mañana

Immáron az elképesztően lepattant La Pazban dekkolok, de arról majd később, mivel csak holnap merészkedek be a városba. Viszont itt a beszámoló a "világ legmagasabban fekvő hajózható taváról", most hogy van újra könnyen elérhető net.

Képek itt.

Peru elhagyása két lépésben történt. Először el kellett buszoznom Punoba, ami a perui oldal népszerű Titicaca lelőhelye. Többen mondták, hogy nagy, csúnya és a tavi rész nagyon turistás (az urosi úszószigetek és a Taquile sziget a két sláger), úgyhogy Punoban csak átszálltam, hogy további 3 óra után megérkezzek Copacabanaba.

A határátkelés sima volt, két irodában kellett megjelenni: a perui oldalon elvették azt a cetlit, amit csak fővesztés terhe mellett volt szabad elveszteni az utazások során és ami jelzi, hogy hány napig tartózkodhat az ember az országban. Ez a szám egyébként alku tárgya volt még megérkezésemkor Limában, a belépésnél. Igaz, az alku rendkívül engedékeny volt, én ugyanis 45 napot kértem és végül 60-at kaptam.

Egy 300 méteres gyaloglást követően, immárom a bolíviai oldalon, a másik irodában átnézték az útleveleket - az enyémnél leakadt a határőr, vagy mert nem hallott még Magyarországról, vagy mert felrémlett neki az egyetlen magyar, akiről eddig hallott: Rózsa-Flores Eduárdo. Mindenesetre egy kollegával történő rövidebb diskurzus után engem is a cetlik közelébe engedtek, amivel a kérvényezett 30 napig tartózkodhatok az országban. Elveszteni itt is tilos a cetlit, nyomatékosan hangsúlyozták.

Copacabana a Colca kanyonbéli oázist juttatta rögtön az eszembe, ugyanis egy fejlettebb országban biztosan minden gyönyörűen nézni ki egy ilyen adottságokkal megáldott helyen. Látszódnak ugyan a fejlődés és fejlesztés nyomai, de alapjába véve egy szegény emberek lakta városka, ahol próbálják kihasználni (nem rossz értelemben) a sok turista érkezését. Azonban aki nem turizmussal foglalkozik, az rettentő szegény. Az asszonyok (fiatalok, idősek) az utcán árulják kis portékájukat, van aki szó szerint tucatnyi darab valami gumófélét.

A nők szinte kivétel nélkül népviseletben járnak, ami Peruban nem volt ennyire markáns. Az internetező helyet is, ahova beugrottam, két nő irányította. Fura volt teljes díszben látni őket miközben Windows-t konfiguráltak...

Második nap reggel felkerekedtem cuccostul és áthajóztam Isla del Sol déli felére, Yumaniba. Az egész tó és a főbb szigetek szentnek számítanak és komoly részét képezik a kecsuák történelmének. Az ősi hiedelem szerint Isla del Sol a Nap szülőhelye.

A turistahajó annyira lassú volt, hogy még egy Optimisttel is gyorsabban átértem volna egy kifújt 1-es szélben. A vendégek pedig a Kádár-rendszert idéző vaskeretes-bordóhuzatos-párnázott üléseken foglalhattak helyet. Egy európainak nagyjából a 2/3 feneke fért rá, az amerikaiakról ne is beszéljünk.

A sziget és a partvidék nagyon szép dimbes-dombos tájból áll és a háttérben 6400 méter körüli hegyek havas csúcsai meredeznek.

A sziget nagyon csendes, annyira, hogy amikor megérkeztem, a legtöbb szálláshelyen nem is találtam senkit, ami azért furcsa, mert a reggeli hajó érkezte lehet az egyik fő bizniszidőpont. Úgyhogy végül szállást aszerint választottam, hogy éppen hol találtam házigazdát. Nagyot nem csalódtam, ugyanis a kilátás a szobából ez volt:

Az egész sziget nem túl nagy, egy nap alatt simán be lehet járni. Lepakolás után neki is vágtam és pár óra alatt az északi csücskön található inka romokhoz értem. A látvány mindenfelé csodálatos volt, a horvát szigeteket és Elbát juttatta leginkább eszembe. Sok helyütt sűrű eukaliptusz sorok is voltak, amik fantasztikus illatot árasztottak. Erről eddig nem írtam, de meglepetésemre elég sok helyen van eukaliptusz fa errefelé. Először Cuzcoban tűnt fel, ahogy sétáltam "Sexy Woman" felé, de utána egyre több helyen feltűntek Peru szerte.
(Koalát keresgéltem, de nem találtam. Igaz, Ausztrália óta tudom, nem könnyű megtalálni őket a fákon, úgyhogy egyáltalán nem kizárt, hogy itt is vannak.)

Az arequipai nagy találkozás után a Salkantay-os társakkal, talán már meg sem kellett volna lepődnöm, de három sráccal találkoztam a szigeten a nyolc Chachani-túrás bandából.
(És most a La Paz-i hostel bárjában körülnézve láttam meg egy angol lányt, akivel ugyanabban a cuzcoi hostelben voltunk és két németet, akikkel egy padon ettem délben a lent látható halat Copacabanaban. Szóval lassan egy nagy család lesz ez az egész társaság, akik nagyjából ugyanazt az útvonalat járják be...)

Miután visszaértem a déli oldalra és végignéztem egy giccses naplementét, betértem egy négy asztalból álló étterembe, amit egy fiatalasszony vezetett egyedül. Az épület elég furán volt kialakítva, ugyanis csak egy pici "szervízablak" kötötte össze az étkezőrészt és a konyhát. Így aztán minden egyes alkalommal, amikor a konyhából át akart jönni az asszony az étkezőbe, meg kellett kerülnie az egész épületet. Nem tudom, hogy ez szánt szándékkal lett-e ilyen vagy a specifikáció nem volt-e teljesen egyértelmű az építész számára. Mindenesetre a nő nagy nyugalommal és rutinnal kerülgette a házat, néha még arra is időt kellett szakítania, hogy megszoptassa a konyhában gügyögő gyereket. A finom, háromfogásos vacsora itteni viszonylatokban nem volt olcsó (30 Boliviano, kb 950 HUF), de egy szigeten azért nem vészes.

A szigeten kis közösségek élnek és amelyik nem a turizmusból él, az kőkemény munkával a mezőgazdaságból próbálja eltartani magát. Jellemző egyébként a bolíviaiakra, hogy sokkal-sokkal távolságtartóbbak a turistákkal szemben, mint a peruiak. Ez állítólag egyfajta büszkeség is, ugyanis itt sokkal nagyobb arányú a tiszta ősi nép, mindenféle keveredés nélkül. Peruban jóval magasabb a meszticek aránya.

De ami a legszembetűnőbb különbség: míg Peruban a főteret kivétel nélkül minden faluban, kisvárosban, nagyvárosban, fővárosban következetesen Plaza de Armas-nak hívják, addig itt nem hogy a főteret, de még a melléktereket sem hívják annak!

Másnap reggel visszahajóztam Copacabanaba és a Lonely Planet által javasolt túrába vágtam Yampupata irányába, amit csak egy keskeny szakasz választ el a szigettől. A túra előtt bevásároltam a piacon és csak ekkor vettem észre, hogy itt is van ugyanolyan ebédlő, mint amilyeneken a perui piacokon szoktam enni, csak éppenséggel itt le van választva. Ugyan még csak délelőtt 10 óra volt, már jó pár asszonyság árult ebédet. Úgyhogy, ha már arra jártam, benyomtam egy levest 4 Bolivianoert.
A leves után, benyitottam az ebédlő melletti ajtón és ekkora leltem rá a piac reggeliző szakaszára, ami szintén egy külön rész... Gondoltam leves után már nem reggelizem, úgyhogy ennek a résznek a felderítése másnapra maradt.

A táj a parti út mentén is nagyon szép volt, azonban itt lehetett csak igazán megérteni, hogy mennyire melós errefelé az élet. Copacabana tó mögötti oldala a város "éléskamrája", ahol izzadságos munkával mezőgazdálkodnak és halászank az emberek. Gépi erőt szinte semerre nem láttam, mindent guggolva, kézzel végeznek - nők népviseletben.

A túra után betértem a piaci ebédlőben, ahol kétfogásos vacsora várt 8 Bolivianoért. És talán már mondanom sem kell, tegnap megkezdődött egy három napos fesztivál, amire főleg mától nagyon sok embert várnak a környékről és La Pazból. Azt hiszem Iquitos kivételével eddig bárhol jártam, valami hepaj biztos volt.

Ma már csak egy délelőttöt maradok itt, 13:30-kor indul a buszom La Pazba. A főváros állítólag nem sok látnivalót tartogat a turisták számára, de azért benézek oda is. A meredek fekvése és a magassága miatt talán megér pár óra sétát.
A reggelimet természetesen a piac reggeliző részlegén fogyasztottam el és nem is csalódtam, ugyanis kipróbálhattam a bunuelo-t, ami egy kerek, középen lyukas fánkszerűség, valami édes sziruppal leöntve. Először csak fél adagot kértem (6 darab 3 Boliviano), mert elég zsírosnak tűnt és a lángost is csak módjával bírom. De annyira belejöttem, hogy végül visszamentem a másik feléért is.
A fánk-technika komoly szintre van emelve itt: egy asszonyság egy óriási kübli tészta mellett ülve eszméletlen tempóban szaggat és dob tésztát a forró olajba. Egy másik egy hosszú fakanállal halássza ki a fánkokat kb. 3 másodpercnyi intenzív olajban való úszkálást követően, és dobja egy nagy edénybe. Az edényből mindenki maga veszi el a fánkokat, majd nagyjából becsületkassza rendszerben fizet, mivel a fánksütőknek nincs idejük mással foglalkozniuk.

Érdekes módon míg Peruban sok turista is felkereste a piaci étkezdéket, itt szinte csak a helyiek járnak oda. Reggel 8-kor akkora tumultus volt, hogy ülőhelyet alig lehetett találni.

Ebédre a Copacabanaban nevezetes truchat ettem, most először megpróbálkozva hallal a piacon... Eddig minden rendben a hasammal, a 3.5 órás buszutat átvészeltem!

(annyira jól nézett ki, hogy sajnos már a harmadát megettem, mire eszembe jutott lekapni...)