Bolíviától nem volt könnyű megválnom. A határon, a sivatag közepén és egy vulkán lábánál kellett dekkolnom kb. két órát mire sikerült elindulni Chile és San Pedro de Atacama felé. Történt ugyanis, hogy túl sokan jöttünk össze az egy szem buszra, amit az utazási iroda kiállított és addig senkit nem voltak hajlandóak elvinni, amíg meg nem érkezett egy frissen hívott pótbusz, ami az elsőről lemaradókat vitte. Ezen a ponton rögtön felmerült bennünk, hogy valószínűleg nincs túl sok kommunikáció a bolíviai és a chilei fél közt (noha egyazon cég), ugyanis nem állt volna sokból előre letárgyalni, hogy hányan is leszünk a határon az adott cég szervezésében.
Később meg is erősítették a chileiek, hogy elég rossz viszonyban van a két fél, ugyanis egy háború során Bolívia elveszítette oceáni kapcsolatát és erre vezetik vissza szegénységüket és minden nyűgüket. A területi vita egyébként a mai napig is tart, Bolívia annyira nem hajlandó belenyugodni a dologba, hogy még tengeri flottát is fenntart - ami a Titicaca tavon állomásozik, mintegy 4000 méterrel a tengerszint felett...
A városba érkezve rögtön útlevélellenőrzés és csomagvizsgálat következett. Tudni kell ugyanis, hogy Chilének van (állítólag) a legszigorúbb szabályzata, hogy mit szabad be- és kivinni. Az egyik pár például deklaráltan be szeretett volna vinni két banánt. A deklarációért ugyan meg lettek dicsérve, de a banánokat le kellett adniuk.
San Pedro egy kellemes, kis poros városka, ami számomra rögtön a vadnyugatot idézte fel - ami nyilván azért történhetett meg, mert sosem jártam még a vadnyugaton.
Rendkívül turisztikus hely a sok-sok természeti látnivaló miatt a környékén, de a számtalan hangulatos étterem, kocsma, bár ettől válik élővé - főleg esténként, amikor mindenki visszatér a túrákról. A város környezet is lenyűgöző: körös-körül vulkánok, homokdűnék, kősivatag, hegyek-dombok.
Bolívia és Chile között a különbség már percek alatt megmutatkozott: míg a bolíviai oldalon semmi kiépített út nem volt, addig a chilei oldalon a határt átlépve mintegy 50 méter múlva kifogástalan aszfalt út vitt le San Pedroba. Ezen kívül a chilei oldalon nagyméretű, modern autók fogadtak; az autók megállnak a gyalogosoknak és nem dudálnak; sok a biciklista; a házak még ha egyszerűek is, befejezettek és nincsenek vakolatlan téglafalak illetve égnek meredő vasrudak; az éttermek, bárok, szállodák hangulatosan és ízlésesen vannak berendezve. Szinte mindenhol tudnak adni visszajáró pénzt. Az emberek sokkal "fehérebbek" (kívül és belül), jó részüket simán olasznak vagy spanyolnak tippelném. A spanyol sokkal érthetetlenebb és az árak mintegy ötszörösek...
A második nap délutánján a belga lánnyal beneveztünk egy túrára, ami két közeli völgyet (a Halálét és a Holdét) járja be. Az első mély völgynek először a peremén kirándulgattunk, aztán egy ponton a mély homokban leereszkedtünk a völgybe.
A második völgyet azért nevezik a Hold völgyének, mert a só miatt sok helyütt fehér a felszín és ez kicsit Holdas külsőt kölcsönöz neki.
EGy magaslaton megvártuk a naplementét és mire elhagytuk a terepet, a (teli)Hold is feljött.
A városban rengeteg érdekesnek ígérkező túrát hirdetnek és az egész város kellemes nyugalmat árasztott, mégis másnap kora délután már indultam is Valparaisoba. Egyrészt mert kezd szorítani az idő és minél több időt szeretnék Dél-Patagóniában tölteni, másrészt mert a bolíviai négynapos túra hasonló látnivalókat nyújtott, mint a San Pedro-i túrák.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.