mañana

Utam több mint egy hónapja véget ért, itt az ideje, hogy lezárjam végre a blogot mielőtt elhalványulnának az élmények, emberek, helyek, ízek, színek, satöbbik a hétköznapok sűrűjében.

Az út annyi látványosságot nyújtott, amit előre nem is mertem volna elképzelni, és amit ilyen rövid idő alatt talán nem is lehet igazán befogadni, megélni.  Jártam az Amazonas őserdejében, az Andok kies és kietlen hegyvidékein, az inkák kulturális gócpontjaiban, a Machu Picchun, a világ egyik legmélyebb kanyonában, megmásztam életem első hatezres hegyét, hajóztam a világ egyik legmagasabban fekvő taván, jártam a világ legmagasabban fekvő fővárosában és városában, a világ legnagyobb só-sivatagában, a világ legszárazabb sivatagában, elképesztő méretű gleccsereknél, Patagónia valószerűtlen tájain, és végül Magyarország lakosságánál is több embert eltartó városban. Őrület! De ami még elképesztőbb: az olcsó és szénhidrátban gazdag kajának köszönhetően felszedtem pár kilót és pocakot eresztettem… (aggodalomra azonban nincs ok, azóta már lefociztam)

Dél-Amerika hosszabb elemezgetése helyett inkább csak pár dolgot említenék meg, amiről a legtöbbet kérdezgettek itthon. (aki egy kis Dél-Amerika boncolgatásra vágyik, annak ajánlom Szabi-kolléga írását)

Közbiztonság: szerintem sokkal jobb, mint amilyennek itthon jellemzően elképzeljük. Nekem semmi komolyabb problémám nem akadt, persze lehet, hogy csak mázlim volt. Nem egy egyedül utazó lánnyal találkoztam utam során, akik szintén biztonságosnak ítélték utazásukat.

A kedvenc helyeim: Amazónia, az általam eddig látott legcivilizálatlanabb lakosságával; Cuzco, a város elhelyezkedése, szép épületei, terei és gazdag kultúrája miatt; Sud Lípez, a „Földönkívüli” tájaival; és természetesen Patagónia, zord időjárásával és tájaival.

Utam 82 napja alatt 38 különböző ágyban/sátorhelyen aludtam, amiben nincsenek benne az éjszakai repülések és buszozások. Átlagosan kb. 1880 méteren aludtam, a „legmagasabb” hónapban 3300 méter körül. A legmagasabb éjszakázás 5200 méteren volt, a Chachanin.

Amihez hozzászoktam kint annyira, hogy itthon újra furcsa legyen: a WC papírt a csészébe kell dobni; még egy palack ásványvízért is be kell térni egy boltba, nincsenek az utcán, pár méterenként sorakozó bódék, ahol szinte minden szükséges megvásárolható; saját térben lehet élni és ágyban aludni; bármikor lehet meleg vízzel zuhanyozni; a zenékben nincs se pánsíp szó, se állandó „eso” bekiáltás, se „corazon” minden versszakban; dudaszó alig van az utcákon és a zebrán való átkelést sem kell túlélőtúraként megélni.

Egyelőre ennyi. Remélem sikerül hamarosan visszajutnom a kontinensre, mert van ott még bőven mit bejárni...

Minden rendszeres és alkalmi olvasónak köszönöm az érdeklődést, remélem ti is eljuttok egyszer ezekre a vidékekre vagy azokra, ahova leginkább vágytok!

Fin