű a wifi, úgyhogy a feltöltés onnan megy./

Először is a dzsungeltúráról. Kedden reggel indultam Adrianoval, egyszemélyes vezetőmmel (és alkalmi spanyoltanárommal). Korán indultunk volna, de a hostel főnöke elfelejtett felkelni, úgyhogy vártunk rá egy órát. A beígért reggeli is elmaradt, mert az sem készült el. Másfél órát taxiztunk Nautában - ez amolyan megosztott taxi volt, egy normál személyautóba gyűjtöttek össze minél több embert. Nauta egy Iquitosnál kisebb és még lepattantabb város. A kikötőben is számomra döbbenetes állapotok uralkodtak, ráadásul kiderült, hogy az állítólagos rendelés ellenére nem érkezett meg a fertőtlenített ivóvíz, amit vittünk volna magunkkal. Úgyhogy megint várakozhattunk egy darabig, amíg ezt pótolták. Ez idő alatt Adriano bevezetett a nautai piacra, ami csak kicsit volt biztalomgerjesztőbb, mint az iquitosi és a piac közepén leültetett egy árushoz, hogy akkor most itt fogunk reggelizni. Csirkés szendvics a pultról és elöttünk készített turmixital, amiben volt kompót, méz, tej, tojás(!). Félve kérdeztem Adrianotól, hogy ez oké lesz-e a gyomromnak, mire persze csak legyintett. Pedig előző nap, az iquitosi Bellén piacon ő mondta, hogy ilyen helyen jobb nem enni-inni-vásárolni. De hát ő volt a túravezető (és már jó éhesek voltunk), úgyhogy nem volt apelláta.

Miután összeállt a felszerelés, beültünk az Amazónason klasszikusnak számító karcsú fahajónkba (az ütött-kopott, de bájos "Lorenzo Expressbe") és sofőrünk, Manuel, felvitt minket egy két órányira lévő kis faluba (Comunidad "Libertad"), ahol kb. 200 ember él. Manuel végig velünk maradt és cipekedett illetve hurcult minket, amikor hajóval mentünk valahova (a hajó arrafelé az egyetlen közlekedési eszköz).

Különösebben nem mennék a dzsungelrészletekbe, láttunk rengeteg féle állatot, fát, növényt. Pecáztunk és fogtunk piranhat és egész nagy halakat is (pl. torres, tiger - magyar nevükről gőzöm sincs...), amit aztán meg is ettünk.

Adriano híven beharangozott tudásához, mindennek sorolta a helyi, a spanyol, és az angol nevét. Én meg persze vagy rögtön elfelejtettem vagy lejegyeztem. A vezetőmnek nem csak a lexikális tudása volt káprázatos, hanem minden állatnak ismerte a hangját, azok alapján tudta, merre kell mennünk, hogy lássuk őket vonulásuk közben (pl. majmok és madarak) és olyan sasszemmel szúrta ki a nagyon nehezen észrevehető állatokat, hogy én néha még akkor is alig vettem végre észre a bámulat tárgyát, amikor pontosan mutatta hol van. Szóval nagyon jó vezetőt fogtam ki.

Egyik éjszaka kint aludtunk az erdőben. A függőágy és a szúnyogháló érdekes kombinációjából alakult ki a fekhely és aznap éjjelitürán is voltunk. Láttunk sok tarantulát (a kifejlett példányok tenyérnyiek voltak és rettentő szőrösek) és két skorpiót, amik közül az egyik éppen akcióban volt: egy kb. 5 centis bogarat fogott magának, amelyik még mozgott.

Ennek a gyönyörű folyórésznek a közelében táboroztunk.

A többi éjszakát a faluban töltöttük. A falu házai facölöpökön álló faviskók voltak. A falak fadeszkákból voltak összetákolva és minden "bútor" fából volt, ami egyszerű asztalokat és székeket jelent. A házak tipikus felépítése az volt, hogy a felvezető lépcső után egy fedett, de nyitott terasz, ahol tulajdonképpen az élet zajlott. A terasz részről pedig pár szoba nyílt, ahova kintről nem lehetett belátni.

Volt iskola (ált. isi első 5 osztályának), templom, közösségi étkezde is.

A turistaszállás is hasonló épületben volt, mint a helyieké, csak itt helyben volt a budi.

Az egyik helyi család foglalkozott a túrizmussal, a többi család élte megszokott helyi életét. A dzsungel ugyan érdekes volt és sok minden újat láttam, de mégis ez a falucska nyűgözött le igazán. Távol mindentől olyan nyugalom és rend volt, ami rendkívül jól esett Lima és Iquitos nyüzsgése után. Itt hallottam először peruiakat szívből kacagni és itt láttam először a felnőtteket játszani a gyerekeikkel.

Az élet rendkívül korán kezdődött a faluban. Nekem fél hatkor volt ébresztő, hogy a reggeli elötti túrát abszolválhassuk, de addigra már mindenki talpon volt. Az emberek tették a jólbejáratott dolgukat: mostak, főztek, yuccát pörköltek, halat pucoltak, halásztak, a rízsföldön dolgoztak, iskolában voltak, játszottak, stb.

Egyetlen felforulás volt csak: a kintalvós éjszaka után, amikor megérkeztünk a falu "kikötőjébe" (egy dagonyás partrész, ahova csak fel kell szánkázni a hajók orrával), riadt tekintetek és sírós gyerekszempárok mindenütt. Kiderült, hogy egy kisgyereket mart meg a kígyó, amikor ment a budira, ami egy sűrűbb erdőrészben volt (és persze gyerekek, felnőttek mezítláb vagy flip-flopban járnak). Hajóval elvitték a gyereket a legközelebbi nagyobb faluba, ahol tartanak antiszérumot. Szerencsére nem történt komolyabb baj és estére már vissza is érkezett a gyerek.

Nagyon alacsonynak tűnt az átlagéletkor és egy családban megszokott a 8-10 gyerek, az elsőnél az anya gyakran 13-14 éves. Úgyhogy faluszerte rengeteg kisgyereket lehetett látni, akik csoportosan bandáztak vagy egyedül játszogattak az anyuka "szoknyája" körül.
Áram csak éktelen generátorzúgás mellett volt, a turistabázison este 6 és 9 között. A többi házikóban hol volt generátor, hol nem. És ha volt, akkor is csak este használták, főleg tévézésre.

Szerencsére a 4 nap elég volt, hogy a gyerekek kicsit "felengedjenek" velem szemben. Eleinte ugyanis lépten-nyomon hallottam, hogy az egész kis gyerekek legringóztak, amikor elmentem mellettük és közeledtemre a biztonságot jelentő házikólépcsőre menekültek). Utolsó nap meg már meghívtak az iskolai zsúrra, amit a 8. életévét betöltő Isai tiszteletére rendeztek. Kaptam kólát és valami pászkafélét(?!).

Utolsó nap ellátogattunk egy szomszédos faluba, ahol az egyik család két lajhárt tart otthon bébikoruk óta, mert az anyjuk elhagyta őket vagy elpusztult és begyűjtötték a síró-rívó bébiket. A kisebbik is már 7 hónapos most, a nagyobb 2 éves. Annyira háziasodtak, hogy a nagyobbik még ha el is kószál az erdőbe, pár nap múlva mindig visszatér.

A bébi doboza, ahova mindig bekuckózik enni és aludni:

Péntek kora délután leállt az élet mindenütt, ugyanis La Pazban játszott a válogatott. Minden kocsma (már ahol van tévé) dugig tele, taxit alig lehetett fogni, pedig máskor alig lehet levakarni őket. A félidőben még Peru vezetett (a gólnál vagy 22 másodpercig tartotta ki a kommentátor a "góóól-go-go-go-góóóóól"-t), de végül Bolívia egyenlített. Az esti meccsen Messi goljánál csak úgy 10 mp-ig tartott ki a "góóóól" öröm. 

Picasan most már elérhető több kép is.

/Ezuttal egy internetezo csarnokbol irok, ugyhogy az ekezetek most le fognak maradni./

Par oras kesessel megerkeztem Iquitosba. Az itteni kozbiztonsagrol nem sok jot olvastam, de az elso sokk akkor ert csak igazan, amikor a repulon elovettem a fenykepezogepem, hogy a levegobol lojjek parat, mire a mellettem ulo kedves lokalpatriota holgy megjegyezte, hogy azt bizony el fogjak venni tolem Iquitosban. Aztan amikor leszalltam a repulorol es meglattam a kornyeket, akkor tudtam, hogy nincs mese, be kell vetnem a csodafegyverem: a gatya alatti ovtaskat! Ezt meg a repteren meg is tettem, pedig Limaban eszembe sem jutott egyszer sem, hogy eljek ezzel az eszkozzel. Szokas szerint a repter elocsarnokaban taxisok hada, akik kozul vegul random kivalasztottam egyet.

A varos allapota leirhatatlan, vetekszik azzal, amibe Limaban nem mertem belevagni az Amazonas piacon tul. Lepusztult utak, romos epuletek, ut menten nezelodo emberek es koborlo kutyak. Amikor az egyik sikatorszeru utcaba kanyarodott a soforom, mar azt hittem, itt a vegem (de legalabbis a dollarjaimnak), de kiderult, hogy csak a hostelem. A hostel nem keves melorol tanuskodik, az egesz fabol van es a folyon uszik. Egy "foepuletbol" es tobb "apartmanhazbol" all, amiket vizen uszo pallok kotnek ossze. Par meterrel veluk szemben nehany helyi csalad haza uszkal. Nehez leirni a hostelt, majd inkabb keszitek par kepet (amit biztos nem innen toltok majd fel, mert a gmail is szo szerint masfel perc alatt jott be).

Iquitosban egyaltalan nincs dudaszo, de nem azert, mert kulturaltabb lenne a kozlekedes, hanem azert, mert mindent elnyom a kismotorok egtelen zaja. Auto alig van, mindenki ket- vagy haromkereku motoron kozlekedik. En is mototaxival jutottam be, ami rendkivul szorakoztato, mert itt is mindenki ossze-vissza eloz, cikaz (nem egymas mellett, hanem a negyzetmeternyi katyukat kerulgetve) es nem ritka, hogy egy 4 tagu csalad utazik egy motoron ket kisgyerekkel es harom bazi nagy csomaggal. Zebrak nincsenek, se lampak a gyalogosoknak. Ugyhogy nincs mas hatra, mint figyelni a motorosok lampait es az alapjan taktikazni. Egy-egy zold lampanal meg a Forma-1-et megszegyenito hangorkannal zudulnak ki a motorok 4-5 egymas melletti sorbol. A hallottak alapjan Azsiat kepzeltem eddig ilyenek...

Miutan mindent megdumaltunk a hostel fonokevel, mar besotetedett (az Egyenlito kornyeken vagyok, ugyhogy 6 korul mar sotetedik) es eloszor nem nagyon kivankoztam kimenni a biztonsagosnak velt hostelbol. De mivel vacsorazni csak kellett valamit, vegul ravettem magam es hamar kiderult, hogy a foter kozvetlen kornyeke egesz rendben van. A folyoparton hatalmas vasarnap koraesti elet volt, itt is van mini-amphiteatrium (amiben epp ket felnott pofoszkodott a gyerekek legnagyobb oromere), "bennszulott" tancosok, rengeteg biz-basz arus es szerencsekerekhez hasonlito jatekok (otthon biztos hamar betiltanak!), amire szorjak az aprot a fiatalok es a gyerekek. Most egy hatalmas terembol irok az 51-es gepen es szinte kizarolag helyiek vesznek korul. Ugyhogy valoszinuleg csak mostanaban jut el ide a net szeles korben. A mellettem ulo kislany viszont a facebookon jatszik valami Chef Ville nevu jatekkal, amit meg en nem ismerek.

Holnap a varos latvanyossagait es kornyeket nezzuk meg a hostelesekkel.

Mint már utaltam rá korábban, a belvárosi közlekedés totálkáros. Állandó cikázás, dudálás, dugó. Gyalogosként sem egyszerű a túlélés, még zöld lámpa esetén is simán ledudálják az embert és nem egy gyakorlott perui gyalogos elmenne Usain Bolt nyulának az első 20 méterre.

Na de most a tömegközlekedésről szeretnék írni, ami túlnyomó többségében a "micro"-kkal zajlik. A micro egy kisbusz, ami általában jó színes, hogy felhívja magára a figyelmet és az oldalára fel van festve a fő csapásirány amerre halad.

Leinthető gyakorlatilag bármelyik sarkon és le is lehet szállni gyakorlatilag bárhol. A sofőr mellett van még egy "utazásszervező", akinek az a feladata, hogy állandóan kifelé kiabálja az útvonalat (esetleg csapkodja a busz oldalát egy táblával, amire szintén az útvonal van felírva) és próbálja beszervezni a kuncsaftokat. Attól függően, hogy hány fel- és leszálló van, vagy megáll a kisbusz vagy menet közben kell intézni az ügyeket.

A tarifa nagyon olcsó, egy kb. félórás útért 1.20 sol-t kellett fizetni, ami kb. 100 forint. A fizetés két megálló között zajlik, az "utazásszervező" mindig pontosan tudja, hogy kitől nem kapott még pénzt és általában azt is megjegyzi, hogy ki meddig vett jegyet, mert gyakran előzékenyen figyelmezteti az embert (rá nézve biccent kifelé egyet), ha közeledik a sarok, amiben megegyeztek.

Mindeközben a sofőr minden szóbajövő sarkon hatalmasat dudál, hogy figyelmeztesse az utcán állókat, sétálókat a kínálkozó utazási lehetőségre.

Ami a legfurább volt az egészben, az az, hogy időnként "vámosok" kiáltanak fel a buszokra és kérnek pár sol-t. Hogy miért és hogyan megy a kalkuláció az rejtély és az "utazásszervező" sem mindig fogadta el a kért vámot, hanem menet közben alkudozott. Végül, még mindig menet közben, pár fémpénzt dobott az útra, a száguldó forgalom köze.

Összegezve, az egyik legszórakoztatóbb tevékenység Limában a microzás volt!

Centro

Az első limai napon Lima Centro volt a célpont, ahol a hostelem is van. A központi rész nagyjából abból áll, hogy hatalmas "koloniális" tereket kötnek össze baromi zsúfolt és forgalmas utak illetve sétálóutcák. Az utak mentén állandó tülkölés, ami először félelmetes volt, de aztán egészen szórakoztatóvá vált (pl. amikor egy hirtelen megálló taxira egy egész mögötte álló sor fenyegetően dudál, többen kivágnak mögüle /amit a mögöttük jövők szintén dudálással jutalmaznak/, de a taxis kényelmesen megegyezik az árban az utassal mielőtt továbbindulna).

Az út végén a főtér áll, ahol Pizarro megalapította Limát 1535-ben. Képen a katedrális.

Délben őrségváltás volt a palota előtt nagy felhajtással és némileg furcsa módon szaxofon és klarinét is szerepelt a fúvósok közt - bár nem vagyok a honvédségi zenekarok szakértője. A katonákat vagy a hangszereket itt annyira féltik, hogy csak vastag vasrácsok mögül játszanak, egyedül a harsona lógott ki időnként.

Nem messze a főtértől van San Francisco temploma. Itt egy komoly kört lehet menni bent, a sok szép terem mellett lenyűgöző a könyvtár, ahol sok száz darab sok száz éves, foszladozó vastag könyv van két emeleten, amit pár száz éves csigalépcső köt össze. Fényképezni sajnos nem szabadott, és itt még őr is figyelt - ami persze érthető, mert máshol én is fényképeztem a tiltás ellenére. A másik szenzáció a katakomba, ahol állítólag 70 ezer ember csontja hever, mert a ma szokásos outdoor temetkezési forma előtt itt az indoor katakombás megoldás volt szokásban.

A sok koponya után megjött az étvágyam és gondoltam ideje kipróbálni a helyi kosztot, úgyhogy egy kifőzdébe mentem, ahol a két fogásos menü 6 sol-ba került (kb. 480 forint), ennél sokkal olcsóbbat nem nagyon láttam Limában. A menüből random algoritmussal választottam, mert a pollo-n kívül semmit nem értettem, de a kaja teljesen jó volt és utóhatásai sem jelentkeztek egyelőre.

Az út északi végén kicsit átnéztem a "sötét oldalra" is, de csak addig, amíg nem paráztam túlságosan. Ez egyébként főleg akkor jött el, amikor már túl sok szemetet túró kóborkutyát láttam, mert veszettség elleni oltást nem kértem a Gyáli úton. Mondani se kell, rémes környékek, borzasztó szegénység és reménytelenség mindenfelé.

Jellemző egyébként, hogy a legszegényebbek (tipikusan öregek és nyomorékok) valamicske kis portékát próbálnak árulni, általában édesség, keksz és csipsz formájában. Sok útszéli cipőtisztító is van. Van aki csak egy kartonlapra tudja leültetni a pácienst, de van akinek egész komoly bódéja van.

Nem tudom, hogy itt mindig ennyire pörög-e az élet, de útközben láttam két tüntetést (egy piros- és egy fehérzászlósat - a pirosnál kint volt a Leopardo nevű rohamosztag is), egy emlékkoncertet, egy televíziós adás szabadtéri felvételét és sok előadást, ahol állandósított "mini amphiteátriumokban" ment az előadás. Nem tudtam megállapítani, hogy ez csak kivételes alkalom volt-e vagy itt tulajdonképp bárki előadhat bármit és a végén részesül az aznapi bevételből (menet közben egy hölgy szed jegyet baksisért). Utóbbira azért tippelek, mert voltak igen gyalázatos előadások is, amik még a sokat látott, tapasztalt helyi közönséget is erősen megosztotta. Íme az egyik megosztó:

Miraflores

A második limai napon, az az ma, két ázsiai mellé huppantam le reggelinél a hostelben. Szép artikuláltan megkérdeztem angolul, hogy leülhetek-e, sztereotípiákban gondolkodván, hogy nem beszélnek túl jól angolul. Erre persze kiderült, hogy kanadaiak... A nap városnézését ezután velük bonyolítottam, ugyanis kiderült, hogy ők is Miraflorest véttek mára célba. Microval (ld. egy másik bejegyzésben) utaztunk, amiről annyit tudtunk, hogy a biztonságosabb, nyugodtabb és gazdagabb környék óceánparttal. Mindez igaznak is bizonyult, az óceánpart leginkább az ausztrál Gold Coastra emlékeztetett, vagyis szörfösok a vízben, szépen megcsinált parti sétány (nem közvetlenül a parton, hanem egy a parttól pár 10 méterre emelkedő kb. 70 méter magas szikla tetején), mögötte hatalmas és drága apartmanházak, puccos bevásárlóközpont. A fehéremberek száma is szembetűnően megnőtt...

Az óceánpart sajnos nem volt igazán élvezhető, mert a tegnapi naphoz hasonlóan megint felhős, hűvös idő volt. A srácokkal így aztán hamar úgy döntöttünk, hogy megnézzük a két ősi romot, ami Mirafloresben található. Az első romnál az idegenvezető többször is felhívta a figyelmünket, hogy ezek nem inka romok, hanem az inkáknál kb. ezer évvel korábban élt törzsektől valóak (Lima és később Wari). Az inkák csak jóval később értek ide és vették birtokba az addigra elhagyatott "romokat". A romoknál láthattunk temetkezési- és áldozatisírokat is, ahol bábfigurákra emlékeztető zsákok üldögéltek; állítólag ilyeneket készítettek a holttestekből.

Lima, helyi idő szerint este 10 óra. 

Az amszterdami 12 órás repülőút rendben lement, bár a holland légitársaság szolgáltatása nem volt hasonlítható az ausztrálokéhoz, pedig ott jóval hosszabb volt az út. Azon a részen, ahol ültem, a stewardess méretei leginkább Dr. Bubó asszistensére, Ursuláéra emlékeztettek és olyan szigort tartott, hogy pisszenni alig mertünk, nemhogy aludni. A kaja meg olyasmi volt, mint amit elképzeltem az indexes börtönvideó nézése közben. 

Érkezés után 45 perces csomagravárás, majd 20 perces vámvizsgálat. A sikeresen kijutókat taxisok hada fogadja, de az igazi káosz csak a városban kezdődik. Rögtön Callao negyeden vezet át az út, ami a szegénynegyedek egyike. Óriási forgalom, állandó dudaszó, szűkebb utcákban kutyák túrják a szeméthalmokat. De a javítási szándék megvan: óriási falfeliratok hirdetik pl. hogy "Jobb oktatással egy tisztább Callaoért" vagy "Több egészséggel egy jobb Callaoért". És ezek a feliratok döbbentenek rá, hogy itt minden el van falazva. Az összes út mentén többméteres téglafalak emelkednek, hogy mi van mögöttük, nem tudom.

Aztán egy fél óra után kiérünk a kulturáltabb részekbe, de a közlekedés továbbra is kaotikus. Félve megjegyzem a sofőrnek, hogy elég veszélyesnek tűnik a közlekedés, mire nevetve mondja, hogy az is. Később jót derül azon, hogy Mo. lakossága Limáéval vetekszik és nem érti, hogy akkor hogyan lehet nagyobb az ország, mint Lima. Kedves fickó, csak a nyelvi hiányosságom akadályozza meg abban, hogy jót beszélgessünk.

Végül csak eljutunk a hostelbe, ami egy 2x3 sávos út mentén van és a bejutás azzal kezdődik, hogy egy nagy rácsozott kapun kell bejutni. Csengő sehol, bentről nyitják ki. Kicsit spooky, de legálabb valószínűleg biztonságos. A hely rendben van, tudnak jól angolul, van WiFi és a szoba is tisztának tűnik. Mi kellhet még első éjszakára?!

Amszterdami repülőtér, csütörtök h9. (feltöltés Limából)
Kábé 2.5 órám van a limai járatig, gondoltam kihasználom egy kis blogolásra, például mert talán ez az utolsó alkalom, hogy ennyi ember előtt nyugodt szívvel veszem elő a netbukot...

Megkezdődött tehát a kaland, köszönet mindazoknak akik jó tanácsokkal láttak el (és azoknak is, akik nem!) és persze jó felszerelésekkel is! A cuccom egész emberi méretűre sikeredett: nagyhátizsák 13.7kg, kistáska 3.7kg. Saját súlyom 62.5kg. Hogy ez utóbbi emberi-e vagy sem, azon lehet vitatkozni, de gyanítom, hogy míg a cuccaim súlya több lesz hazafelé, addig az élősúly jó eséllyel csökkenni fog.

Megvan az első két szállás, Limában illetve Iquitosban ahova vasárnap repülök át. Az ottani hosteles nagyon segítőkésznek és lelkesnek tűnik, már fel is ajánlotta, hogy szervez nekem egy "személyre szabott" 5 napos dzsungeltúrát...

Egyelőre ennyi, legközelebb odaátról!