mañana

Tegnap (péntek) este visszaérkeztem a 4 napos dzsungeltúrából és ezt az iquitosi úszóhostelből írom. A mai napon csak pár teendőm lesz (pl. mosás, következő út szervezése), így van idő egy kis blogolásra. Egyelőre a netbukon írok annak reményében, hogy találok majd valahol (használható gyorsaságú) wifit vagy hogy engedik az USB használatát a bérelt gépeken.
/Délben átcuccoltam egy másik hostelbe, ahol egész használható sebességű a wifi, úgyhogy a feltöltés onnan megy./

Először is a dzsungeltúráról. Kedden reggel indultam Adrianoval, egyszemélyes vezetőmmel (és alkalmi spanyoltanárommal). Korán indultunk volna, de a hostel főnöke elfelejtett felkelni, úgyhogy vártunk rá egy órát. A beígért reggeli is elmaradt, mert az sem készült el. Másfél órát taxiztunk Nautában - ez amolyan megosztott taxi volt, egy normál személyautóba gyűjtöttek össze minél több embert. Nauta egy Iquitosnál kisebb és még lepattantabb város. A kikötőben is számomra döbbenetes állapotok uralkodtak, ráadásul kiderült, hogy az állítólagos rendelés ellenére nem érkezett meg a fertőtlenített ivóvíz, amit vittünk volna magunkkal. Úgyhogy megint várakozhattunk egy darabig, amíg ezt pótolták. Ez idő alatt Adriano bevezetett a nautai piacra, ami csak kicsit volt biztalomgerjesztőbb, mint az iquitosi és a piac közepén leültetett egy árushoz, hogy akkor most itt fogunk reggelizni. Csirkés szendvics a pultról és elöttünk készített turmixital, amiben volt kompót, méz, tej, tojás(!). Félve kérdeztem Adrianotól, hogy ez oké lesz-e a gyomromnak, mire persze csak legyintett. Pedig előző nap, az iquitosi Bellén piacon ő mondta, hogy ilyen helyen jobb nem enni-inni-vásárolni. De hát ő volt a túravezető (és már jó éhesek voltunk), úgyhogy nem volt apelláta.

Miután összeállt a felszerelés, beültünk az Amazónason klasszikusnak számító karcsú fahajónkba (az ütött-kopott, de bájos "Lorenzo Expressbe") és sofőrünk, Manuel, felvitt minket egy két órányira lévő kis faluba (Comunidad "Libertad"), ahol kb. 200 ember él. Manuel végig velünk maradt és cipekedett illetve hurcult minket, amikor hajóval mentünk valahova (a hajó arrafelé az egyetlen közlekedési eszköz).

Különösebben nem mennék a dzsungelrészletekbe, láttunk rengeteg féle állatot, fát, növényt. Pecáztunk és fogtunk piranhat és egész nagy halakat is (pl. torres, tiger - magyar nevükről gőzöm sincs...), amit aztán meg is ettünk.

Adriano híven beharangozott tudásához, mindennek sorolta a helyi, a spanyol, és az angol nevét. Én meg persze vagy rögtön elfelejtettem vagy lejegyeztem. A vezetőmnek nem csak a lexikális tudása volt káprázatos, hanem minden állatnak ismerte a hangját, azok alapján tudta, merre kell mennünk, hogy lássuk őket vonulásuk közben (pl. majmok és madarak) és olyan sasszemmel szúrta ki a nagyon nehezen észrevehető állatokat, hogy én néha még akkor is alig vettem végre észre a bámulat tárgyát, amikor pontosan mutatta hol van. Szóval nagyon jó vezetőt fogtam ki.

Egyik éjszaka kint aludtunk az erdőben. A függőágy és a szúnyogháló érdekes kombinációjából alakult ki a fekhely és aznap éjjelitürán is voltunk. Láttunk sok tarantulát (a kifejlett példányok tenyérnyiek voltak és rettentő szőrösek) és két skorpiót, amik közül az egyik éppen akcióban volt: egy kb. 5 centis bogarat fogott magának, amelyik még mozgott.

Ennek a gyönyörű folyórésznek a közelében táboroztunk.

A többi éjszakát a faluban töltöttük. A falu házai facölöpökön álló faviskók voltak. A falak fadeszkákból voltak összetákolva és minden "bútor" fából volt, ami egyszerű asztalokat és székeket jelent. A házak tipikus felépítése az volt, hogy a felvezető lépcső után egy fedett, de nyitott terasz, ahol tulajdonképpen az élet zajlott. A terasz részről pedig pár szoba nyílt, ahova kintről nem lehetett belátni.

Volt iskola (ált. isi első 5 osztályának), templom, közösségi étkezde is.

A turistaszállás is hasonló épületben volt, mint a helyieké, csak itt helyben volt a budi.

Az egyik helyi család foglalkozott a túrizmussal, a többi család élte megszokott helyi életét. A dzsungel ugyan érdekes volt és sok minden újat láttam, de mégis ez a falucska nyűgözött le igazán. Távol mindentől olyan nyugalom és rend volt, ami rendkívül jól esett Lima és Iquitos nyüzsgése után. Itt hallottam először peruiakat szívből kacagni és itt láttam először a felnőtteket játszani a gyerekeikkel.

Az élet rendkívül korán kezdődött a faluban. Nekem fél hatkor volt ébresztő, hogy a reggeli elötti túrát abszolválhassuk, de addigra már mindenki talpon volt. Az emberek tették a jólbejáratott dolgukat: mostak, főztek, yuccát pörköltek, halat pucoltak, halásztak, a rízsföldön dolgoztak, iskolában voltak, játszottak, stb.

Egyetlen felforulás volt csak: a kintalvós éjszaka után, amikor megérkeztünk a falu "kikötőjébe" (egy dagonyás partrész, ahova csak fel kell szánkázni a hajók orrával), riadt tekintetek és sírós gyerekszempárok mindenütt. Kiderült, hogy egy kisgyereket mart meg a kígyó, amikor ment a budira, ami egy sűrűbb erdőrészben volt (és persze gyerekek, felnőttek mezítláb vagy flip-flopban járnak). Hajóval elvitték a gyereket a legközelebbi nagyobb faluba, ahol tartanak antiszérumot. Szerencsére nem történt komolyabb baj és estére már vissza is érkezett a gyerek.

Nagyon alacsonynak tűnt az átlagéletkor és egy családban megszokott a 8-10 gyerek, az elsőnél az anya gyakran 13-14 éves. Úgyhogy faluszerte rengeteg kisgyereket lehetett látni, akik csoportosan bandáztak vagy egyedül játszogattak az anyuka "szoknyája" körül.
Áram csak éktelen generátorzúgás mellett volt, a turistabázison este 6 és 9 között. A többi házikóban hol volt generátor, hol nem. És ha volt, akkor is csak este használták, főleg tévézésre.

Szerencsére a 4 nap elég volt, hogy a gyerekek kicsit "felengedjenek" velem szemben. Eleinte ugyanis lépten-nyomon hallottam, hogy az egész kis gyerekek legringóztak, amikor elmentem mellettük és közeledtemre a biztonságot jelentő házikólépcsőre menekültek). Utolsó nap meg már meghívtak az iskolai zsúrra, amit a 8. életévét betöltő Isai tiszteletére rendeztek. Kaptam kólát és valami pászkafélét(?!).

Utolsó nap ellátogattunk egy szomszédos faluba, ahol az egyik család két lajhárt tart otthon bébikoruk óta, mert az anyjuk elhagyta őket vagy elpusztult és begyűjtötték a síró-rívó bébiket. A kisebbik is már 7 hónapos most, a nagyobb 2 éves. Annyira háziasodtak, hogy a nagyobbik még ha el is kószál az erdőbe, pár nap múlva mindig visszatér.

A bébi doboza, ahova mindig bekuckózik enni és aludni:

Péntek kora délután leállt az élet mindenütt, ugyanis La Pazban játszott a válogatott. Minden kocsma (már ahol van tévé) dugig tele, taxit alig lehetett fogni, pedig máskor alig lehet levakarni őket. A félidőben még Peru vezetett (a gólnál vagy 22 másodpercig tartotta ki a kommentátor a "góóól-go-go-go-góóóóól"-t), de végül Bolívia egyenlített. Az esti meccsen Messi goljánál csak úgy 10 mp-ig tartott ki a "góóóól" öröm. 

Picasan most már elérhető több kép is.